Nálatok is van otthon olyan dolog, amit évek óta senki nem használt? Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy ilyen van mindenkinél — nálunk ez a vezetékes telefon volt.
Még poénnak is neveztük Péterrel. Az egyetlenek, akik valaha hívták, telemarketingesek vagy csalók voltak, és mindig szórakozásból szívatni szoktuk őket.
A házasságunk tele volt nevetéssel. Péter és én mindketten amatőr komédiások voltunk az egyetemen, így az ugratás a mindennapjaink része volt — és én imádtam. A legjobb barátomat vettem el, akit teljes szívemből szerettem.
Minden tökéletesnek tűnt közöttünk. Bár Péter néha kicsit éretlen tudott lenni, már hozzászoktam, és ilyenkor vállaltam egy kis plusz felelősséget. Minden rendben volt — kivéve egy dolgot.
Nem tudtunk teherbe esni.
Bármennyire próbálkoztunk, egyszerűen nem jött össze. Számtalan orvosnál jártunk, végtelen teszteket végeztünk, és mindegyik ugyanezt mutatta: mindketten teljesen egészségesek vagyunk.
Idővel kezdtem azt hinni, hogy az univerzum egyszerűen nem akarja, hogy anya legyek. Hogy nem érdemlem meg.
Péter azonban soha nem veszítette el a reményt. Folyamatosan azt mondta, hogy meg fog történni, el fogjuk érni.
De az utolsó teszt más volt. Péter elment egy munkautra — ami furcsa volt, mert az utazás nem volt része a munkájának.
Azt mondta, ez valami új szabályzat miatt van, és mostantól gyakrabban fog utazni.
Nagyon rosszkor jött az egész. Mert amikor megint megcsináltam a tesztet, és újra csak azt a bizonyos egy vonalat láttam, teljesen egyedül voltam.
Péter már két napja távol volt, és még három napig nem jött vissza. Elhatároztam, hogy egy tubus fagylalttal és egy nyálas ’90-es évekbeli romantikus vígjátékkal tompítom a fájdalmat.
Ahogy bementem a konyhába a fagylaltért, megint megszólalt az a hülye vezetékes telefon.
Megint valami csaló, gondoltam. Nem volt kedvem a tréfához. Felvettem, a lehető legalacsonyabb hangon morgoltam egy „Menj a pokolba!”-t, és lecsaptam a kagylót.
Aztán észrevettem valami furcsát. Villogott az üzenetrögzítő lámpája. Megnyomtam a gombot.
„Péter, szia. Tudom, mondtad, hogy ne hívjam a házat, de nem tudtam elérni téged. Tegnap itt kellett volna lenned, és most egyszerűen figyelmen kívül hagysz. Vár rád.”
„Mi a franc?” mondtam hangosan.
Újrahívtam a számot, és egy nő szinte azonnal felvette. „Péter? Te vagy az? Miért nem jöttél?” kiáltotta.
„Ki vagy te?” kérdeztem élesen.
„Ó… sajnálom,” hebegte, majd letette.
Újra hívtam, de nem vette fel. Ha nem viselkedett volna olyan furán, azt hittem volna, csak valaki Péter munkahelyéről. De így? Ki kellett derítenem, mi folyik a férjem körül.
Felírtam a számot egy papírra, és megnyitottam a laptopomat. Minden nőben ott van a kis nyomozó ösztön — bármit meg tudunk találni bárkiről.
Perceken belül kiderítettem, kihez tartozik a szám. A neve Olivia volt. Megtaláltam a közösségi oldalait is.
Végigpörgettem a fotóit, hátha látom Pétert. Egyik képen sem volt ott. Csak ő és egy kisfiú, talán három éves. A fia, Hunter.
Olivia nem tűnt ismerősnek — mert nem is volt az. De Hunter… valami furcsa ismerős érzés volt vele kapcsolatban, bár nem tudtam megfogalmazni.
Virágkötőként dolgozott egy négy órányira lévő városban. Ha nem akart telefonon beszélni, az rendben. Személyesen beszélünk.
Hogy megbizonyosodjak róla, valóban valami gyanús történik, felhívtam Péter főnökét a munkautat illetően. Ahogy vártam — semmilyen munkaut nem volt beütemezve.
Összepakoltam pár dolgot, nem tudtam, mennyi időre megyek, és útnak indultam.
Éppen akkor értem a virágüzlethez, amikor épp zárni készült. Az autóban maradtam és figyeltem. Amikor végül bezárta az ajtót, kiszálltam és odamentem.
„Olivia, szia. Te hívtad a házunkat. Tudnom kell, ki vagy,” mondtam. Az arca elsápadt a pániktól.
„Sajnálom, biztosan tévedés, rossz személyt keres,” mondta gyorsan, és próbált elmenni.
„Kérlek. Igazán tudnom kell. Gondolj bele, nő vagy nő — te hogyan éreznéd magad?” szóltam utána, és megállt.
Megfordult, visszament. „Nem akarok drámát. Van egy gyerekem. Már most bánom, hogy belekevertem őt ebbe,” mondta halkan Olivia.
„Nem lesz dráma, megígérem. Csak mondd el az igazat,” mondtam, és lassan bólintott.
Meghívott a házába. Autóval mentünk oda. Amikor beléptünk, megláttam Huntert egy nővel, aki a bébiszitter volt. Olivia a konyhába vezetett, és becsukta az ajtót magunk mögött.
„Istenem, azt sem tudom, hol kezdjem,” motyogta. „Hiszen te vagy a felesége… és én…”
„Csak mondd ki,” mondtam. „Hidd el, sok negatív terhességi teszt után nehéz engem összetörni.”
„Ó, istenem, ettől még rosszabbul érzem magam,” suttogta. „Rendben. Szóval… Péter Hunter apja.”
„Mi a…”
„De soha nem jártunk együtt, nem volt kapcsolatunk. Csak az egyik éjszaka. Csak azt akartam, hogy Hunter tudja, ki az apja,” magyarázta.
„Egyetlen éjszakától lettél terhes?” kérdeztem elképedve.
„Nagyon, nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy házas. Levette az ujjáról a gyűrűt. Csak akkor mondta el az igazat, amikor közöltem vele, hogy terhes vagyok,” vallotta be Olivia.
„Elhagyta a fiát?” kérdeztem dühösen.
„Próbáltam őket összehozni. De mindig került engem. Aztán azt mondta, készen áll, de megint eltűnt. És most már elmondtam Hunternek róla, és gyűlölöm magam ezért,” mondta remegő hangon.
„Nem tudja, mit jelent a felelősség? Micsoda egy szemét!” kiabáltam.
„Sosem kértem pénzt. Csak azt akartam, hogy Hunternek legyen apja,” mondta halkan Olivia.
„Mi? Nem. Ezt a hülyét fizettetni fogjuk mindenért, és végre vállalja a felelősséget,” mondtam haragosan.
„Tényleg nem akarok semmiféle drámát vagy veszekedést,” mondta idegesen.
Megfogtam a kezét. „Most már nem vagy egyedül. Megoldjuk ezt,” ígértem, és ő bizonytalanul bólintott.
Hirtelen Hunter bement a konyhába. Széles, bizalommal teli szemmel nézett Oliviára.
„Apa nem jön el?” kérdezte.
Láttam, mennyire fájt Oliviának ezt hallani, mennyire elveszett volt a szavakban. Így közbe léptem, remélve, hogy nem lépek át egy határt.
„Sajnos nem. De annyi játékot fog neked venni, hogy el se fogod tudni képzelni, mit kezdj velük,” mosolyogtam.
„Juhé!” ujjongott Hunter, majd elfutott.
„Köszönöm,” suttogta Olivia. Bólintottam.
Három nappal később Péter hazajött. Már vártam, készen arra, hogy meglepjem.
„Milyen volt az út?” kérdeztem, amikor belépett a hálószobába.
„Minden rendben,” felelte Péter lazán.
„Nem mondtál le egyetlen találkozót sem, ugye?” faggattam tovább.
– Nem, minden a terv szerint ment – vonta meg a vállát Péter.
– Tényleg? Akkor talán el tudod magyarázni, hogyan lehetséges, hogy mi már több mint egy éve próbálkozunk gyerekkel, és semmi… de egy nő egyetlen éjszaka után teherbe esik tőled?! – vágtam oda.
– Mi? Honnan tudsz te erről…? – hebegte, miközben pánik villant át az arcán.
– Az most nem számít. Ami számít, az az, hogy láttam őt. Láttam a fiadat. Ellentétben veled. És csodálatos gyerek, hála az égnek, hogy nem rád hasonlít – motyogtam.
– Meg tudom magyarázni – könyörgött Péter.
– Ó, tényleg? Mit magyarázol meg először? A megcsalást? Vagy azt, hogy elhagytad a saját gyerekedet?! – ordítottam.
– Nem csaltalak meg olyan sokszor! Csak párszor – védekezett Péter.
– Szóval voltak mások is?! – kiáltottam.
– Ööö…
– Te tényleg egy szörnyeteg vagy – sziszegtem.
– Mit kellett volna tennem? Idehozni a gyereket? – vágott vissza ingerülten.
– Igen! Pontosan ezt kellett volna tenned! Elmondani az igazat! Egyszer az életben vállalni a felelősséget! – üvöltöttem.
Mint akit villám csapott meg.
– Te… mit tettél? – suttogtam megdöbbenve.
– Te annyira akartál egy gyereket, én meg nem… szóval… nem tudtam, mit tegyek – motyogta.
– Tudtad, mennyire vágyom egy gyerekre. Tudtad, mennyire gyűlölöm magam, amiért nem tudok teherbe esni. És közben… végig miattad nem sikerült? – nyögtem ki, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Nem akartalak elveszíteni – suttogta Péter.
– Nem akartál elveszíteni? Szóval inkább megcsaltál? Hazudtál? Lehet, még gyógyszereket is adtál? Gúnyolódtál velem? – kiabáltam. – Azt hittem, ismerlek. De tévedtem. Kiderült, hogy egy idegennel éltem együtt mindvégig.
– Kérlek, Vanessa, ezt még helyrehozhatjuk – könyörgött.
– Túl késő – mondtam hidegen. – Beadtam a válókeresetet. És gondoskodni fogok róla, hogy semmivel ne távozz. Ja, és rábeszéltem Oliviát, hogy kérjen gyerektartást. Úgyhogy kapaszkodj, mert most kezdődik a pokoljárásod.
– Ezt nem teheted meg velem! – üvöltötte Péter.
– Te tetted ezt magaddal – vágtam vissza. – Most pedig tűnj el, vagy hívom a rendőrséget.
– És mit mondasz majd nekik? – gúnyolódott. – Még mindig a férjed vagyok.
– Ne aggódj. Elég élénk a fantáziám. Egyik módon vagy másikon, ma éjjel zárkában fogod tölteni – mondtam nyugodtan.
Láttam a szemében: a dühöt, a megaláztatást, a vágyat, hogy kiabáljon, hogy ütlegeljen, hogy tomboljon. De életében először Péter helyes döntést hozott – és elment. Az ajtó becsukódott mögötte. A csend visszatért.
Összeomlottam az ágyra, és úgy fújtam ki a levegőt, mintha évek óta bent tartottam volna. Most végre megkapja, amit megérdemel.
És én… én végre megteszem azt, amit ő sosem tudott: ott leszek. Oliviáért. Hunterért. Saját magamért.
