Amikor a négyéves kislányom, Chloe, könyörgött, hogy hagyjuk el Lily házát, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. A félelme olyan volt, amit még soha nem láttam, és bármennyire is akartam megnyugtatni, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a remegő hangjában rejlő sürgősséget.
– Chloe, ne felejtsd el a kabátodat – kiáltottam, miközben a pultnál lévő kulcsaim után nyúltam.
– Nincs rá szükségem, Apu! – kiabálta vissza, hangja elnyomva a szekrényből, ahol valószínűleg a kedvenc csillogó sportcipőjét válogatta.
Megcsóváltam a fejem, és mosolyogtam. Mindössze négy éves volt, de már saját akarata volt Chloe-nak. Apának lenni nem volt könnyű – egyedül nevelni pedig soha nem volt az. A volt feleségem, Lauren, elhagyott minket, mielőtt Chloe betöltötte volna az egy évet. Úgy döntött, az anyaság nem neki való. Azóta csak ketten vagyunk.
Az első év volt a legnehezebb. Chloe állandóan sírt, és fogalmam sem volt, mit csinálok. Órákig ringattam elaludni, csak hogy percekkel később újra felébredjen. De végül kialakítottuk a ritmusunkat.
Három hónappal ezelőtt találkoztam Lilyvel. A kávézóba a szokásos fekete kávémért mentem, tej és cukor nélkül. Ő mögöttem állt a sorban, piros sállal és olyan mosollyal, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
– Úgy tűnik, valami erősebbre van szükséged, mint a kávé – viccelődött.
Ez a megjegyzés aztán egész beszélgetéssé alakult, és végül egy randira vezetett. Lily melegszívű és könnyen beszélgethető volt. Chloe már kétszer találkozott vele, és úgy tűnt, jól kijönnek egymással. Chloe nem volt félénk az érzései kifejezésében. Ha valaki nem tetszett neki, azt megmondta. Az, hogy Lily közelében mosolygott, reményt adott nekem.
– Már ott vagyunk? – kérdezte Chloe, orrát az autó ablakához nyomva.
– Majdnem – válaszoltam, próbálva nem nevetni.
Aznap este volt az első látogatásunk Lily otthonában. Meghívott minket vacsorára és filmre, és Chloe az egész héten erről beszélt. Amikor megérkeztünk, Chloe felkiáltott:
– Tündérfények!
Felnéztem az erkélyre, ahol apró arany fények ragyogtak.
– Elég menő, mi? – kérdeztem.
Lily kinyitotta az ajtót, még mielőtt kopogtunk volna.
– Sziasztok, ti ketten! – mondta, ragyogó mosollyal. – Gyertek be, gyertek be. Biztosan fázni fogtok.
Chloe második meghívásra sem várt. Bevetette magát a lakásba, cipője apró tűzijátékokként villogott. A lakás otthonos volt, épp olyan, mint Lily. A szoba közepén egy puha sárga kanapé állt, színes párnákkal tökéletesen elrendezve. A falakat könyvespolcok és keretezett fotók díszítették, és a sarokban egy kis karácsonyfa csillogott, pedig január közepe volt.
– Ez fantasztikus! – kiáltotta Chloe, forogva a szobában.
– Köszönöm, Chloe – nevetett Lily. – Hogy állsz a videójátékokkal? Van egy régi konzol a szobámban, próbálhatod, amíg én és az apád befejezzük a vacsorát.
Chloe szeme felcsillant.
– Tényleg? Megnézhetem?
– Persze. Gyere, megmutatom, hol van.
Ahogy Chloe eltűnt a folyosón Lilyvel, én a konyhában maradtam. A fokhagyma és a rozmaring illata töltötte be a levegőt, miközben Lily kivette a sütőből a sült zöldségeket.
– Szóval – mondta, miközben a tálat a pultra tette –, van valami kínos gyerekkori történeted, amit tudnom kellene?
– Ó, van bőven – vallottam be nevetve. – De halljuk először az egyik tőled.
– Nos – mondta vigyorogva –, amikor hét éves voltam, úgy döntöttem, “segítek” anyámnak újradekorálni a lakást. Mondjuk úgy, hogy a csillámos ragasztó és a fehér falak nem keverednek jól.
Nevettem, ahogy elképzeltem.
– Mintha Chloe is ilyesmit csinálna.
Ahogy Lily épp válaszolni akart, Chloe megjelent a konyha ajtajában. Az arca sápadt volt, szemei tágra nyíltak a félelemtől.
– Apu – mondta remegő hangon –, egyedül kell beszélnünk.
Kimentünk a folyosóra, és lehajoltam hozzá, próbálva nyugodt maradni.
– Chloe, mi a baj? Történt valami?
Széles szemeivel előbb a folyosóra, majd vissza rám nézett.
– Ő rossz. Nagyon rossz.
– Mit értesz ez alatt? Lily? – pillantottam a konyha felé, ahol Lily halkan dúdolt, miközben egy edényt kevert.
Chloe bólintott, hangja suttogásra váltott.
– A szekrényében… fejek vannak. Igazi fejek. Néztek rám.
Egy pillanatra nem értettem.
– Fejek? Milyen fejek?
– Emberek fejei! – suttogta, könnyei végigcsordultak az arcán. – Ijesztőek, Apu. Mennünk kell!
Lenyeltem a nyálam, a mellkasom összeszorult. Ez a képzelete szüleménye volt, vagy tényleg valami szörnyűt látott? Akármi is, Chloe halálra rémült, és nem hagyhattam figyelmen kívül.
Felálltam, magamhoz öleltem.
– Rendben, rendben. Menjünk.
Chloe arcát a vállamba temette, kapaszkodott, miközben az ajtó felé vittem. Lily felé fordult, homloka ráncos lett.
– Minden rendben?
– Nem érzi jól magát – mondtam gyorsan, elkerülve a tekintetét. – Sajnálom, de a vacsorát el kell halasztanunk.
– Ó, ne! Rendben lesz? – kérdezte Lily aggódva.
– Igen, majd hívom – motyogtam, miközben az ajtó felé indultam.
Az anyám házához vezető úton Chloe csendben ült a hátsó ülésen, térdeit az állához húzva.
– Drágám – szóltam finoman, a visszapillantó tükörben rá pillantva –, biztos vagy abban, amit láttál?
Bólintott, hangja reszketett.
– Tudom, mit láttam, Apu. Igaziak voltak.
A gyomrom összerándult. Amikor befordultam anyám házához, megcsókoltam Chloe homlokát, megígérve, hogy hamar visszajövünk, és mondtam anyámnak, hogy intéznivalóm van.
– Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
– Csak… valamit meg kell néznem – mondtam, erőltetett mosollyal.
A szívem zakatolt, miközben visszamentem Lilyhez. Az ajtót kinyitva értetlen arccal nézett rám.
– Hé, gyorsan visszajöttetek. Chloe rendben van?
Hesitáltam, próbáltam lazának tűnni.
– Rendben lesz. Hé, ööö… nem bánnád, ha egy kicsit játszanék a régi konzoloddal? Szükségem van egy kis kikapcsolódásra… Évekkel ezelőtt játszottam utoljára egy ilyennel.
Lily felhúzta a szemöldökét.
– Ez elég váratlan, de persze. A szobámban van.
Erőt vettem magamon, kuncogtam egyet, és elindultam a folyosón. A kezeim remegtek, amikor a szekrényajtóhoz értem. Lassan kinyitottam.
És ott voltak. Négy fej bámult vissza rám. Egyik bohócsminkben, torz, természetellenes mosollyal. Egy másik rongyos piros anyagba volt tekerve, arca eltorzult. Egy lépést tettem előre, a szívem vadul vert. Kinyúltam, megérintettem az egyiket. Puha volt. Gumi. Egyik sem volt valódi fej. Halloween-i álarcok voltak.
Megkönnyebbültem, de rögtön utána bűntudat töltött el. Becsuktam a szekrényt, és visszatértem a konyhába, ahol Lily egy csésze kávét nyújtott felém.
– Rendben vagy? – kérdezte, oldalra billentve a fejét.
Sóhajtottam, végigsimítottam a hajamon.
– El kell mondanom valamit.
Lily összefonta a karját.
– Ez komoly hangzik.
Bólintottam, kényelmetlenül elhelyezkedtem.
– Chloe-ról van szó. Korábban nagyon megijedt. Azt mondta, látott… fejeket a szekrényedben.
Lily pislogott, arckifejezése olvashatatlan maradt.
– Fejeket?
– Azt hitte, hogy valósak. Nem tudtam mást tenni, ezért miután leadtam anyámhoz, visszajöttem, és… megnéztem a szekrényedet.
Lily szája tátva maradt.
– Átnézted a szekrényemet?
– Tudom. Hibát követtem el. De annyira félt, és meg akartam győződni róla, hogy biztonságban van.
Lily egy pillanatig csak nézett rám, majd kitört a nevetésben.
– Azt hitte, hogy valósak? Jézusom!
Kipucolta a szemét, de a nevetés elhalványult, amikor meglátta az aggodalmat az arcomon.
– Várj… ennyire megijedt?
– Reszketett – vallottam be. – Soha nem láttam még így.
Lily sóhajtott, a mulatságot aggodalom váltotta fel.
– Szegénykém. Eszembe sem jutott, hogy ezek az álarcok így nézhetnek ki neki. Más helyre kellett volna tennem őket.
Bólintottam.
– Még mindig azt hiszi, hogy valósak. Nem tudom, hogyan mutathatnám meg neki az ellenkezőjét.
Lily szeme felcsillant.
– Van egy ötletem. De szükségem lesz a segítségedre.
Másnap Lily megérkezett anyámhoz egy táskával a vállán. Chloe a kanapé mögül kukucskált, amikor Lily leült hozzá a szemmagasságába.
– Szia, Chloe – mondta lágyan. – Megmutathatok neked valamit?
Chloe hozzám simult, de óvatosan bólintott. Lily elővett egy álarcot – egy bolondos, bohókás mosollyal – és felhúzta.
– Látod? Ez nem fej. Csak Halloweenre van.
Chloe szeme tágra nyílt, félelme lassan kíváncsiságba fordult.
– Nem… valódi?
– Nem – mondta Lily, leveszi az álarcot. – Érintsd meg. Csak gumi.
Óvatosan Chloe kinyújtotta a kezét, apró ujjai hozzáértek az álarchoz. Ajka mosolyra húzódott, miközben megfogta az orrát.
– Puha!
– Pontosan! – vigyorgott Lily. – Fel akarod próbálni?
Chloe kuncogott, az álarcot a fejére húzta. Lily drámaian felsikoltott.
– Ó, ne! Hol van Chloe?
– Itt vagyok! – sikoltott Chloe, lehúzva az álarcot. Nevetése betöltötte a szobát, és éreztem, ahogy a mellkasomban lévő feszültség elenged.
Hónapokkal később Chloe Lily kezét húzta, miközben a parkba sétáltunk.
– Anyu Lily, mehetünk a hintára?
Lily mosolya meleg volt, mint mindig.
– Persze, drágám.
Ahogy néztem őket együtt, rájöttem, milyen közel kerültünk egymáshoz. Egy pillanat, ami akár szétválaszthatott volna minket, épp ellenkezőleg, összekötött minket. Őszinteség, bizalom és egy kis kreativitás hidat épített közöttünk. Néha a legijesztőbb pillanatokból születnek a legerősebb kötelékek.
