Mindig is próbáltam az a meny lenni, aki nem kavart felesleges vihart. Mosolyogtam, bólogattam, és békét tartottam – ez volt a mottóm. Akkor is, amikor nyilvánvalóan átlépték a határokat. De amikor már túl messzire mentek, rá kellett jönniük: nekem is van türelmem vége.
Amikor Ádám anyja, Claire, „véletlenül” egy fehér, gyöngyökkel díszített, pánt nélküli, sellő fazonú ruhát vett fel az esküvőnkre, összeszorított fogakkal mosolyogtam, és csak annyit mondtam:
„Nagyon csinos vagy.”
Amikor tavaly kihagytak a családi karácsonyi képeslapból, amit több mint száz közeli barátjuknak küldtek el, az ónos esőre fogtam, és azt mondtam:
„Biztos stresszeltek az utazás miatt, és véletlenül feledkeztek meg rólam.”
És amikor hirtelen „meglepetésszerűen” felbukkantak a mélyen az erdőben lévő mézeshetekre bérelt kabinunknál Vermontban – egy éjszakára csomagolt táskával –, akkor is csak mosolyogtam, és forró csokival meg udvarias csevegéssel fogadtam őket.
Hogy miért? Nos, egyszerű.
Mert Ádám nem olyan, mint ők.
Ő kedves, figyelmes, és mélyen együttérző. A férjem a legjobb ember, akit valaha ismertem. Azt mondogattam magamnak, hogy a szülei nem lehetnek olyan rosszak – végül is ők nevelték fel őt.
Ugye?
Hát, nagyon tévedtem.
Ezt ismételgettem magamban… egészen a születésnapi vacsorámig.
Aznap péntek volt, a harmincötödik születésnapom. Ádám egy csendes, meghitt hétvégét tervezett – egy faházat a hegyekben, telefon nélkül, palacsinta pizsamában, és talán egy bátor merülés a jakuzziban.
Pont olyan volt, amilyennek szerettem volna.
Aztán, egy héttel indulás előtt, Claire hívta Ádámot, és mindent tönkretett. A hangja kihangosítva szólt: izgatott és műkedves volt.
„Csütörtök este meglepetésvacsorát szervezünk Julinak! Ne mondd el neki, jó?”
Ádám próbálta lebeszélni a szüleit, de Claire hajthatatlan volt.
Amikor hazaértem a bevásárlásból, a férjem már várt. Zavartnak tűnt, mintha valamit közölni akarna, de nem tudta, hogyan.
– „Drágám, gyere ide, le kéne ülnünk egy percre. Valamit meg kell beszélnünk,” kezdte idegesen.
– „Mi történt, szerelmem? Minden rendben?” – kérdeztem, miközben mellé telepedtem.
– „Szóval… anyám hívott, amíg nem voltál itthon. Azt tervezik, hogy csütörtökön meglepetés vacsorát tartanak a tiszteletedre.”
– „Áhh, miért?! Miért nem hívnak fel egyszerűen, mint más normális emberek?” – sóhajtottam ingerülten.
Mivel Ádám tudta, hogy ki nem állhatom a meglepetéseket – főleg, ha az ő családja és homályos öltözködési szabályok is szerepelnek benne – elmondta a tervet. Azt is hozzátette, hogy próbált tiltakozni értem, de az anyja nem volt hajlandó meghallgatni.
– „Egy belvárosi étteremben lesz, de nem mondta meg, hol. Csak annyit, hogy meglepetés legyen,” mondta Ádám.
– „Tudod, mennyire utálom a meglepetéseket,” sóhajtottam.
– „Tudom, angyalom. De végig veled leszek. Legrosszabb esetben gyorsan eszünk, és kitalálok valami kajára allergiás kifogást.”
Nevettem. – „Rendben. De ha előveszi azt a karaoke mikrofont még egyszer…”
Belementem, mert azt gondoltam, talán idén más lesz.
Spoiler: más volt. Csak éppen nem jó értelemben.
Elérkezett a csütörtök, és én ideges voltam. Claire nem volt hajlandó semmilyen részletet megosztani az étteremről. Csak aznap délelőtt küldött koordinátákat Ádámnak, és megkérte, hogy semmiképp se nézzen utána, hová megyünk.
Azt mondta, azt akarja, hogy mindkettőnknek igazi meglepetés legyen.
És az is lett…
Csak nem úgy, ahogy gondolta.Egy ultramodern, fényűző steakhouse-hoz érkeztünk, amely egy felhőkarcoló legfelső emeletén helyezkedett el, kilátással a város fényeire – az a fajta hely, ahol bársonykötél fogad a bejáratnál, hosztesz helyett pedig egy iPaddel álló férfi. Az a típusú étterem, ahol egyedi menüt nyomtatnak naponta, borsorokkal párosítva, és az édességeknél nincs feltüntetett ár.
Adamhez hajoltam.
– Tudtad, hogy ide hoznak?
Megrázta a fejét.
– Fogalmam sem volt. Talán csak valami különlegeset akartak… talán.
Ahogy beléptünk, ismerős arcokat pillantottam meg: Claire, Adam anyja, és a férje, Richard. Adam nővére, Megan, a férjével, Bryannel. Néhány unokatestvér, akiket alig ismertem fel – talán az egyik Josh volt, vagy Jordan?
Tizenketten voltunk összesen.
A vacsora már javában zajlott. Három üveg bor állt az asztalon, és egy félig elfogyasztott tenger gyümölcsei torony. Úgy tűnt, elkezdték nélkülünk!
Claire légpuszit nyomott az arcomra.
– Megérkezett a szülinapos!
Erőltettem egy mosolyt.
– Sziasztok, mindenki.
Leültünk. Én szerényen csak egy filét rendeltem, egy pohár vörösborral. A többiek? Mintha elszabadultak volna – homárfarok, kaviáros előétel, pezsgő, mintha szilveszter lenne! Megan még hozzá is tette:
– Most ne fogjuk vissza magunkat, ünneplünk, nem?
Koktélok, előételek, desszerttálak – minden volt.
Claire még csak a menüre sem pillantott, mielőtt megrendelte volna a Wagyu ribeye-t – azt, aminek mindig piaci ára van. Elégedetten mosolygott és koccintott Richarddal, mintha most nyerték volna meg a lottót.
Adam hozzám hajolt.
– Szerinted mennyi lesz a számla?
Szárazan felnevettem.
– Inkább nem akarom tudni.
Két órával később, a desszert – egy tűzijátékos profiterol torony – után, az asztal végére észrevétlenül letettek egy bőr kötéses számlamappát. Claire kinyitotta, egy pillanatra megállt, aztán furcsa mosollyal rám nézett.
– Na hát! Boldog születésnapot, drágám! Azt gondoltuk, te szeretnél megvendégelni minket, hiszen mégiscsak a te napod!
A villám megállt a levegőben.
– Tessék?!
Claire átlökte a számlát az asztalon a tökéletesen manikűrözött körmeivel.
3 950 dollár!
– Olyan jól megy most neked a munkában, nem? – csicseregte. – Adam mesélte, hogy előléptetés előtt állsz! Ugyan, ez semmiség neked.
Még meg sem szólalhattam, amikor mindenki felállt. Megan megpaskolta a vállamat.
– Köszi a vacsorát, csajszi! Igazán kitettél magadért!
Az unokatestvérek bólogattak, az egyik még halkan füttyentett is.
– Boldog szülinapot, főnökasszony!
És ezzel szépen sorban elvonultak. A magassarkúk kopogtak, zakók libbentek – mintha ez lett volna a terv kezdettől fogva!
Adam öt perccel korábban ment ki a mosdóba. Egyedül maradtam, és a majdnem négyezer dolláros számlát bámultam, azon töprengve, hogy ez vajon csak egy rossz álom-e.
Visszajött, az arca elkomorult, amikor meglátta az üres asztalt.
– Mi történt?
– Elmentek.
Pislogott.
– Elmentek? Hová?
– Ki. Azt mondták, én állom. A születésnapomra.
Adam némán állt ott, összeszorított állkapoccsal, próbálta feldolgozni a történteket.
– Ne fizesd ki – mondta végül. – Adj nekem húsz percet. El kell intéznem valamit.
Összevontam a szemöldököm.
– Adam...
– Csak bízz bennem.
Megcsókolta a homlokomat, és kilépett az éjszakába.
Ott ültem, félve attól, hogy mindjárt a pincérnek adom a táskámat, hogy “vegyen ki belőle, amit kell”.
De vártam.
Húsz perccel később kivágódtak az ajtók!
Claire és Richard viharzottak be, láthatóan feldúltan! Claire rúzsa kissé elkenődött, Richard pedig úgy nézett ki, mintha fuldokolna a haragtól!
Richard egy köteg százdollárost vágott az asztalra.
– Ezt akartad?! Hogy megalázz minket?! Tényleg ilyen mélyre süllyedtél?!
Szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
Adam nyugodtan lépett be mögöttük, kezeit zsebre dugva, mintha mi sem történt volna.
– Köszönöm – mondta higgadtan. – Ez éppen elég lesz.
Felém fordult, és halvány mosolyt küldött felém.
– Menjünk.
Odakint, ahogy a kocsi felé tartottunk, végre megtaláltam a hangomat.
– Mit csináltál?
Felsóhajtott.
– Felhívtam Gary bácsit.
– A nagybátyádat?
– Tudod, azt, akit hetek óta nyaggatnak, hogy szálljon be a környezetbarát “glamping” vállalkozásukba?
Pislogtam egyet.
– Várj… ők Gary-t akarták befektetőnek?
– Igen. Már hetek óta próbálják meggyőzni. Én pedig elmeséltem neki, mi történt ma este. Erre azt mondta: „Várj csak! Hívjuk fel őket együtt.” Aztán kihangosított, és egyenesen felhívta őket.
Megálltam. Nem tudtam továbbmenni.
– És mit mondott?
Adam elmosolyodott.
– Azt mondta: „Ha így bánsz a saját menyeddel, hogy egy négyezer dolláros számlát tolsz elé szülinapi ajándékként, akkor tőlem egy centet se várj! Én családba fektetek, nem élősködőkbe!”
– Szóval ezért rohantak vissza a pénzzel. Azt hitték, még megmenthetik az üzletet – magyarázta Adam.
Ránéztem, alig hittem el, amit hallottam.
– Nem kellett volna ezt megtenned!
– Dehogyisnem – válaszolta határozottan. – Új szabály. Nincs több meglepetés az én családomtól. Csak ha mindketten jóváhagyjuk.
Bólintottam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Claire és Richard három hónapig nem szóltak hozzánk. Ez volt a legboldogabb időszak azóta, hogy összejöttem Adam-mel!
Aztán egy délután Adam egy hangüzenetet kapott. Hangszórón játszotta le, miközben együtt hajtogattuk a ruhákat.
Claire hangja csengett fel, éles és rideg volt:
– Reméljük, megtanultátok, hogy egy egyszerű vacsora miatt nem kell a családot fegyverként használni.
Adam egy pillanatra sem rezzent meg. Csak simán letörölte az üzenetet.
Aznap este a verandán ültünk, lábaink összefonódva a hintán, bebugyolálva egy plédbe.
– Jól vagy? – kérdezte Adam.
– Most már igen – feleltem. – Olyan sokáig próbáltam békét tartani olyan emberekkel, akik sosem próbáltak meg tisztelni engem.
Gyengéden homlokon csókolt.
– Akkor ideje, hogy ne próbálkozzunk tovább.
– Megbeszéltük – válaszoltam. – És jövőre? Csak palacsinta pizsamában!
Elmosolyodott.
– Csak ha én fújhatom a „Boldog születésnapot” kazoón!
Nevettünk. És hosszú évek óta először őszintén vártam a következő születésnapomat.
