Egy kis háttér: Emily vagyok, 17 éves, végzős gimnazista. Apámmal, mostohaanyámmal, Carlával és az ő fiával, Masonnal élek. Mason 11 éves, és őszintén szólva, olyan a kapcsolatunk, amilyennek két testvér között lennie kell.
De Carla?
Nos, ő ki nem állhat engem.
Minden 7 évvel ezelőtt kezdődött, amikor anyám meghalt egy makacs nátha szövődményei miatt. Mielőtt észbe kaptam volna, apám már Carlával járt, egy évre rá pedig feleségül vette.
„Apád aztán nem vesztegeti az idejét, igaz?” – jegyezte meg csípősen a nagynéném az esküvő napján. – „És mégis, ki ez a Carla? Nyomába sem érhet anyádnak!”
Carla az elején még rendben volt. Tényleg igyekezett, hogy elnyerje a bizalmamat. De aztán lassan jöttek a szurkálódó, passzív-agresszív megjegyzések. Emlékszem, egyszer rajtakaptam, hogy hosszan bámul.
„Túlzottan hasonlítasz az anyádra, Emily” – mondta. – „Fáj ránézni az arcodra. Nem csoda, hogy apád több figyelmet szentel Masonnek. Most sokkal közelebb áll hozzá, ugye?”
Csak felsóhajtottam, és próbáltam nem a szívemre venni.
Apám persze semmit nem vett észre. Mintha képtelen lett volna meglátni, vagy egyszerűen nem akarta látni, hogyan bánik velem Carla. Ő pedig imádta ezt a helyzetet. Élvezte, hogy senki rajta kívül nem gúnyolhat engem.
Na de ugorjunk előre a szalagavató szezonhoz. Mint minden más lány az osztályomban, én is arról álmodoztam, hogy tökéletes lesz az estém. Hónapokon át gyűjtöttem a bébiszitterkedésből a pénzt, hogy megvehessek egy gyönyörű, ibolyaszínű ruhát.
Csak azt kívántam, bárcsak anyám ott lenne, hogy velem élhesse át ezeket a pillanatokat.
Pont ezért választottam az ibolyaszínt. Az volt a kedvenc színe.
Ez az este az enyém lett volna. Tudtam, hogy varázslatos lesz.
Hogy még különlegesebbnek érezzem, időpontot foglaltam egy menő szalonba hajkészítésre. Az összes barátnőm is oda ment.
Minden el volt rendezve.
De eljött a nagy nap… és Carla gondoskodott róla, hogy tönkretegye.
Izgatottan siettem a szalonba, de amikor odaértem, a recepciós furcsán nézett rám.
– Emily? Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben a számítógépét nézte. – Zelda azt mondta, hogy lemondtad az időpontot.
– Nem mondtam le! – vágtam rá. – Miért tettem volna? Hiszen ma este van a bál!
– Nyugodj meg, drágám – szólt a recepciós. – Szólok Zeldának.
Türelmetlenül vártam, amíg elment a fodrászért. Végül visszajöttek.
A fodrász kényelmetlenül fészkelődött.
– Ma reggel kaptam egy hívást, hogy le akarod mondani az időpontot, Emily. Azt hittem, hogy az anyukád volt az.
Megdermedtem. Lemondani? Hogyan? Hiszen nem mondtam le! És milyen anyuka?
Még fel sem fogtam, mi történik, amikor oldalra pillantottam, és megláttam őt.
Carlát.
Ott ült a székben, a haját éppen készítették. Hát persze.
Amikor észrevett, csak rám villantotta jeges mosolyát. Nem volt kétség: Carla mondta le a fodrászidőpontomat.
– „Nincs valami mód rá, hogy mégis be tudjatok szorítani?” – kérdeztem Zeldát kétségbeesve.
Ő szomorúan megrázta a fejét.
– Sajnálom – mondta. – Amikor az időpontodat lemondták, egy nő azonnal lefoglalta a sajátját. Minden időpontunk betelt. Sajnálom, drágám.
Csak álltam ott döbbenten. Tehát Carla felhívta őket, és úgy tett, mintha én lennék? Vagy mintha az anyám lenne? És elvette az időpontomat, csak hogy élvezhesse, ahogy csalódottan állok majd itt?
Beteges.
Alig bírtam tartani magam, ahogy kifutottam a szalonból. A fejem zúgott, a gyomrom felfordult.
Az én tökéletes bálom? Széthullott a szemem láttára. Amikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és csak sírtam, megállás nélkül.
Leültem a fésülködőasztalomhoz, próbáltam valamit kezdeni a hajammal, de semmi sem állt jól. Ostobának éreztem magam, amiért valaha is elmondtam Carlának a terveimet.
Láttátok, mi lett belőle?
Ránéztem a ruhámra, ami ott lógott a vállfán.
Már azt sem tudtam, egyáltalán akarok-e még menni a bálba.
Csak ültem ott, a sminkjeim előtt, és azon gondolkodtam, van-e értelme az egésznek. Mi értelme? Már most összetörtem, és nem hittem, hogy bármi jó kisülhet ebből az estéből.
Hirtelen hangos dudálást hallottam kintről. Először figyelmen kívül hagytam, azt hittem, valami idegen autó.
De nem hagyta abba.
Letöröltem a könnyeimet a kézfejemmel, és odavonszoltam magam az ablakhoz, teljesen biztosan abban, hogy csak a forgalomban van valami zűrzavar. Ám amikor kinéztem, leesett az állam.
Egy fényes, fekete limuzin állt a házunk előtt.
Azt hittem, biztosan tévedés. Semmi esély nem volt rá, hogy ez a kocsi értem jött. Hiszen hónapokkal ezelőtt, amikor szóba került, minden barátnőm szülei nemet mondtak a limuzinra. De én mégis lerohantam a lépcsőn.
Ott álltam az ajtóban, várva, hogy történjen valami. A sofőr kiszállt, és odasétált hozzánk. Apám, aki az egész idő alatt éppoly tanácstalan volt, mint én, a tornácon állt, teljesen összevont szemöldökkel.
– Emily kisasszonyért jöttem – mondta a sofőr, és átnyújtott egy kis kártyát.
Emily kisasszony? Én?
– Itt van – bólintott apám rám, és átnyújtotta a kártyát.
Tétován kivettem a kezéből, és kinyitottam. Szabályos, szép kézírással ez állt benne:
„A gyönyörű nővéremnek, Emilynek. Tudom, hogy mostanában nehéz időszakod volt, de megérdemled, hogy ez legyen életed legszebb estéje! Élvezd a limuzint, és ne aggódj semmi miatt. A szülinapi és karácsonyi pénzeimet gyűjtöttem erre.
Legyen varázslatos estéd, nővérkém.
Szeretettel, Mason.”
Mason? A 11 éves öcsém tette ezt?
Újra sírni kezdtem, de most a meghatottságtól és a hálától. Felszaladtam a szobájába, és ott találtam őt, vigyorogva, mintha élete legnagyobb csínyét követte volna el.
– Hallottam, ahogy anya telefonál ma reggel – mondta vállvonogatva, mintha semmiség lenne. – Tudtam, hogy ez így egyáltalán nem igazságos.
Kiderült, hogy véletlenül kihallgatta Carla beszélgetését, amikor lemondta a fodrászidőpontomat, és igazi öcs módjára lépett közbe.
– De tényleg a saját pénzedet használtad? – kérdeztem bűntudatosan.
– Nem egészen – vigyorgott. – Tudod, anya gyűjtött pénzt egy drága gyémánt nyakláncra. Mutogatta apának, hátha megveszi neki, de ő nemet mondott.
Jó döntés, apa, gondoltam magamban.
– Szóval, miután meghallottam a telefonhívását, és anya elment otthonról, kivettem egy keveset a rejtekhelyéről, és átmentem Mr. Johnsonhoz, a szomszédhoz. Hiszen őé a limuzincég, emlékszel?
Csakhogy Mason itt még nem állt meg…
– „Van még valami, Em” – mondta Mason. – „Emlékszel Mrs. Evansra, aki az út túloldalán lakik? A lánya stylist a plázában. Nemsokára idejön, hogy megcsinálja a hajadat és a sminkedet.”
Alig hagyta el a száját a mondat, máris megszólalt a csengő.
– „Na, ez biztos ő lesz!” – csillant fel Mason szeme. – „Menj, mosd meg az arcod, én felküldöm.”
Mikor nőtt fel Mason ennyire? – gondoltam, miközben engedelmeskedtem neki.
Húsz perccel később a zokogó, összetört lányból igazi hercegnő lettem. Csak azt kívántam, bárcsak anya is itt lenne, hogy körülrajongjon, hogy megállás nélkül fényképezzen, és azt mondja, mennyire büszke rám. Jobban vágytam volna egy ölelésére, mint bármire a világon.
De mégis, Mason megmentette a szalagavatómat!
Amikor Carla befordult az autóval a kocsibeállónkba, én már a limuzin ajtajánál álltam, és pont úgy szálltam be, mint egy filmcsillag. Láttam, ahogy leesik az álla. Kiszállt a kocsiból, és csak állt ott döbbenten.
– „Richard? Ezt te intézted?” – sikította apámnak, mielőtt a sofőr becsukta volna az ajtót.
Pillanatokkal később a limuzin elindult velem.
A bál pontosan olyan volt, mint amiről mindig álmodoztam. Amikor megérkeztem a díszterem elé, minden fej felém fordult. Csillogtam, és tudtam is magamról. Hosszú idő óta először éreztem, hogy anya is ott van velem, valahol nagyon közel.
Az egész este maga volt a varázslat. Táncoltam, nevettem a barátaimmal, és végre el tudtam felejteni az otthoni drámát.
Ami Carlát illeti? Remélem, megtanulta a leckét. Nem lehet csak úgy elvenni valaki örömét következmények nélkül… főleg, ha a saját fia lép közbe, hogy megmentse a napot!
Ti mit tettetek volna a helyemben?
Ha tetszett a történetem, íme egy másik:
„A szalagavató reggelén kinyitottam a szekrényemet, és a ruhám fekete festékkel volt leöntve – de a karma nem aludt.”
Amikor megtaláltam az álmaim ruháját tönkretéve, fekete festékkel borítva, azt hittem, minden elveszett. Fogalmam sem volt róla, hogy a karma már a háttérben vár, és gondoskodik róla, hogy a kegyetlen terv visszafelé süljön el, és azok napját rontsa el, akik az enyémet akarták tönkretenni.
18 éves voltam, végzős, és minden gondolatom a szalagavató körül forgott. Táncolni akartam a barátaimmal, a tökéletes ruhát akartam viselni, és emlékeket akartam gyűjteni.
Hónapok spórolása után végre megvettem a legszebb világoskék estélyit. Pont olyan volt, amilyet mindig is szerettem volna – elegáns és klasszikus, igazi hercegnővé varázsolt.
Apám ugyanolyan izgatott volt, mint én. Az egyetlen keserűség az volt, hogy anyám már nem lehetett ott velem. Évek óta nem élt, és azóta csak hárman voltunk: apa, Carol – a mostohaanyám –, és én.
Carol… nos, bonyolult volt. 14 éves voltam, amikor hozzánk költözött, és soha nem alakult ki közeli kapcsolatunk. Nem veszekedtünk sokat, de nem is beszélgettünk.
