Amikor harmincévesen ígéretet teszel, azt hiszed, be is fogod tartani. Harminc év nem tűnik olyan távolinak, majdnem olyan, mintha az örökkévalóság egyik kézzelfogható darabja lenne. Azt gondolod, az idő kezelhető marad, az arcok ismerősek lesznek, és a fiatalkorban kovácsolt barátságok egyszerűen csak kitartanak — mert akkoriban megingathatatlannak tűntek.
Csakhogy a harminc év furcsa dolog. Nem egyszerre zúdul rád. Csendben lopakodik, apró darabokat visz magával, míg egy nap arra ébredsz, hogy szinte minden megváltozott — anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, beleegyezel-e.
– Ember, remélem, eljönnek – mormoltam magam elé.
Karácsony reggelén May’s Diner előtt álltam, és figyeltem, ahogy a hó lecsúszik a tető széléről, majd elolvad az aszfalton.
– Remélem, tényleg eljönnek…
Az épület pontosan ugyanúgy nézett ki, mint régen. A piros műbőr boxülések még mindig látszottak az ablakon át, a kis csengő ferdén lógott az ajtó felett, és a kávé meg az olajos ételek halvány illata gyerekkoromat idézte. Ide beszéltük meg a találkozót.
Amikor beléptem, Ted már ott volt. A sarokboxban ült, a kabátját gondosan maga mellé terítve. Mindkét kezével a bögrét fogta, mintha már egy ideje próbálná felmelegíteni magát. A haja a halántékánál teljesen ősz volt, a szeme körül mélyebb ráncok húzódtak, de amikor rám mosolygott, egy pillanat alatt visszarántott abba az időbe, amikor még fiatalok voltunk.
– Ray – mondta, felállva. – Te tényleg eljöttél, testvér!
– Valami igazán komoly dolog kellett volna ahhoz, hogy ne jöjjek – válaszoltam, és átöleltem. – Mit gondolsz, megszegném az egyetlen igazi ígéretet, amit valaha tettem?
Halkan felnevetett, és megveregette a vállam.
– Nem voltam benne biztos – mondta. – Nem válaszoltál az utolsó e-mailemre.
– Azt gondoltam, egyszerűbb csak megjelenni – feleltem. – Néha ez az egyetlen válasz, ami számít.
Leültünk a boxba, és a menüre sem nézve rendeltünk kávét.
– Kérek még egyet – mondta Ted. – Ez már teljesen kihűlt.
A velünk szemben lévő ülés üres maradt. Újra és újra odatévedt a tekintetem.
– Szerinted eljön? – kérdeztem.
– Jobb, ha igen – vont vállat Ted. – Végül is az egész az ő ötlete volt.
Bólintottam, de a gyomrom összeszorult. Harminc éve nem láttam Ricket. Néha váltottunk üzeneteket: születésnapi jókívánságokat, ostoba mémeket, fotókat a gyerekeimről, amikor megszülettek.
– Emlékszel, amikor megkötöttük a paktumot? – kérdeztem.
– Szenteste volt – mosolyodott el Ted halványan. – A benzinkút mögötti parkolóban.
Harminc évvel korábban
Éjfél után nem sokkal történt. A járda vizes volt az olvadó hótól, mi pedig az autóinknak dőlve adogattuk körbe az üveget. Rick reszketett abban a vékony széldzsekiben, amit mindig hordott, és úgy tett, mintha nem fázna. Ted túl hangosra tekerte a magnót, én pedig a szétszaladt kazettaszalaggal küzdöttem. Rick minden káromkodásomon nevetett.
Hangosak voltunk, kissé részegek, és halhatatlannak éreztük magunkat.
– Azt mondom, harminc év múlva újra találkozunk – jelentette ki hirtelen Rick, miközben a lehelete párát rajzolt a levegőbe. – Ugyanitt. Ugyanazon a napon. Délben. Az étkezdében. Nincs kifogás. Az élet szétdobálhat minket, amerre akar, de ide visszajövünk. Benne vagytok?
Nevettünk, mint az idióták, és kezet ráztunk.
Visszatérve a jelenbe, Ted idegesen kopogtatta az ujjait a bögréjén.
– Ő komolyan gondolta – mondta. – Rick mindig komolyabban vette az ilyesmit, mint mi.
Dél után huszonnégy perccel újra megszólalt az ajtó feletti csengő.
Felnéztem, azt várva, hogy Rick jellegzetes, kissé görnyedt alakját lássam, azt a bocsánatkérő mosolyt, amit mindig akkor viselt, ha késett. De nem ő lépett be.
Egy nő volt az. Körülbelül a mi korunkbeli, sötétkék kabátban, fekete bőrtáskát szorítva magához. Megállt az ajtóban, és bizonytalanul végignézett az éttermen — olyan bizonytalansággal, amit nem lehet megjátszani.
Amikor a tekintete ránk esett, megváltozott az arckifejezése. Nem megkönnyebbülés volt. Nem is felismerés. Inkább valami súlyos, mintha ezt a pillanatot százszor végiggondolta volna, mégsem állt rá készen.
Lassan elindult felénk, kimért léptekkel. Megállt az asztal mellett, udvarias távolságot tartva.
– Segíthetek? – kérdeztem.
– Jennifer vagyok – mondta halkan. – Önök Raymond és Ted, ugye? Rick… a terapeutája voltam.
Ted megfeszült mellettem. Szinte éreztem a változást.
– Valami nagyon fontosat kell elmondanom – tette hozzá.
Az üres székre mutattam.
– Kérem, üljön le.
Óvatosan helyet foglalt, mintha már maga az ülés is túl törékeny lenne. A táskáját a lábához tette, összekulcsolta a kezét, majd újra szétnyitotta.
– Rick három hete meghalt – mondta. – Portugáliában élt. Hirtelen szívroham volt.
Ted hátradőlt, mintha mellkason ütötték volna.
– Nem… ez nem lehet igaz…
– Sajnálom – felelte Jennifer. – Bárcsak más okból lennék itt.
Próbáltam feldolgozni a szavait.
– Nem volt szívbeteg, igaz?
– Nem. Ez tette igazán sokkolóvá.
A pincérnő ekkor odalépett, mit sem sejtve, és megkérdezte, kér-e kávét Jennifer. Ő nemet intett. A megszakítás kegyetlennek tűnt, mintha a világ nem értesült volna róla, hogy bennünk épp minden elmozdult.
– Rick mesélt nekem erről az ígéretről – folytatta Jennifer. – Karácsony, dél, ez az étkezde. Azt mondta, ha ő nem tud eljönni, valakinek jönnie kell helyette.
– És ő magát választotta? – kérdezte Ted feszes állkapoccsal.
– Igen. Mert én ismertem azokat a dolgokat, amiket önöknek sosem mondott el. És mert megígértem neki, hogy eljövök.
Úgy éreztem, órák telnek el, pedig nem tudtam volna megmondani, mennyi idő volt valójában. Az idő mintha összegyűrődött volna. Csak Jennifer hangja mozdult, és a súly, amit a szavai ránk nehezedtek.
Elmesélte, hogy Rickkel külföldre költözése után ismerkedett meg. A terápia véget ért, de a beszélgetéseik nem. Idővel ő lett Rick legközelebbi barátja, az az egyetlen ember, akiben Rick teljesen önmaga tudott lenni.
– Rengeteget beszélt magukról – mondta. – Többnyire melegséggel. Némi szomorúsággal is, de soha nem keserűen. Azt mondta, voltak évek, amikor maguk mellett úgy érezte, egy aranykor része lehet.
Ted összefonta a karját.
– Gyerekek voltunk – mondta halkan. – Fogalmunk sem volt semmiről.
– Ez igaz – bólintott Jennifer. – De Rick mindig úgy érezte, mintha a kör széléről figyelne. Elég közel ahhoz, hogy érezze a meleget… de soha nem igazán belül.
– Rick mindig úgy érezte, mintha a széléről figyelne mindent – mondta Jennifer.
Előrehajoltam, próbálva felfogni azt az üres teret a szavai között.
– Ez nem így volt. Nem voltunk tökéletesek, persze, de bevontuk őt is.
– Ti azt hittétek – felelte Jennifer halkan. – De ő nem így élte meg.
Belenyúlt a táskájába, elővett egy fényképet, és az asztal közepére csúsztatta.
Régi kép volt, olyasmi, amit évek óta nem láttam. Tizenöt évesek voltunk rajta, Rick apjának öreg teherautója mellett álltunk. Ted és én egymás vállát átkarolva, szorosan egymás mellett.
Rick egy lépéssel odébb állt. Mosolygott, mégis valahogy külön.
– Ezt az íróasztalán tartotta – mondta Jennifer. – Egészen a halála napjáig.
– Nem emlékszem, hogy így külön állt volna – mondta Ted, miközben hunyorogva tanulmányozta a fotót.
Jennifer nem kapta el a tekintetét.
– Emlékeztek arra a napra a tónál? Amikor azt mondta, elfelejtette a törölközőjét?
– Igen – válaszoltam. – Azt hittem, csak túlreagálja. Olyan meleg volt, hogy simán megszáradhatott volna.
– Ő viszont aznap hazasétált – folytatta Jennifer –, mert ti Ted-del a lányokról beszélgettetek. Akkor döbbent rá, hogy soha nem kérdeztétek meg, ő kit kedvel. Hogy mi érdekli. Láthatatlannak érezte magát.
Valami belém hasított. Láttam, ahogy Ted keze még szorosabban rászorul a bögrére.
– Nem köti magát valamilyen eskü? – kérdezte feszült hangon. – Titoktartás vagy ilyesmi. Nem kellene mindezt elmondania.
– De igen – mosolyodott el szomorúan Jennifer. – Akkor, amikor még Rick terapeutája voltam. Az véget ért, amikor érzelmek alakultak ki köztünk. Most Rick… élettársaként vagyok itt.
Fáradtan felsóhajtott.
– Tudta, hogy nem rosszindulatból tettétek. De ezt a csendet évekig cipelte magában. Egyszer azt mondta nekem, olyan volt a közeletekben lenni, mint egy ház előtt állni, ahol nyitva az ajtó, de sosem tudod biztosan, hogy beléphetsz-e.
Elmesélte a középiskolai táncot, amelyre Rick végül soha nem ment el, pedig mi meg voltunk győződve róla, hogy ott volt. A karácsonyi bulit, ahol kint ült, amíg a zene el nem halkult. És a képeslapokat, amiket küldtünk neki — meg a válaszokat, amelyeket megírt, de soha nem adott postára.
– Mindet megőrizte – mondta Jennifer. – Csak nem tudta, hogy valóban neki szóltak-e.
Összedörzsöltem a kezem, ahogy mindig szoktam, amikor próbálok a földön maradni.
– Miért nem mondott soha semmit? – kérdeztem végül.
– Félt, Raymond – felelte halkan. – Félt attól, hogy a csend csak megerősítené azt, amit már hitt.
– És mi volt az? – kérdezte Ted, az asztalt bámulva.
– Hogy kevesebbet számított.
Jennifer ezután egy összehajtott levelet tett elénk. Le volt ragasztva, a szélei puhák voltak, mintha sokszor kézbe vették volna.
– Ezt nektek írta – mondta csendesen. – Azt kérte, ne én olvassam fel. Azt mondta, a tietek.
Habozva vettem fel. Ügyetlennek éreztem az ujjaimat, miközben széthajtottam. Ted kissé előrehajolt, a tekintete Rick kézírásának vonalait követte, mintha egy nyelvet próbálna újra megfejteni.
**„Ray és Ted,
Ha ezt olvassátok, akkor nem jutottam el a találkozónkra. De valahogy mégis ott vagyok.
Mindenhová magammal vittelek titeket, még akkor is, amikor nem tudtam, hol a helyem. Ti voltatok a fiatalságom legszebb része — még akkor is, amikor úgy éreztem, csak lábjegyzet vagyok benne.
Emlékszem a tóra, a zenére, a viccekre, és arra az érzésre, hogy valahová tartozom.
Csak abban nem voltam biztos, hogy még mindig odatartozom-e. Köszönöm, hogy szerettetek úgy, ahogy tudtatok.
Ti voltatok azok a testvérek, akikre mindig is vágytam.
Mindkettőtöket szeretlek. Mindig is szerettem.
— Rick.”**
Remegő kézzel adtam át a levelet Tednek. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Lassan elolvasta, majd még egyszer. Amikor megszólalt, a hangja elcsuklott.
– Kimondta… – suttogta.
– Igen – felelte Jennifer. – Csak éppen a halálában.
Aznap este később elmentünk Rick gyerekkori házához. Jennifer mondta, hogy hamarosan eladják. Az épület sötét volt, az ablakok üresen ásítottak.
Leültünk az első lépcsőfokra, a hideg lassan átszivárgott a kabátunkon. Ted előhúzta a zsebéből a kis kazettás lejátszót, amit Jennifertől kaptunk.
Rick hangja szűrődött elő a sercegésből — halkabban, mint emlékeztem, de kétségtelenül ő volt.
– Ha ezt halljátok, akkor nem szegtem meg az ígéretet… csak segítségre volt szükségem, hogy betartsam. Ne bánat legyen belőle. Legyen emlék. Ez volt minden, amit akartam. Van itt egy válogatás, a fiatalságunk kedvenc dalaival.
– Mindig késett – mondta Ted, és nevetve törölte meg a szemét.
– Igen – feleltem, az üres ablakokra nézve. – De végül mégis eljött. A maga módján.
Néha a találkozás nem úgy történik, ahogy elképzeltük.
Néha akkor történik meg, amikor végre megtanulunk igazán figyelni.
