Sz. Ildikó osztotta meg velünk történetét. Azt gondolom, hogy van mit tanulnunk tőle, hiszen emberségből jelesre vizsgázott.
‘Ez néhány hete történt velem az egyik nagyobb vidéki áruházban. Állunk a kislányommal a pénztárnál, előttünk egy idős néni fizet.
Kosarában semmi szükségtelen csak ami a mindennapokhoz kell. Volt nála még két tábla Milka csoki és egy doboz sütemény. Arra gondoltam, biztosan az unokáival fog találkozni. Mikor fizetésre került a sor az idős hölgy kiborította a pénztárcájából az összes pénzt, de sajnos nem volt elég. 650 forintra lett volna még szüksége. Ekkor a pénztáros lekezelő hangnemben megkérdezte: Mit akar vissza rakni ezekből a vásárolt árukból.
Ekkor vágtam közbe, hogy semmit, majd én odaadom a hiányzó összeget. Persze a néni először tiltakozott és nem akarta elfogadni. A pénztáros nagyra kerekedett szemekkel flegmán kérdezte tőlem, hogy ‘Miért fizetné ki, mikor nem is ismeri?’
Nem méltattam válaszra a kérdését. Szó nélkül adtam oda a pénzt neki. Nem értem…Miért kellene ismernünk ahhoz valakit, hogy segítsünk neki? Megvárt minket és miután mi is fizettünk, a kedves hölgy könnyes szemmel ölelte át a kislányomat és engem is.
Azt mondta, hogy hatalmas boldogság látnia azt, hogy léteznek még ilyen kedves emberek! Azt hiszem a tekintetét soha életemben nem fogom elfelejteni! Nagyon megható volt.’
Borítókép: illusztráció