Soha nem gondoltam, hogy bármi fájhat jobban, mint elveszíteni Rachelt.
Ő nem csupán a legjobb barátnőm volt. Ő volt a nővérem. Második osztályban találkoztunk. Én félénk és könyvmoly voltam. Ő hangos, vicces és bátor. Valahogy azonnal összhangba kerültünk. Mindig Emily és Rachel voltunk.
Amikor rákot kapott, végig mellette maradtam a végsőkig. Fogtam a kezét, simogattam a haját, és beszéltem hozzá, még akkor is, amikor már nem tudott válaszolni. Mindig azt hittem, hogy egyszer újra kinyitja a szemét és mosolyogni fog. De soha nem tette.
Hat hónappal később a fájdalom még mindig ott volt. A gyász hullámokban érkezett. Volt, hogy dolgozni tudtam. Máskor alig bírtam kikelni az ágyból.
Aznap délután úgy indult, mint bármelyik másik. Az eső halkan kopogott az ablakokon. Épp az edényt törölgettem a konyhában, amikor meghallottam, hogy kinyílik az ajtó. Dániel érte el előbb.
Odamentem a sarokhoz, és megdermedtem.
Amanda volt, Rachel nővére. Ráncos, sápadt. A haja hátra volt tűzve, mintha nem lett volna ideje gondolkozni rajta. Az egyik kezében egy kis rózsaszín hátizsákot tartott, a másikban egy nagy borítékot.
„Beszélnünk kell” – mondta.
A gyomrom összeszorult. „Lily jól van?”
Amanda bólintott, de nem mosolygott. „Igen, jól van. De… ez nehéz. Róla van szó.”
Rachel körülbelül két éve hozta világra Lilit. Apa nem volt sehol. Csak annyit mondott: „Jobb így.”
Soha nem kért segítséget, de gyakran hozta át Lilit. A házunk második otthonává vált annak a kis lánynak. Szerettem őt. És most is szeretem.
Dániel gyakran nevetett és játszott vele. Aztán… valami megváltozott.
Elkezdett kifogásokat keresni, amikor Rachel meglátogatta. Azt mondta, hogy dolga van. Vagy edzésre megy. Vagy telefonálni kell.
Egyszer megkérdeztem tőle: „Te kerülöd Rachelt?”
Azt mondta: „Mi? Nem. Csak elfoglalt vagyok.”
De tudtam. Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben. Csak soha nem kérdeztem rá.
Dániel előrelépett, már feszülten. „Mi van vele?”
Amanda a szemébe nézett, és azt mondta: „Ő a te lányod!”
Bámultam rá. „Mi?”
„Te vagy az apja” – mondta határozottan. „Rachel mondta. Az éjjel, amikor Lily megszületett.”
Dániel arca elsápadt. „Nem. Ez nem igaz.”
„Megesketett, hogy titokban tartom” – mondta Amanda. „Azt mondta, nem akarta tönkretenni a házasságodat. De azt akarta, hogy Lily tudja, ki az apja. Ha valami történne.”
Dániel megrázta a fejét, miközben a keze a mellkasára repült. „Én… nem tudom…”
Aztán összeroskadt. Pont ott, az ajtó előtt. A háta a falnak csúszott, miközben a térdei megadták magukat. Kapkodta a levegőt.
„Dániel!” – rohantam oda, és a földre ültem mellé. „Lélegezz. Nézz rám. Belélegezz az orrodon, fújd ki a szádon.”
Amanda hátrált, szorosan tartva a borítékot a mellkasához. „Nem tudtam, hogy így fog reagálni…”
Figyelmen kívül hagytam őt. Csak Dániel vállát tartottam, próbálva stabilan tartani.
Pár percbe telt, de végül kezdett megnyugodni. A fejét a falnak döntötte, és lehunyta a szemét.
Visszafordultam Amanda felé. „Nem jelenhetsz meg csak úgy, és mondhatsz ilyesmit.”
Fáradtnak tűnt. Nem dühösnek. Csak szomorúnak. „Nem tettem volna, Emily. De Rachel életbiztosítása késlekedik. Már nem tudom eltartani Lilit. Nem tudtam, mit mást csináljak.”
„Azt hiszed, Dániel az apja?” – kérdeztem.
Amanda bólintott. „Rachel mondta, hogy ő. Azt mondta, hogy részegek voltak a házavató partijotokon. Emlékszel? Hogy egyszer megtörtént. És nem akarta kavarni a drámát.”
Dániel kinyitotta a szemét és rám nézett. „Nem így történt.”
Amanda pislogott. „Bocsánat?”
Dániel egyenesebben ült fel. „Nem feküdtem le Rachellel.”
„Akkor miért—” kezdte Amanda, de Dániel félbeszakította.
„Ő volt rajtam,” mondta halkan. „Felébredtem, és már ott volt. Nem mondtam igent. Nem tudtam mondani semmit. Megint elájultam.”
A szoba csendes lett.
Rámeredtem. Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, hogyan érezzek. Rám nézett, a szemében valami olyan volt, amit soha nem láttam benne – félelem. Szégyen.
„Nem mondtam el neked,” mondta, „mert nem gondoltam, hogy elhiszed.”
Amanda egy pillanatig ott állt, majd hátrálva, az ajtó felé lépett.
„Ezt itt hagyom nektek,” mondta, és letette a borítékot meg Lily hátizsákját a földre. „De ezt meg kell oldanunk.”
Szó nélkül lépett ki az esőbe.
Dániel mellé ültem, és bámultam a rózsaszín hátizsákot. A cipzárján egy kis nyuszi kulcstartó lógott. Lilyé.
Nem hazudott nekem. Ugye?
Amikor Amanda elment, a ház üresnek tűnt. Olyan volt, mintha kiszívta volna a levegőt.
Dániel a nappaliban ült velem szemben, az arca sápadt és üres. Olyan volt, mintha haragra várt volna, talán megbocsátásra, talán mindkettőre. Nem tudtam, mit adjak neki. Nem tudtam, mit érzek.
Aztán azt mondtam: „Kérek egy kis időt. El kell mennied pár napra.”
A szemei kikerekedtek. „Azt kéred, hogy menjek el?”
„Nem örökre,” mondtam. „Csak egy kis tér. Időre van szükségem, hogy gondolkodjak.”
Bólintott. „Rendben.”
Ennyi volt. Semmi vita. Semmi ellenállás. Csendben összepakolta a táskáját, és még azon az éjjelen elment.
Amikor reggel felkeltem, a ház csendes volt. Kávét főztem, majd leöblítettem a mosogatóban. Nem tudtam levenni a szemem a rózsaszín hátizsákról, amit Amanda itt hagyott. Lilyé. Az, amin a kis nyuszi kulcstartó lógott.
Egyszer felvettem, a kezemben tartottam, majd újra letettem. Nem sírtam. Csak… nehéznek éreztem magam. Mintha egy olyan terhet cipeltem volna, amit nem kértem.
Folyton csak ez járt a fejemben: elveszítettem Rachelt. És most lehet, hogy Dánielt is elveszítem.
Minden emlék Rachelről furcsává torzult. Emlékeztem a nevetésére. Az öleléseire. A tanácsaira. De most már azt kérdezgettem magamtól, mennyi volt ebből valódi. Hány pillanat volt őszinte. Üvölteni akartam, de csak ülni tudtam a csendben.
Pár nappal később felhívott egy régi barátnőm, Megan. Még az egyetemről ismertük egymást, Rachellel hármasban voltunk elválaszthatatlanok.
„Hallottam, mi történt” – mondta halkan.
„Tényleg?” – kérdeztem, nem is tudtam, meddig jutottak el a hírek.
„Elég sokat” – felelte. „Beszélni akarsz róla?”
Egy kis kávézóban találkoztunk, a kórház közelében. Elmondtam neki mindent — vagyis majdnem mindent. Csak azt, amit ki tudtam mondani.
Meséltem, mit mondott Dániel. Mit állított Amanda. Hogy megkértem Dánielt, menjen el pár napra. Megan nem szakított félbe. Csak hallgatott.
Amikor befejeztem, hosszasan nézett rám, majd azt mondta:
„Ha csak egy futó kaland lett volna, Rachel elmondta volna neked. Főleg a végén.”
„Ezt hogy érted?” – kérdeztem.
„Te ott voltál vele, ugye? A kórházban?”
Bólintottam.
„Volt ideje. Volt lehetősége. Ha tényleg békét akart volna kötni, elmondott volna valami ennyire fontosat, nem gondolod?”
Pislogtam.
„Azért nem mondta, mert tudta, hogy ezt nem bocsátanád meg” – mondta Megan. „Nem azért, mert zűrös volt. Hanem mert helytelen volt.”
Mintha mellkason vágtak volna. Eszembe jutottak azok a csendes órák a kórteremben. Rachel gyenge mosolya. A suttogása. Ahogy megfogta a kezem, és nem engedte el. Volt ideje az igazságra. Csak nem mondta el.
Az a csend… mindent elmondott.
Aznap este felhívtam Dánielt. Reszketett a kezem, miközben a telefont tartottam.
„Hiszek neked” – mondtam. – „És sajnálom, hogy nem hittem el hamarabb. Gyere haza, kérlek.”
Még abban a héten megrendeltük a DNS-tesztet, egyet azokból a gyors, postán küldhető fajtákból. Két héttel később megérkezett az eredmény.
Nem ő az apa.
A konyhaasztalnál ültünk, és bámultuk a papírt. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy szívfájdalmat éreztem. Talán mindkettőt.
Amanda nem hitte el. Bíróságra vitte az ügyet, gyerektartást követelt. Újra kellett tesztelni — ezúttal hivatalos úton.
Ugyanaz az eredmény. Dániel nem Lily apja.
És az igazság, bármi is volt, örökre Rachellel együtt maradt eltemetve.
Pár héttel a második teszt után Amanda ismét felhívott. Nem kért bocsánatot, csak elmondta, amit tudott. Talán ki akarta mondani. Talán nekem kellett hallanom.
Azt mondta, Rachel mindig is irigyelte a házasságomat, az otthonomat, azt az életet, amit felépítettem. Az apró megjegyzéseket, a pillantásokat korábban sosem vettem észre. Amanda azt hitte, Rachel tényleg elhitte, hogy Dániel az apa. De ez nem volt véletlen.
„Azt akarta, ami a tiéd volt” – mondta Amanda.
Ez napokig visszhangzott bennem.
Azt tanácsoltam neki, töltse fel Lily DNS-ét valamelyik családfakutató oldalra. Talán egyszer majd választ kapnak. Talán nem. Minden jót kívántam neki, de tudtam, hogy el kell engednem. Rachel elment, és az a barátság, amit hittem, hogy köztünk volt, vele együtt halt meg.
Dániellel terápiára kezdtünk járni. Nehéz volt, de őszinte munka. Vannak napok, amikor nehéz. De most már együtt visszük a terhet.
És aztán történt valami váratlan, valami gyönyörű: teherbe estem.
Egy kislány van úton.
Mindezek után megtanultuk, hogy a szeretet erősebb annál, ami szét akart minket szakítani. Hogy az igazság számít. És hogy a gyógyuláshoz idő kell.
De a jövő? Az most már a miénk. És tele van fénnyel.
