Vujity Tvrtko a közösségi oldalán hosszú bejegyzésben boncolgatja a Berki-jelenséget.
Berki Krisztián és a hozzá hasonló cselebek sztárrá válását. A valóságshow-hősök népszerűségét. Többek között ezt írja:
“Elég a böfögés és fingás, elég a nemiszervpörgetés, elég az csúnya beszéd vagy a sosem volt ‘herevasalás’, és máris sztár lehet az ember.
„Szupersztárok” felemelkedése... és mellette megannyi kérdés...
Mostani írásom egyáltalán nem egy személyről, mind inkább társadalmi folyamatról illetve az összetett felelősségről szól.
A hír ismert: 41 éves korában elhunyt Berki Krisztián, megerősített rendőrségi információk szerint átfogó és nagyon komoly vizsgálat zajlik a halálával kapcsolatban. Meggyanúsítottak és bűnügyi felügyelet alá helyeztek egy drogdílert, további gyanúsítások várhatók.
Mostani írásom nem róla szól, hanem rajta keresztül (is) sok minden másról, bejegyzésem legfontosabb részének pedig azokat a kérdéseket tartom, amelyeket Nektek fogok feltenni.
Az ismert mondás úgy tartja: „Halottról igazat vagy semmit!”
Itt és most tisztáznék valamit. A magyar nyelven elterjedt „Halottról jót vagy semmit” egy félrefordítás eredménye, mert a rómaiak által használt „De mortuis nil, nisi bene!” úgy fogalmaz, hogy egy halott, védekezésre már képtelen személyről a „helyeset”, vagyis az igazat szabad csak mondani.
Én nem az elhunytról írok, mind inkább egy társadalmi jelenségről, egy folyamatról és a közös gondolkozás fontosságáról. Egy fiatalember halála mindig értelmetlen, ugyanakkor hiszem, hogy sorsa mégiscsak elősegítheti ezt a bizonyos közös gondolkozást.
Nézzük a dolgok nyilvánosság-részét:
A sajtó most tömegével gyártja a cikkeket, ami nem meglepő, hiszen egy Magyarországon mindenki által ismert, megosztó -tehát emberekből heves érzelmeket kiváltó- ember haláláról van szó. Ezek a cikkek azért szerepelnek a címlapokon, mert az emberek kiemelt érdeklődése övezi egy ismert ember halálát, mi több: még külön közlemény is született arról, hogy egy emlékműsort rekordszámban figyeltek a nézők. Ugyanakkor érdemes egy kicsit a kulisszák mögé lesni... Én ugyanis -a konkrét tragédiától hangsúlyozottan elvonatkoztatva- egy egészen konkrét szimbólumrendszerről osztom meg Veletek a véleményemet... ebben pedig rengeteg ember szerepel, végső soron pedig össztársadalmi kérdés.
Az én saját kérdésem így szól: mekkora a nézőket, olvasókat kiszolgáló sajtónak a szerepe valaki felemelkedésében és esetleges bukásában?!
Több, mint 10 éve használom a „kamuceleb” fogalmat, ami azokról a közszereplőkről szól, akik valós társadalmi teljesítmény nélkül lettek sztárok, szupersztárok és gigasztárok. Vajon fel volt-e, fel van-e készülve a cikkek, riportok, beszámolók alanya a megnövekedett, olykor nyomasztóan nagy érdeklődésre?! Tudja-e kezelni a nyilvánosságot?
Csak néhány példa:
A legelső magyar valóságshow nyertese egy kaposvári lány volt, a kétezres évek elején elképesztően sok pénzt nyert azzal, hogy társaival egy konténerlakásban élte hétköznapjait, ott evett, ivott, szeretkezett (ez utóbbiról rendkívüli híradásban számolt be a műsort sugárzó csatorna).
A külvilágtól elzártan élő lány elvileg győztesként jött ki abból a konténerből, hirtelen mindenki vele akart fotózkodni, autogramokat osztogatott, a műsorról szóló könyv dedikálására pedig alig fértek be Budapest egyik legnagyobb plázájába.
Egy másik csatorna hasonló műsorában egy fiú attól lett „valóságshow-hős” (tényleg így használták és használják ma is ezt a fogalmat az újságok), hogy a konténerben rendszeresen böfögött és szellentett. Össze sem tudnám számolni, hány cikk, riport, beszámoló született róla.
Ugyanennek a műsornak volt a „terméke” a bevállalós nehézfiú, akit kiszavazásakor nem győzött dicsérni a műsorvezető, mondván: mindig őszintén vállalta a véleményét, ami becsülendő! A kiszavazott „sztár” nem sokkal később kábítószer-ügye miatt hosszú évekre börtönbe került.
Ezt történt „villatársával” is, aki szabadulása után „exkluzív interjút” adott, elvéve ennek a fogalomnak minden értékét.
Késői „valóságshow-sztár” követőjük a barátnőjét verte és köpte le. A legutóbbi kiköltöző-beköltöző pedig az a fiú, aki „sztár” lett attól, hogy a nemi szervét pörgette az adásban, hogy most emberrablás miatti büntetését töltse. Annak idején amúgy a nemiszervpörgetésnek még külön nevet is adtak: helikopterezés! Őszintén mondom: nem hittem el, amit látok. És a fiú tényleg „sztár” lett ettől...
Sorolhatnám hosszabban is, nem teszem. Amiért viszont mindezt leírtam, az nem más: ezek az embere a fiatalok példaképei lettek, mert azt csináltunk belőlük mi, újságírók. A valódi teljesítmény nélküli „példaképeket” sztároknak, csillagoknak és hősöknek hívjuk, ezek az emberek -értékes produktum nélkül is- fotózkodtak, aláírásokat osztogattak, közönségtalálkozókat tartottak, sokukról könyv is született. Egy felnövekvő fiatal pedig mit látott ebből? Azt, hogy ennyi is elég.
Elég a böfögés és fingás, elég a nemiszerv-pörgetés, elég az csúnya beszéd vagy a sosem volt „herevasalás”, és máris sztár lehet az ember. Ha pedig ennyi is elég, ha ilyen egyszerű ez az egész, akkor minek keményen megdolgozni a ténylegesen értékes sikerért? Minek küzdeni a tudásért, bölcsességért, a tapasztalatokért, a valós teljesítményekért?
Ennek az egésznek pedig -a pillanatnyi „sztárság” mellett- csak vesztesei vannak, méghozzá hatalmas vesztesei:
-veszítenek azok a valósi tehetségek, akik nem tudják kellő módon bemutatni a tudásukat és tehetségüket, mert a médiafelületeket elorozták előlük az értéktelen hülyeségekről szóló cikkek, riportok, beszámolók. Jellemző és elgondolkodtató példa lehet, hogy a kétes cselekedeteivel a társadalmat megosztó „botrányhős” (micsoda fogalom ez a sajtóban elterjedt kifejezés?!) összehasonlíthatatlanul többet szerepelt a nyilvánosság előtt, mint olimpiai-, és világbajnok névrokona, hazánk büszkesége. Egy kisgyermek számára -aki mondjuk kettejük közül választott példaképet magának- finoman szólva sem volt egyenlő a pálya.
-az „igazi csillagok” mellett veszít a társadalom egésze is, mert lassan hozzászoktatták a kétes értékű tartalmakhoz, amelyek jelentős része ráadásul kitalált, nem is igaz történet.
-veszítenek az újságírók, mert ezeket a tartalmakat valakiknek le kell gyártania. Nem mentség, de ne tudjátok meg, hogy hány kollégám panaszkodott azért, mert már megint „valami gagyiról” kell cikket írnia, riportot készítenie. A „miért csinálod?”-kérdésre pedig megvan a kész válasz: „ott a család, a gyerek, ez hozza a kattintást, a főnök mondta, tudod, hogy ezt nézik...” Kifogás és mentség mindig akad, miközben PERSZE, hogy ezt nézik, hiszen ehhez szoktattuk hozzá az embereket.
(Nem tudom megállni, hogy ismét el ne mondjam kedvenc szocializációs példámat: ahol élek, két év alatt egyetlen eldobott cigarettát sem láttam, otthon térdig gázolunk a csikkekben! Miért? Mert a polinézek ezt szokták meg, mi meg azt láttuk, hogy a másik is eldobja a szemetét...)
-Végül, ám közel sem utolsóként: veszítenek a kétes tartalmú cikkek, riportok, beszámolók, sajtókampányok főszereplői is, mert -miután százszor leírják róluk, hogy „sztárok” és „hősök”- el is hiszik azt magukról.
Emelni a tétet, a csillagos égig
Nem mondom azt, hogy mindenkinek és állandóan szépirodalmat kell olvasnia, verseket kell szavalnia és komolyzenét illik hallgatnia, ám ha napi szinten az értéktelenség ül tort, ha a büfögés, hamis herevasalás vagy a börtönbevonulók sztárolása lesz az alapértelmezett érték, akkor ez megviselheti a társadalmat. Meg is viseli. A tétet pedig folyamatosan emelni kell. Mindig nagyobbat, erősebbet, extrémebbet „kell” kitalálni ahhoz, hogy valaki címlapra kerüljön. És ha tényleg ez a címlap, akkor ez a példa sokak számára.
Félreértés ne essék: Magyarország az egyik leggazdagabb újságíró hagyományokkal rendelkező ország a világon és most is nagyszerű magyar újságíróink vannak (a napokban például életem egyik legjobb cikkét olvastam)! ÉPPEN EZÉRT FÁJÓ, hogy egy rangos nemzetközi felmérésből az derült ki, hogy a magyarok szemében az újságírás az egyik legkevésbé tisztelt szakma, a magyarok döbbenetesen alacsony száma bízik a médiában. Ebben persze benne van az agyonpolitizált újságírás szerepe és a propaganda hatása éppúgy, mint mindaz, amiről fentebb írtam: a nem valós teljesítmények magas szintre helyezése.
Még egy vetületét hadd említsem a fentieknek. Nem tudom nem megemlíteni a tudatmódosító szerek szerepét és hatását. Megdöbbentően sokszor láttam, hallottam, hogy valakinek kellenek a „szerek” a nyilvánossággal járó stressz elviseléséhez.
Vidékről kerültem a fővárosba, sosem éltem még csak cigarettával sem, nemhogy kábítószerrel. Megrázott, amikor láttam, hallottam és éreztem, hogy hányan nem tudják elviselni a stresszt tudatmódosítók nélkül. Fentebb fel sem soroltam a másik -kábítószerrel lebukó- „valóságshow-sztárt” vagy a másikat, aki a szerek mellett még öngyilkosságot is megkísérelt.
Ezeket az embereket senki sem készítette fel arra, hogy pillanatok alatt „sztárok” lesznek, ezt sulykolja beléjük a média, s utánuk az emberek egy része is. Példaképek lesznek, sajnálatosan sokszor rossz példaképek. Miért? Mert egy fiatal bátran mondhatja: ha a tévében és újságokban sztárolt híresség is ezzel él, akkor ő is kipróbálja. Tudjátok: ez a példa szerepe és a példakép felelőssége (kell, hogy legyen).
Amiről ma írtam, nem mérhető állapot. Nem tudjuk megmondani, hogy egy félrecsúszott életben mekkora szerepe lehet a „sztárolás” kultúrájának. Mélyre vittük a „sztár” fogalmát, kiüresítettük a „hős” jelentését, elértéktelenítettük a „csillag” jelentését.
Mert ha a fogalmaink igazak, akkor egyszerre hős az embereket mentő tűzoltó és egy egykor tévében szereplő kábítószer-kereskedő, ugyanannyira sztár a stadionokat megtöltő énekes és a barátnőjét megverő valóságshow-sztár, és egyszerre példakép a dobogó tetején álló -egy élet munkájával aranyérmet nyerő- bajnok és a kitalált történeteivel címlapokon szereplő kamuceleb.
Semmilyen kétségem nincs afelől, hogy a mostani sajnálatos haláleset után is jönnek még „exkluzív interjúk”, ahogy az is biztos, hogy a „neve elhallgatását kérő” barátok, rokonok és ismerősök is tömegével szólalnak majd meg. Talán a temetés is nézettségi rekordot hoz majd, lehet, hogy még újabb közlemény is születik erről. Jönnek a címlapok, a lájkok, bennem meg a ott kérdés: van-e ebben felelőssége az újságíró-társadalomnak, nekünk mindannyiunknak?!
Én „csak” azt szerettem volna leírni Nektek, hogy itt és most adott egy olyan pillanat, amikor érdemes lenne feltenni a kérdést: JÓL VAN EZ ÍGY?
A fenti soraimból kitalálhattátok: szerintem nincs. Azért én -örök optimistaként és hivatásom szerelmeseként- most is és mindig bízok egy jobb jövőben...
Várom megtisztelő véleményeteket!"
