A nevem Gregory Watson, az ötvenes éveim elején járok. Több mint húsz éve élek ebben a környékben. Nyolc éve veszítettem el a feleségemet, Margaretet rák miatt, azóta csak én és az unokám, Harry maradtunk. Harry okos fiú, ösztöndíjjal tanul egy másik városban, és csak az ünnepekre jön haza. Így a legtöbb időt egyedül töltöm. Csendes itt az élet, és megszerettem ezt a nyugalmat.
Ez azonban megváltozott, amikor Jack a fiával, a húszas évei elején járó Drew-val beköltözött a szomszéd házba. Már az első pillanattól éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Volt benne egyfajta öntelt fellépés, amitől a hideg is kirázott. De csak akkor kezdődtek igazán a gondok, amikor elkezdett az én kijelölt parkolóhelyemre állni.
– Szia, Jack – szóltam először barátságosan. – Ez a hely az enyém, egyértelműen fel van tüntetve.
Jack csak vállat vont, és egy félmosollyal annyit mondott: – Nem láttam rajta a nevedet. – Azzal elsétált.
Először elengedtem, azt gondoltam, egyszeri eset. De újra és újra megtörtént. Mindannyiszor udvariasan kértem, hogy álljon el, ő pedig mindig félvállról vette. Pedig ez a parkolóhely nekem létfontosságú: krónikus lábfájdalom miatt bottal járok, és ez van legközelebb az ajtómhoz. Legutóbb már keményebben szóltam rá. Dörömböltem az ajtaján, mert elfogyott a türelmem.
– Jack, azonnal el kell állnod. Nem tudok messzebb parkolni, túl fájdalmas lenne annyit gyalogolni.
Ő csak forgatta a szemét, de végül elállt. Azt hittem, ezzel vége. Mekkora tévedés!
Másnap reggel rémálom várt: az autómat teljes egészében ragasztószalag borította, lökhárítótól lökhárítóig. Hitetlenkedve bámultam, a vérem forrt.
– Ez most komoly?! – kiáltottam az üres utcába. – Ki képes ilyesmire?
Tudtam, hogy Jack és a sunyi fia, Drew az. Úgy gondolták, megfélemlítenek, hogy feladjam a helyemet. Szó sem lehet róla. Elővettem a telefonomat, és rengeteg fotót készítettem bizonyítékként. Aztán az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy levágjam a szalagot. Fárasztó és dühítő munka volt, de nem hagytam, hogy fölém kerekedjenek.
Később aznap felhívtam a pár házzal arrébb lakó fiatal barátomat.
– Noah, szükségem van a segítségedre.
Noah és a testvére, Kris nagyszerű srácok. Pár éve autóbalesetben elveszítették a szüleiket, és most a nagymamájuknál, Kellynél élnek. Amikor elmeséltem Kellynek, mit művel az új szomszéd, felháborodott, és azonnal felajánlotta az unokái segítségét.
– Mit tehetünk, Mr. Watson? – kérdezte Noah, szemében aggodalom és kíváncsiság csillogott.
Elmosolyodtam, miközben a terv kezdett összeállni a fejemben.
– Megtanítjuk Jacknek, milyen, ha visszakapja a saját orvosságát.
Munka után pár helyre beugrottam: beszereztem lebomló csillámpor-bombákat, műanyag flamingókat és olcsó szélcsengőket. Végig elképzeltem Jack és Drew arcát, amikor meglátják a meglepetést.
Aznap éjjel nekiláttunk. Először a fiúkkal szétterítettük a lebomló csillámport Jack kertjében. A parányi, csillogó darabkák mindenhová beültek, bosszantó takarítanivalót hagyva maguk után.
– Noah, a virágágyásoknál se spórolj! – súgtam nevetve.
– Meglesz, Mr. Watson – vigyorgott Noah, miközben újabb marék csillámot hintett a bokrok közé.
Ezután a kertet telepakoltuk rózsaszín műanyag flamingókkal. Úgy rendeztük el őket, hogy az ajtónyitáskor rögtön ez a rikító látvány fogadja.
– Ez zseniális lesz – kuncogott Kris, miközben elhelyezte az utolsó flamingót. – Nem fogja érteni, mi történt.
Végül olcsó, hangos szélcsengőket akasztottunk a ház köré. Alighogy végeztünk, feltámadt a szél, és csilingelő, zörgő koncertbe kezdtek.
– Tökéletes időzítés – nevetett Kris.
Késő éjszaka fejeztük be, és elégedetten néztem végig a művünkön.
– Na, fiúk, most jöjjön Jack leckéje – mondtam, és megveregettem a vállukat.
Másnap reggel alig vártam a reakcióját. Nem is kellett sokáig. Hét óra körül ajtócsapódást hallottam.
– Mi a fene ez?! – ordította Jack.
A függöny mögül lestem, alig tudtam visszafojtani a nevetést.
– Mi történt, apa? – rohant ki Drew a kiáltásra.
Jack döbbenten állt a verandán. Az udvar szikrázott a csillámtól, a flamingók őrszemként sorakoztak, a szélcsengők pedig vidáman zörögtek. Próbálta felmérni, hol kezdje.
Nem bírtam tovább, kiléptem, mintha semmit sem tudnék.
– Jó reggelt, Jack. Szép nap, igaz? Elég nagy rendetlenség nálad.
Jack villámokat szóró tekintettel rám meredt.
– Ezt te csináltad?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam vállat. – Talán érdemes lenne kicsit figyelmesebbnek lenni a szomszédokkal.
Mielőtt Jack válaszolhatott volna, kopogás hallatszott az ajtaján. Két rendőr állt ott komor arccal – mindez az én telefonhívásomnak köszönhetően.
– Jack Patterson úr? – kérdezte az egyik.
– Igen, én vagyok – felelte Jack, és az idegesség helyét hirtelen zavart átvette.
– Szeretnénk beszélni önnel néhány közelmúltbeli esetről – folytatta az egyik tiszt. – Panaszt kaptunk, hogy kijelölt parkolóhelyre áll, és megrongált egy járművet.
Jack arca elsápadt.
– Megrongáltam? Én nem…
A rendőr felemelt egy csomag fényképet.
– Bizonyítékunk van arról, hogy ön és a fia ragasztószalaggal betekerték Watson úr autóját. Ráadásul kamerafelvétel is készült.
Jack hebegve próbált magyarázkodni.
– De… de az udvarom! Nézzék meg!
A rendőr a fejét rázta.
– Most a parkolásról és a rongálásról van szó. Be kell jönniük az őrsre. Ön is, fiatalember.
Ahogy Jack-et és Drew-t elvezették, elégedettség hullámzott át rajtam. Az igazság érvényre jutott. A parkolóhelyem szabad maradt, és többé senki sem merte elfoglalni.
Később aznap Noah, Kris és Kelly átjöttek, hogy együtt ünnepeljünk. Kelly szorosan átölelt.
– Annyira örülök, hogy vége, Greg. Nem érdemelted meg ezt a sok kellemetlenséget.
– Valóban nem – bólintottam mosolyogva a gyerekekre. – Nektek köszönhetően végre nyugodtan parkolhatok.
Noah vigyorgott.
– Bármikor, Watson úr. Mindig számíthat ránk.
Kris hozzátette:
– Igen, és ha valaha újra próbálkozik, mi készen állunk.
Az est további része nevetéssel és jókedvvel telt. Jack rémálma véget ért, és éreztem, hogy visszatér a béke az életembe. Amikor Noah-t és Kris-t néztem, ahogy tréfálkoznak, nem tudtam nem arra gondolni, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen nagyszerű szomszédaim vannak.
Néhány héttel később Harry hazajött az ünnepekre. A ház megtelt családi és baráti melegséggel. Noah, Kris és Kelly is átjöttek, mindannyian a kandalló köré gyűltünk.
– Na, mi az a nagy történet, amiről csak foszlányokat hallottam? – kérdezte Harry kíváncsian mosolyogva.
Felnevettem, és megveregettem a kanapé melletti helyet.
– Ülj le, Harry. Ez tetszeni fog.
Mindannyian sorban meséltük el a történetet, részletezve és újra nevetve a legjobb pillanatokon. Noah heves mozdulatokkal mutatta be a csillámporos tervet, Kris utánozta Jack döbbent arckifejezését, amikor meglátta a flamingókat, Kelly pedig csillogó szemmel fűzte hozzá a saját megjegyzéseit. Harry figyelmesen hallgatta, szeme egyre nagyobbra nyílt minden fordulatnál.
– Hihetetlen! Ezt tényleg megcsináltad, papa?
Bólintottam, fülig érő mosollyal.
– Bizony. És látnod kellett volna az arcát, amikor megérkeztek a rendőrök.
Harry felnevetett.
– Zseniális! Bárcsak itt lehettem volna.
– Imádtad volna – mondta Kris hátradőlve. – Olyan volt, mintha egy filmből lépett volna elő.
– Úgy hallottam, jókora bírságot kellett fizetniük, és végleg elköltöztek a környékről – tette hozzá Noah.
– Annál jobb – bólintott Kelly. – Most már mindannyian nyugalomban élhetünk, igaz, Greg?
– Így van – feleltem, meleg mosollyal.
Ahogy telt az este, további történeteket osztottunk meg, emlékeket idéztünk fel, és terveket szőttünk a jövőre. A ház megtelt nevetéssel és szeretettel, olyan igazi, családias légkörrel, amit csak a legközelebbi barátok és szerettek tudnak adni.
Végül rájöttem, hogy ez az egész nem csupán a parkolóhelyem visszaszerzéséről vagy Jack és Drew leckéztetéséről szólt. Sokkal inkább arról a kötelékről, amit mi itt együtt megéltünk, és azokról az emlékekről, amelyeket közösen teremtettünk. Ez tette igazán különlegessé az egészet.