„Ne húzzatok ki… mindkét lányom a kezemet fogja.”
Ez a könyörgés, a venezuelai Vargasban 1999-ben pusztító lavina közepén, az örök szeretet és kétségbeesés visszhangjává vált. Egy apa volt, akit eltemetett a sár, és görcsösen kapaszkodott abba az egyetlen dologba, ami számított neki: a lányaiba. Inkább velük együtt süllyedjen el, minthogy elengedje őket.
A vargasi tragédia nemcsak egész falvakat pusztított el, hanem szíveket tört össze, és olyan sebeket hagyott, amelyeket számokkal nem lehet kifejezni. De vannak mondatok, amelyek túlmutatnak az időn és a statisztikákon: szavak, amelyek a fájdalmat, a veszteséget és a szeretetet a legmegrázóbb formájukban sűrítik össze.
💔 Több mint két évtizeddel később nemcsak a természet dühére emlékezünk, hanem azokra a hangokra, azokra a kezekre, azokra az ölelésekre is, amelyek az utolsó leheletig kitartottak. Sajnos egyik kislány sem élte túl.
Forrás: Nagy Tamás
