42 éves vagyok, Krisztinának hívnak. Még csak egy hónap telt el azóta, hogy hátat fordítottam a bukaresti életemnek: pszichológusként dolgoztam, volt egy lakásom a belvárosban, és egy férjem, akivel tizenöt éve voltunk házasok. Most Vargán, a szülőfalumban élek, és minden reggel teát viszek az édesanyámnak.
A konyha ablakából figyelem, ahogy az áprilisi napsugarak lágyan simogatják az orgonabokrot a kertben. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is végleg visszatérek ide – innen költöztem el tizennyolc évesen, tele álmokkal, határozott léptekkel. De az élet másként alakította.
– Meghoztam a teát, anyu – mondom, miközben kilépek a tornácra. Anyu a hetvenedik évét tapossa, kedvenc székében ül, vékony plédet húzva magára, bár a nap már melegen süt.
– Nem kellett volna jönnöd, drága lányom – feleli, remegő kézzel veszi át a csészét. – Ott volt a te életed, a városban.
Mosolygok, eligazítom a plédet a térdén. Úgy tűnik, az utóbbi időben még jobban lefogyott. A Parkinson-kór kegyetlen betegség – lassan lopja el az embert, darabonként, míg csak egy test marad, ami már nem engedelmeskedik.
Az orvosok egy évet, maximum kettőt adtak neki. Egy egész életnyi munka után – előbb a termelőszövetkezetben, majd az iskolában takarítónőként – többet érdemel annál, hogy idegenek között, egy otthonban fejezze be az életét.
– Ez az otthonom is – válaszolom, bár tudom, nem teljesen igaz. Az otthonom volt a bukaresti lakás is, ahol Dani, a férjem várt rám. Legalábbis eddig azt hittem.
Élesen élnek bennem a viták, amelyek az anyu betegsége után kezdődtek.
– Majd találunk valakit, aki ott marad vele – mondta Dani. – Vagy fizetünk egy normális otthont. Nem hagyhatod ott a karriered, és nem költözhetsz vidékre!
De tudtam, hogy anyu nem bírná ki, ha kiszakítanák abból a világból, amit ismer: a kertjéből, a tyúkudvarból, a szomszédokból, akik néha bejönnek, hogy „Na, hogy vagy, Eléna néni?”
Amikor közöltem Danival, hogy fél év szünetet veszek ki a rendelőből – sürgős eseteket online kezelem majd –, csak kinevetett.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta. – El fogod rontani, amit felépítettél!
Aztán, amikor tényleg elkezdtem pakolni, a nevetése fenyegetésbe fordult át.
– Ha elmész, vége – mondta egy este, miután megint összevesztünk. – Nem fogok ingázni Budapest és egy eldugott falu között.
Talán lett volna megoldás, ha Dani legalább egyszer eljön, hogy lássa, hogyan él anyu. Ha megértette volna, hogy itt nem csak betegségről van szó, hanem méltóságról és szeretetről. De mindig talált kifogást – túl sok munka, fontos találkozó, tavaszi allergia.
Az indulás napján Dani korán elment otthonról. A bőröndjeimet és néhány dobozt bepakoltam a kocsimba, készen egy hosszabb tartózkodásra. Amikor lementem a mélygarázsba, a Loganom már nem volt ott.
A telefon akkor csörgött, amikor a taxira vártam.
– Eladtam – mondta olyan hangon, amit nem ismertem fel. – Hogy ne tudj csak úgy elszökni vidékre, amikor kedved tartja.
Az a pillanat mindent megvilágított. Nem anyuról szólt az egész, nem az időről, amit távol töltöttem. Hanem a kontrollról. Arról, hogy Dani képtelen elfogadni egy döntést, ami nem az ő akarata szerint született. Abban a percben tizenöt év házasságom omlott össze, mint egy kártyavár.
A vidéki élet nyugalma olyan, mint egy meleg takaró, amit egy vihar után magadra húzol. A reggeli csend, amikor csak a madarak éneke és a szél susogása kísér – gyógyító erejű, olyasmi, amit semmilyen terápia nem tud pótolni.
– Megint csak merengsz, kislányom? – kérdezte anyu, amikor észrevette, hogy elkalandoztak a gondolataim.
– Csak azon gondolkodom, milyen csöndes itt minden – feleltem, miközben a távoli dombokat néztem. – Bukarestben mindig zaj volt, szirénák, autók, emberek…
– Dani nem hívott azóta?
Megráztam a fejem. Mióta megérkeztem Vargára, csak egyetlen üzenetet kaptam tőle: „Beadtam a válókeresetet. A megmaradt holmidat elküldöm a szüleid címére.”
Nem válaszoltam. Inkább írtam a klienseimnek, hogy a rendelés bizonytalan ideig szünetel, de sürgős esetekben vállalok online konzultációkat. Beköttettem a házba egy gyorsabb internetet, és heti néhány alkalommal tartok üléseket – pont annyit, hogy ne essek ki a gyakorlatból, és közben legyen időm anyura is.
– Tudod – szólalt meg anyu hirtelen, miközben a teájába kortyolt –, az én időmben egy asszony nem vált el, akármi történt.
Leültem mellé a tornácon, és mosolyogva néztem rá.
– És szerinted jobb volt így?
Anyu a kert végében állt, ahol néhány tulipán épp bontogatta szirmait. Azokat apánk ültette évekkel ezelőtt, mielőtt elment volna.
– Nem lett jobb – mondta csendesen. – De akkor azt hittük, hogy ez a rend.
Mostanra kialakult a mi kis napi rutinunk. Segítek neki felöltözni, együtt reggelizünk, és ha az idő engedi, kimegyünk a kertbe. A gyógyszerek drágák, de szerencsére pár régi kliensem még mindig szívesen veszi az online terápiát, amit így tudok nyújtani. Ez sokat segít.
Eleinte a falubeliek értetlenül néztek ránk. Nem hittek a szemüknek, amikor megláttak.
– Te tényleg hazajöttél, Kriszta? – kérdezte Rózsa néni tátott szájjal. – De hát neked mindened megvolt Bukarestben!
Hogyan is magyarázhattam volna el, hogy a „minden” nem ugyanaz mindenkinek? Hogy néha az igazi gazdagság nem tárgyakban rejlik, hanem azokban a pillanatokban, amikor az anyád rád mosolyog és megismer, még ha pár perc múlva el is felejti, ki vagy… Amikor rá tudod venni, hogy egyen egy keveset a napokig tartó étvágytalanság után… Amikor este lefekszel, és tudod, hogy mindent megtettél, amit tudtál.
Egy délután, miközben anyu szundikált a teraszon, csörgött a telefonom. Dani ügyvédje volt.
– Az ügyfelem szeretné gyorsítani a válópert – mondta. – Sőt, az ingatlan eladását is megkezdené. Úgy érzi, ez mindkettőjük érdekét szolgálja.
Aznap este anyu egy régi díszpárnát próbált megvarrni. Az ujjai remegtek, de nem engedte, hogy segítsek. Az a makacsság… mindig ilyen volt. Ekkor csörgött újra a telefonom, most maga Dani hívott.
– Hiányzol – mondta lassú, kicsit bizonytalan hangon, mintha ivott volna. – Miért kellett így történnie?
Ránéztem anyura, aki hatalmas erőfeszítéssel próbálta beleszúrni a tűt a kelmébe, arcán elszántsággal.
– Mert ott vagyok, ahol lennem kell – válaszoltam halkan, majd bontottam a vonalat.
Vannak döntések, amelyek fájnak, de ettől még tiszták. Ebben a kis faluban, ahol az emberek ritkán szólnak, de ha megszólalnak, az igazat mondják, megtaláltam valamit, amit a városban elveszítettem: a nyers, őszinte szeretetet. Dani szeretett – de csak azt a verziómat, aki beleillett az ő életébe. Nem volt hajlandó elfogadni a változást, az áldozatot, a rugalmasságot.
Egy vasárnap elvittem anyut a templomba. Lassan, botjára támaszkodva haladtunk, és mindenki tisztelettel köszöntött bennünket.
A mise után a pap odalépett anyuhoz:
– Isten valóban megáldott téged egy jó lánnyal, Eléna néni – mondta, majd rám nézett. – Nem sokan adnák fel a városi életet, hogy a szüleiket ápolják.
– Nem adtam fel az életem, atyám – feleltem. – Csak más utat választottam.
Talán ez a kulcsa mindennek: nem lemondás, hanem választás. Nem a férjem és az anyám között kellett döntenem, hanem két különböző életforma és szeretet között.
A kertben, az orgonabokor alatt, még egy párnát tettem anyu széke alá. Vidéken a tavaszi reggelek hűvösek, de most már van időm észrevenni az ilyen apróságokat. Régen minden csak rohanás volt. Most minden pillanat számít.
Megszólalt a telefonom, egy régi kliens kért új online ülést. Felírtam az időpontot, majd bementem friss teát készíteni anyunak. Kint csiripeltek a madarak, a fák között pillangók táncoltak.
– Szerinted hibáztam, anyu? – kérdeztem egy reggelen, amikor egy pillangó leszállt a pohara szélére.
– Miben, kicsim?
– Danival kapcsolatban. Hogy nem kerestem valami köztes megoldást.
Anyu rám nézett, szemeiben olyan tisztaság csillogott, amit régóta nem láttam, mintha egy pillanatra visszatért volna régi önmagához.
– Az igazi szeretet nem kényszerít választásra – mondta egyszerűen. – Hanem támogat a döntéseidben.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam, és hagytam, hogy a könnyek csendesen legördüljenek az arcomon. Egyetlen mondatban összefoglalta mindazt, amit hónapok óta próbáltam megérteni.
Talán sosem tanultam volna meg ezt a leckét, ha nem jövök vissza ide, Vargára. Talán sosem értem volna meg a szeretet másik arcát – azt, ami nem mindig hangos, nem mindig romantikus, de mindig jelen van: a gondoskodás, a figyelem, az odaadás.
Egy délután, miközben az orgonát metszettem, a szomszéd, Tibi bácsi átkiáltott:
– Krisztikém, tényleg itt maradsz végleg?
– Úgy tűnik – válaszoltam mosolyogva.
– Hát… nem semmi. A városi lány hazajött. És nem bánod?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Tudja, Tibi bácsi… azt hittem, mindent tudok az életről. Tanultam, dolgoztam, tanácsokat adtam másoknak. De most, hogy itt vagyok anyu mellett… azt hiszem, most tanulom igazán, mi az élet.
Elmosolyodott, megemelte a kalapját, és csak annyit mondott:
– Akkor jó helyen vagy, kislányom.
A napok telnek. Anyu állapota hol jobb, hol rosszabb. Vannak napok, amikor felismer, máskor eltéveszti a nevemet. Néha azt hiszi, még gyerek vagyok, és megkérdezi, bepakoltam-e a tízórait. Ilyenkor csak mosolygok, és azt mondom:
– Igen, anyu. Minden rendben van.
A szívem összeszorul, de nem mutatom.
Bukarestből még mindig kapok hívásokat. Réka, egy régi barátnőm egyszer felhívott:
– Kriszta, te normális vagy? Visszamentél a szülőfaludba, és ott maradsz? Tudod, mások mit adnának a praxisodért, a kapcsolataidért?
– Réka, én is sokáig ezt hittem. Hogy a siker a pörgés, a pénz, az elismerés. De most máshogy látom. Most az a siker, ha anyu rám néz, és azt mondja: „Jól vagyok, mert itt vagy.”
Hosszú csend lett a vonalban, majd csak annyit mondott:
– Irigyellek. De még mindig bolondnak tartalak.
– A legjobb bolondság, amit valaha elkövettem.
Egy este, ahogy az ágyam szélén ültem, Dani neve villant fel a telefonon. Nem vettem fel. Már nem akartam futni az ő köröit. Ő más életet választott. Én is. És ez így van jól.
Anyu hangja jött a szobából.
– Kriszta… gyere ide… csak egy percre.
Bementem. Az ágyon feküdt, kezében egy régi fotóalbumot simogatott.
– Emlékszel, mikor apád ezt vette nekem a harmincadik évfordulónkra?
Bólintottam.
– Emlékszem. Azt mondta, „Az emlékek addig élnek, amíg van, aki őrzi őket.”
Anyu elmosolyodott.
– Most te vagy az én őrzőm, kicsim.
Megfogtam a kezét, és éreztem, ahogy erősebben szorítja meg.
– Mindig itt leszek – mondtam halkan. – Mindig.
A tavasz lassan nyárba fordul. A tulipánokat margaréták váltják, a kert új színekbe öltözik. Minden reggel friss teát főzök, leülünk a kertbe, és nézzük, ahogy a világ tovább forog – lassabban, de valahogy igazibban.
Már nem bánom, hogy hazajöttem. Mert nem elvesztettem valamit, hanem nyertem valami mást: egy új életet, egy mélyebb szeretetet, egy tisztább kapcsolatot – önmagammal, anyámmal és a világgal.
És amikor eljön majd a nap, hogy anyu már nem fog rám mosolyogni, nem kérdezi meg, itt vagyok-e még – akkor is tudni fogom, hogy jól döntöttem.
Mert az igazi szeretet nem hangos. Nem harsány. Nem mindig romantikus. De mindig jelen van. Csendesen, kitartóan.
Ahogy az orgonabokor a kert sarkában.
