Haldokló édesanyám a halálos ágyán ezt mondta nekem..ez Neked is szól

Kedves Lányom! Ha majd egyszer öregnek látsz, légy türelmes kérlek, és mindenek előtt próbálj megérteni engem. Ha majd ugyanazt ismételgetem, ne torkollj le azzal, hogy ezt már ezerszer elmondtad, csak hallgass meg kérlek.

Emlékezz majd, hogy kislány korodban hányszor meséltem Neked, estéről-estére ugyanazt a történetet, amíg elaludtál.

Ha majd nem akarok megfürdeni, ne szégyeníts meg, ne veszekedj velem, hanem jusson eszedbe hányszor kergettelek különböző ígéretekkel az esti fürdőzés előtt.

Ha azt látod majd, hogy tudatlanul állok az új dolgok előtt, hagyj időt tanulnom és ne mutasd, hogy reménytelen eset vagyok.

Emlékezz rá Kedvesem, hogy mennyi mindenre tanítottalak meg kiskorodban: szépen enni, egyedül felöltözni és megfésülködni, felvenni a kesztyűt az Élet kihívásaival szemben.

Ha nehezemre esik majd a járás, hagyd, hogy beléd kapaszkodjak, ahogy én segítettem Neked az első lépéseknél.

Ha beszélgetés közben elejtem a szavak fonalát, ne követeld, hogy lehajoljak érte, csak hallgass meg.

Amikor pedig eljönnek az utolsó napok, ne hagyj magamra azért, mert szomorúnak vagy tehetetlennek érzed majd magad.

Segíts az út végére érni. Én pedig egy cinkos mosollyal megköszönöm Neked, hogy együtt töltöttük ezt az időt: az Élet ajándékát!

Olvasd tovább

Bántják az emberek a kislány bőrbetegsége miatt. Ezt üzenik a szülők azoknak, akik miatt nap mint nap sír a gyermek

Minden leendő szülő azt kívánja az élettől, hogy kisbabája épen és egészségesen lássa meg a napvilágot.

Sajnos azonban Paul és Rebecca Callaghan nem volt ilyen szerencsés. Már akkor felmerültek bizonyos egészségügyi problémák, mikor még lányuk az anyaméhben volt. Ennek következtében idő előtt meg kellett indítaniuk a szülést. Sajnos, sem az orvosok, sem a szülők nem voltak tisztában a baba egészségi állapotának súlyosságával, addig, míg meg nem született.

A kis Matilda Rose Callaghan sok mindenen ment keresztül élete során, és még mindig küzd. Ám ő egy nagyon bátor kislány, akinek szerető szülei vannak és mindenben támogatják őt.

Abban a pillanatban, amikor Matilda megszületett, az orvosok észrevették, hogy az arca sötétkék és piros foltokkal van borítva. Eleinte azt hitték, hogy ezek valamiféle zúzódások, melyeket a szülés során kapott, de sajnos nem így volt. Ezek a foltok sokkal komolyabbak voltak, és az idő múlásával sem akartak felszívódni.

Alig néhány nappal a születése után Matildának több különböző műtéten kellett átesnie. Kétszer is leállt a légzése, emiatt újra kellett éleszteni. Rengeteg vizsgálat után kiderült, hogy a Matilda arcán lévő foltokat légcsőelzáródás és Sturge Weber-szindróma okozza. Ez a szindróma egy neurológiai rendellenesség, mely a homlokon, fejbőrön vagy a szem körül mutathat bőrtüneteket.

Eme tény azt jelentette, hogy Matilda glaukómát, görcsöket, bal oldali gyengeséget és tanulási nehézségeket fog tapasztalni idősebb korában. Annak érdekében, hogy a foltok ne terjedjenek tovább és ne befolyásolják az agyat vagy más szervet, lézeres kezeléssel próbálták kezelni.

Ezeket a beavatkozásokat 16 éves koráig bezáróan el kell végezni, különben pöttyöket hagynak maguk után. Az orvosok szerint három héttel a műtét után elhalványulnak. Ám mivel Matildának kéthavonta kell járnia ilyen kezelésre, ezért arcát legtöbbször pontok borítják.

Amikor sétál vagy csak kint van a szabadban szüleivel, az idegenek folyton megbámulják őt. Kényelmetlenül érzik magukat a család közelében, ugyanis sokan úgy vélik, hogy a gyermeket bántalmazzák. Minden alkalommal összeszorul a szülők szíve, mikor kinevetik kislányukat. Persze azzal is tisztában vannak, hogy még túl fiatal, ahhoz, hogy tisztában legyen az állapotával, mégis attól tartanak, önbizalma nagymértékben befolyásolhatja felnőtté válását.

Matilda édesapja szeretné, ha az emberek megtudnák, a lánya megjelenése mögött rejlő igazságot.

“Csak azt látják, ami előttük van, és bántó következtetéseket vonnak le. Bárcsak látnák a születési jelei mellett, hogy milyen csodálatos kis angyal.”

Matilda képtelen egyedül járni, és a kommunikáció is nehezen megy neki. Ennek ellenére szülei mindent megtesznek, hogy a lehető legjobb életet biztosítsák neki.

Olvasd tovább

Az anyuka hármasikreknek adott életet, szülés közben azonban tragikus dolog történt…

Valóban örömteli esemény egy új életet a világra hozni. A legtöbb család egy igazi kis csodával gazdagodik, míg vannak olyanok, akik kettővel is. Na de a három, az már igen szép szám!

Amber és Levi két imádnivaló kislány, Lillian és Josey szülei. Úgy gondolták, hogy több gyermeket már nem is vállalnak, de Istennek más tervei voltak velük.

Amikor Amber megtudta, hogy ismét teherbe esett, ultrahangra ment az orvosához, aki a vizsgálat során nem egy, hanem három szívverést is hallott.

Amber mindenféle célzott megtermékenyítést segítő beavatkozás nélkül lett hármasikrekkel állapotos. Ennek az esélye 1 a 10.000-hez.

Amber egy hónappal a kiírt idő előtt kellett, hogy világra hozza gyermekeit császármetszéssel. Ekkor a dolgok eléggé félelmetessé váltak a pár számára. A gyermekeket biztonságosan kivették, azonban Amber gyakorlatilag kétszer is meghalt közben. Az orvosok mindent megtettek, hogy visszahozzák őt az életbe, beleértve a vérátömlesztést is.

Levi elmesélte, hogy mennyire ijesztő volt Amber-t elkékülve látnia:

“Ez volt életem legrémesebb élménye.” – mondta. “Attól tartottam, hogy három pici babával kell hazatérnem egyedül, anyuci nélkül.”

Amber rengeteg vért vesztett, de csodával határos módon túljutott a krízisen. Hat órával azután, hogy leállt a szíve, Levi már meglátogathatta.

A nagy trauma után a párnak még kijutott a megdöbbentő hírekből. Kiderült, hogy három kislányuk Norah, Rylan és Remi valójában egypetéjű hármasikrek, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a petesejt kétszer is szétvált.

Ennek az esélye 1 a 250 millióhoz!

Levi elmondása alapján a babák naponta közel 21 pelenkát fogyasztanak el és a számok gyorsan növekszenek. A három csecsemő gondozási költségeinek ellensúlyozására a pár barátai egy GoFundMe adománygyűjtő lapot indítottak nekik. Emellett sok segítségben részesülnek a rokonoktól is.

Olvasd tovább

A 4 kisfiú apja meghalt, és az anyjuk is elhagyta őket: a házukhoz kiérkező rendőrök szinte kővé dermedtek az őket fogadó látványtól...

A négy gyermeket az édesanyjuk egyedül nevelte apjuk halála után a kolumbiai Bogotában. Egy nap azonban az anyuka sem bírta tovább, és egyszerűen elhagyta a gyermekeit. Szegény kicsiknek azonban nem volt választásuk, valahogy boldogulniuk kellett…

Ekkor a legidősebb testvér, Juan Pablo lépett elő családfenntartóvá, aki ekkor csupán tizenegy éves volt. Az utcákon koldult, és ha nem sikerült így elegendő pénzt összeszednie, akkor kukában kutatott élelem után. Gondoskodott testvéreiről, és még iskolába is elkísérte őket!

Az egészre úgy derült fény, hogy a szomszédok kihívták a rendőrséget, amikor keserves sírást hallottak a gyerekek otthonából.

A rendőrök nagy meglepetésére a gyermekek teljesen rendben voltak, 11 éves bátyjuk tökéletesen ellátta a kis családot! A gyermekek elhelyezéséről a hatóságok gondoskodtak, remélhetőleg nem kell majd többet nélkülözniük! Mindent bátyjuknak köszönhetnek, aki segítette őket abban, hogy az esélyek ellenében is eljussanak idáig…

Olvasd tovább

A szomszédai figyelmeztették, hogy ne menjen be az idős néni lakásába: amikor a fiatal nő a figyelmeztetés ellenére benyitott, egészen elképesztő látvánnyal szembesült:

Sajnos a mai világban az emberek egyre kevésbé figyelnek egymásra: a felgyorsult életvitel egyre inkább arra készteti őket, hogy a saját maguk problémájára fókuszáljanak, annak érdekében, hogy fent tudják tartani magukat.

Nem biztos azonban, hogy ez a jó út, mert együtt erősebbek lennénk! Ezt bizonyítja az alábbi eset is. Lucy Ashen, a 30-as nő egyedül neveli 14 éves lányát, és foglalkozására nézve ápolónő, mentálisan leépült, idős emberekkel foglalkozik.

Egyre inkább elkezdett aggódni egyik idős szomszédjáért, egy visszavonultan élő néniért, akivel hiába próbálta felvenni a kapcsolatot, a néni mindig nagyon zárkózottan viselkedett vele. A szomszédok figyelmeztették, és azt tanácsolták, hagyja, mert a néni “nem százas”, jobban jár, ha nem találkozik vele.

Azonban ahogy a fiatal nő aggodalma egyre nő a szomszédja iránt, egy nap úgy döntött, átlép egy határt. Belépett a lakásába, és szörnyű látvány fogadta! A lakásban borzalmas állapotok uralkodtak, a néni egy matracon aludt, a bútorai teljesen tönkre voltak menve, a hűtőszekrény borzalmas állapotban, és lényegében üres volt.

A néni valószínűleg már több mint egy évtizede nem fürdött. A fiatal nő és 14 éves lánya nagyjából 60 órányi munkával kitakarították a lakást, és megosztották a történetet a Facebookon. Az volt a céljuk, hogy gyűjtés szervezzenek az idős néni javára, és közadakozásból összeadják azokat a tárgyakat és élelmiszereket, amire a néninek szüksége volt!

A hölgy rendkívüli örömmel vette tudomásul, hogy a szomszédok és az interneten a jó szándékú ismeretlenek már pár óra alatt szinte az összes tárgyra összeadták a pénzt, illetve egyesek berendezési tárgyakat és élelmiszereket ajánlott fel a néni javára.

Ebből is látható, hogy mekkora előny, ha az emberek ahelyett, hogy elzárkóznak egymástól, inkább segítenek egymásnak: közösen sokkal könnyebben meg tudjuk oldani a problémákat is! Neked mi a véleményed?

Olvasd tovább

Ez a nő éveken keresztül koporsókba és ládákba tett több ezer gyermeket, amíg el nem kapták. Az oka? Felfoghatatlan...

Irena Krzyżanowska 1910. február 15. –én született Otwockban. Édesapja, Dr. Stanislaw Krzyzanowski orvos volt, egy Varsó melletti kisvárosban dolgozott, betegeinek többsége szegény zsidó családokból került ki.

A kislány csupán hétéves volt, mikor édesapja meghalt tífuszban. Amit tőle tanult, egész életét meghatározta: „Apám akkor halt meg, amikor hétéves voltam, de örökre eszembe véstem szavait, hogy ne nemzetiségük, fajuk, vagy vallásuk szerint osszuk fel az embereket. Az a döntő, hogy ki milyen ember. A második alaptétel, melyre gyermekkoromban megtanítottak: kötelesek vagyunk kinyújtani kezünket a fuldoklók, a bajba jutottak felé.” A gyönyörű, fiatal lány szociális munkásként dolgozott.

Hirdetés

Hatalmas életakarással rendelkezett, ügyes szervező és határozott döntéshozó volt.

1939-ben a németek megtámadták Lengyelországot. Irena abban az időben a Szociális Jóléti Osztálynál dolgozott, mely Varsó több városrészében is étkezdéket üzemeltetett. A háború kezdetével azonban gyógyszereket és ruhát is osztottak a rászorulóknak. A németek keményen megbüntették azokat, akik segíteni mertek zsidó családoknak, vagy bújtatták őket. Az illegalitásban működő lengyel kormány külön szervezetet, a Zegotát hozta létre a zsidók mentésére. Irena tagja volt a csoport gyermekeket mentő részlegének, Jolanta álnéven tevékenykedett. Már a Zegota megalakulása előtt társaival több, mint háromezer hamis papírt juttatott el zsidó családokhoz, hogy azok elmenekülhessenek a németek elől.

Irena a háború előestéjén találkozott Stefan Zgrzembskivel, a románcból született Janka lánya. Mégis Meiczyslaw Sendlerhez ment feleségül. Miután a német csapatok bevonultak a városba, ősszel a zsidó lakosságot elkezdték gettóba telepíteni. 440.000 ember került csapdába egy 16 háztömbnyi területen. A negyedük meghalt betegségben és éhezés következtében, mielőtt deportálták volna. A gettó falai között járványok tomboltak, a németek aggódtak, hogy a tífusz és tuberkulózis kitör a gettó falai közül, ezért szabad bejárást engedélyeztek a szociális munkásoknak. Irena élelmiszert és gyógyszert juttatott be a pokoli körülmények között fogva tartott embereknek. Szolidaritásból viselte a Dávid-csillagot. Nem tudta tétlenül nézni emberek ezreinek kegyetlen lemészárlását: legalább a legkisebbeket megpróbálta megmenteni.

1942 júliusában a németek belekezdtek a Reinhard hadműveletbe, amelyben 250 000 zsidót deportáltak a Treblinka táborba. Irena hálózatot épített ki a gettóban, vagy kéttucat Zegota-tag nő segítette munkáját. Elkezdték kicsempészni a gyermekeket, csecsemőket. Koporsókban, ládákban juttatták ki a kicsiket, gyakran csatornákon, pincéken keresztül, néha lenyugtatózva, hogy az őrök nehogy gyanút fogjanak.

Krumpliszsákban, mentőautókban elrejtett dobozokban, szerszámosládában bújt meg egy-egy kisbaba, Irena próbált minden lehetőséget megragadni. Először csak az árva gyermekeket menekítették ki, de mikor bizonyossá vált, hogy a nácik végrehajtják a „Végső megoldás” tervét, Irena menteni kezdte azokat is, akiknek még éltek a szülei.

A szülők gyakran kérdezték a lányt: biztos abban, hogy a gyermekek életben maradnak, ha elviszi őket? Irena annyit felelt: csak azt tudja garantálni, ha ott maradnak, meghalnak. Álmában később gyakran hallotta a kisgyermekek sírását, mikor elbúcsúztak szüleiktől. Embert próbáló helyzetekben kellett helyt állnia, gyakran az apa beleegyezett a gyermek kijuttatásába, de az anya nem tudta elengedni. Irena rengeteg könnyet, szenvedést és fájdalmat látott és élt át nap mint nap.

A gyermekeket gyermektelen pároknál, árvaházakban vagy egyházi intézményeknél helyezték el Turkowiceben és Chotomówban. Meg is keresztelték őket. Michal Glowinski életét Irena mentette meg. A férfi később így mesélt róla: „Egy szervezési géniusz volt. Bár ő volt a legfiatalabb a szervezetben, képes volt gyors döntéseket hozni és senki sem kérdőjelezte meg azokat.” Irena 2500 gyermek életét mentette meg.

A háború után szerette volna egyesíteni ezeket a családokat. A gyermekek valódi és új személyazonosságát kódolva leírta és egy üvegben elásta egy almafa tövében, mely a német hadsereg egy barakkja mellett állt. 1943. október 20 -án azonban valaki elárulta titkát, és a Gestapo a hírhedt Pawiak börtönbe vitte. Megkínozták, három hónapig fogva tartották és halálra ítélték.

Kezét, lábát eltörték, de ellenállt a kínzásnak és nem adta ki a gyermekek adatait. Irena kivégzésével példát akartak statuálni mindenkinek, aki segíteni próbál a zsidó családoknak, Varsóban plakátokon hirdették ki Irena halálos ítéletét. A Zegotának szerencsére sikerült lefizetnie az őröket, így Irenát nem ölték meg, hanem egy erdőben hagyták összeverve.

Hirdetés

A háború további részében rejtőzködve, álnéven élt, de továbbra is részt vett zsidók mentésében. A háború után kiásta a gyermekek adatait tartalmazó üveget az almafa alól. Bár az iratokat átadta a zsidó egyház képviselőinek, sajnos terve nem válhatott valóra, nem tudta egyesíteni a családokat. A legtöbb gyermek családja életét veszítette Treblinka gázkamráiban. Sokan befogadó szüleiknél maradtak, ötszáz gyermek Izraelben kezdett új életet, ötszázan pedig szétszéledtek a világban.

A szovjet hatalomátvétel után Irenát a kommunista kormány üldözte, mert kapcsolatban állt az emigráns lengyel kormánnyal. Bár emberek ezrein segített, a saját élete nem volt mentes válságoktól, zűrzavartól. A családi legenda szerint Irena egyszer elment egy jósnőhöz, aki azt mondta neki: háromszor fog férjhez menni, de csak két férje lesz. A háború után Irena elvált Sendlertől és 1947-ben hozzáment Stefan Zgrzembskihez, akivel a háború előtt találkozott. Három gyermekük született, Janka, Andrzej, aki gyermekkorában elhunyt és Adam, aki felnőttként szívelégtelenségben halt meg.

Irena 12 évvel később elvált Stefantól és újra összeházasodott Sendlerrel. Bár Irena rengeteg ember életét mentette meg, a saját életét nem tudta rendbe tenni. Második házassága Sendlerrel szintén nem sikerült. Janka lánya szerint anyjuk túl sokat dolgozott, meg akarta menteni a világot, de őket nem. Saját családjára nem mindig jutott ideje.

Irena sosem vásárolt semmit. Úgy gondolta, ha újra kitör a háború, minden megsemmisül. Férje volt az, aki könyveket, használati tárgyakat vett. A villámlástól és tűzijátéktól rettentően félt, hiszen a fegyverropogásra emlékeztették. Nem tudott egyedül aludni, csak ha tudta, más is tartózkodik a lakásban. Bár a háborúban hőstetteket hajtott végre, a hétköznapi életben nem tudott kiigazodni. A háború borzalmai nagyon megviselték.

Mikor Irena magával vitte a gyermekeket, érezte a szülők aggódását: ha a kicsik keresztény családokhoz kerülnek, talán elveszítik identitásukat. Talán úgy fognak felnőni, hogy tudomásuk sem lesz zsidó gyökereikről. Elzbieta Ficowska, az egyik megmentett gyermek, akit Irena második lányaként szeretett, 17 éves volt, mikor nevelőanyja elmondta neki származása történetét. Féléves volt, mikor szülei egy dobozban kijuttatták a gettóból. Egy kis ezüstkanalat tettek mellé, melybe a nevét és születési dátumát gravírozták. Ez a kiskanál és egy gyűrött babafotó, ami Elzbietát vér szerinti családjára emlékezteti. Néha ellátogat a zsinagógába, de nem találja ott a helyét, idegennek érzi magát. Bár leveleket küldött szét a világban, megpróbálta megtalálni igazi szüleit, nem akadt a nyomukra. Soha egy fényképet sem látott róluk, csak néha, ha tükörbe néz, véli felfedezni vonásaikat. Ő a legfiatalabb a megmentett gyermekek közül és A holocaust gyermekei Egyesület elnöke.

Egy interjúban így nyilatkozott: „Tulajdonképpen három anyám van: egy zsidó, akit nem ismerhettem, egy lengyel, aki felnevelt és Irena, akinek az életemet köszönhetem. Irena nemcsak minket mentett meg, hanem gyermekeinket és unokáinkat is, és minden utánunk jövő nemzedéket.” A szintén megmentett Michal Glowinski szerint sok megmentett gyermek lelkében hagyott nyomot a gettóban töltött idő: „Túl lehet élni a Holokausztot, de nem lehet elkerülni a hatásait.”

Sokáig váratott magára, hogy a világ felismerje, mekkora hőstettet hajtott végre társaival ez a törékeny asszony. 1965-ben a Jad Vasem a Világ Igazai közé jelölte Irenát. A jelölést 1983-ban hagyta jóvá az izraeli Legfelsőbb Bíróság. Irena ekkor Izraelbe látogatott, először kapott engedélyt a lengyel kormánytól, hogy elhagyhassa az országot. 2003. október 10-én megkapta Lengyelország legmagasabb civil kitüntetését, a Fehér Sas Érdemrendet. Az amerikai Lengyel Kulturális Centrumtól Jan Karski-díjat kapott bátorságáért és jó szívéért. Munkáját levélben II. János Pál pápa is megköszönte. 2007-ben a lengyel szenátus kitüntette, de 97 évesen már nem lehetett ott személyesen a díj átadásán. Elżbieta Ficowska vitte el Irena levelét az ünnepségre. Ebben az évben Irena megkapta a Mosoly rendjének kitüntetését is.

2007-ben jelölték a Nobel békedíjra, melyet végül Al Gore kapott meg. Élete utolsó éveit tolószékben töltötte, a Gestapo kínzásai nem múltak el nyomtalanul. Varsó Újvárosában, az Irgalmas Testvérek által működtetett lakóotthonban élt. Családja, barátai gondoskodtak róla. Életéről könyv és filmek is születtek.

2008. május 12-én halt meg, 98 évesen. 2009. májusában Irena Sendlert az Audrey Hepburn Humanitárius Posztumusz Díjában részesítették. Irena sosem tekintett hősként magára. „A földi létem értelme minden megmentett gyermek, akinek segíteni tudtam. Arra neveltek, hogy segítsek az embereknek a bajban, tekintet nélkül vallásra és nemzetiségre. A hős szó nagyon idegesít engem. Ennek az ellenkezője igaz: nem vagyok hős, sőt, mélységes lelkiismeret furdalást érzek amiatt, hogy csak ennyit tudtam tenni.”

Az örökség, amit maga mögött hagyott elképesztő – Irena kockára tette a saját életét, hogy megmentsen 2500 gyermeket, akiket szinte biztosan meggyilkoltak volna a táborokban. Ezt a nővért az aranyszívével soha nem szabad elfelejteni: az ilyen emberek, mint ő nagyon fontosak, mind a jó tettük, mind a példa mutatásuk miatt.

Forrás

Olvasd tovább

60 évig éltek boldog házasságban. A feleség halála után férje egy papírfecnit talál a pénztárcájában, az asszony kézírásával:

Jimmy és Billie Breland, az egyetemi tanár és a tanárnő házassága hat évtizeden át harmonikus, és boldog volt. A két hasonló gondolkodású és egymást nagyon szerető ember támogatta és segítette egymást hosszú életük során.

A lányuk beszámolója szerint a szülei mindig mindenhová kézen fogva mentek. Ezen a régi képen is fogják egymás kezét:

Öt évvel ezelőtt az asszony egészsége sajnos erősen megromlott, és 84 éves korában elhunyt. Férje lába alól teljesen kicsúszott a talaj, hat évtized után vesztette el szerelmét, és élete párját.

Pár nap múlva azonban egy papírdarabot talált a felesége pénztárcájában, az asszony kézírásával. Először azt gondolta, hogy egy bevásárlólista, azonban amikor a jól ismert és szeretett betűkkel teleírt papírt alaposan szemügyre vette, meglátta, hogy ez egy neki szóló levél.

“Kérlek, ne sírj, amiért én meghaltam. Inkább mosolyogj, amiért éltem! Jól tudod, hogy jó helyen vagyok. És azt is, hogy nemsokára újra találkozunk. Viszont látásra ott!”

Csodálatos gondolatok, igaz? Még élete utolsó napjaiban is arra gondolt, hogy hogyan segíthetne élete szerelmének, megkönnyíteni azt az időszakot, amikor ő már nem lesz.

Olvasd tovább

A pincérnő 250 000 Ft-os borravalót kap és elmegy az elhunyt kisfiú apjához-aztán tudja meg az apa ki tette ezt

Richard Specht-tel, aki tanárként dolgozott, 2012-ben olyan dolog történt, melytől minden szülő retteg. 2 éves kisfia belefulladt egy kis kerti tóba.

Richard úgy döntött, hogy valami nagyon szép dolgot talál ki, hogy a fiáról megemlékezzen. Másokat fog majd inspirálni arra, hogy fia nevében az embereknek segítsen.

Richard és felesége létrehozták a Rees Specht Life nevű alapítványt, mely olyan középiskolás tanulóknak ad ösztöndíjat, akik  a közösség érdekében fontos dolgokat hajtottak végre.

Ez a kezdeményezés nagyon gyorsan terjedt az Egyesült Államokban. A new yorki Times Square-en lévő étteremben étkező egyik vendég szintén egy jótékonysági akciót hajtott végre, ennek az alapítványnak a javára. A Rees Specht alapítvány célja inspirálta és mikor ki kellett fizetnie a számlát  750 000 ft-os borravalót hagyott ott, miközben a számla csupán 12 000 ft volt.

Tehát a számla 61,5-szeresét fizette ki!

A számla hátuljára pedig egy kis üzenetet írt a pincérnő számára:

“Nagyon köszönöm a kedves kiszolgálást. A középiskolai tanárom egy nagyon nehéz időszakon ment keresztül néhány évvel ezelőtt és ő inspirált engem erre. A következőket kellene tennie:

Menjen fel a ReesSpechLife.com oldalra és olvassa el, mi az alapítvány célja

Vegyen Ön is részt a “Fizesse ki előre” nevű kezdeményezésben, azaz tegye meg ezt egyszer valaki másért

Ha ezt a történetet meg szeretné osztani másokkal, ne említse meg a nevünket, mert itt a kezdeményezésen van a hangsúly és nem rajtunk.

Nagyon köszönöm a kedves támogatását munkám során itt a Broadway-n, remélem egyszer majd én is olyan sok kedvességet tudok adni valakinek, mint amennyit ma Öntől kaptam.”

De a történetnek itt még nincs vége. A pincérnő elment Richardhoz aki könnyekig meghatódott az eset miatt mert ezáltal megemlékeztek fiáról Rees-ről. Aztán pedig teljesen megdöbbent, amikor látta ki írta alá az üzenetet.

Richard rájött, hogy a jótékony adakozó több mint 10 évvel ezelőtt a tanítványa volt.

“Azonnal emlékeztem arra, ki volt ő és rájöttem hogy tanítottam őt legalább tíz évvel ezelőtt.” -írta Richard. “Gyakran bejött az irodámba, hogy beszélgessünk és sok lefolytatott beszélgetésre emlékszem.

Nem gondoltam volna, hogy valaki akit tíz évvel ezelőtt tanítok az iskolában, így fog tisztelegni a kisfiam előtt és a tanárának ezt ilyen módon adja a tudtára.”

Olvasd tovább

Tudom, hogy nem hallasz, de szeretlek – ezek voltak a férfi utolsó szavai, amit elhunyt feleségének mondott

Sajnálatos módon az öregedés egy olyan folyamat, amit képtelenek vagyunk elkerülni. A legrosszabb, mikor párunkkal együtt öregszünk meg és egy nap el kell őt engedni. Évtizedekig tartó házasság után egy korszak lezárul, ami után semmi más nem marad hátra csak a gyász és a fájdalom. Ma elhoztunk nektek egy olyan történetet, ami az őszinte és mély szerelemet mutatja be.

“Ma szemtanúja lehettem egy gyönyörű szerelmi történetnek, ami egyáltalán nem olyan, mint amilyen a mostani fiatalok között van. Sőt nem is olyan, amilyen az ifjú párok között tombol. Ez a szerelem túltesz mindenen!

Egy olyan világban ahol az ígéretek már nem érnek semmit sem, nehéz elképzelni, hogy még mindig van olyan ember, aki betartja a fogadalmait.

Láttam egy megtört szívű és lelkű embert, aki egy koporsó mellett ült a halovány fényekben. Arca tele volt szomorúsággal, ahogy a felnyitott koporsó mellett szeretett feleségét nézte, akivel oly sok éven át kitartottak egymás mellett jóban és rosszban. A láda másik oldalán hatalmas virágcsokor állt, melyen “édesanya” és “feleség” feliratok álltak.

A férfi felállt, majd lassan megközelítette nejét és egy meleg csókot lehelt arcára, közben teste remegett a lelki fájdalomtól.

Szelíden és lágyan odasúgta neki – “Tudom, hogy nem hallasz engem, de szeretlek.” – és hatalmas könnyek potyogtak a szemeiből. Ezeket a szavakat nagy valószínűséggel rengetegszer elmondta szeretett nejének az évek során.

Annak ellenére, hogy 60 éve éltek házasságban, még mindig nem tudott betelni vele. Annyira szerették egymást, hogy minden percben együtt voltak.

A férfi körülbelül egy órán át ült a felesége teste mellett, közben néha-néha megsimogatta a karját, ami már teljesen ki volt hűlve és merev volt, de ez szemmel láthatóan nem zavarta a férfit. Ezzel is próbálta nyugtatni vagyis hozzászoktatni magát ahhoz, hogy felesége végleg elment. Szörnyű lehetett ezzel a tudattal hazamenni a közös otthonukba, ahol megannyi emlék fűzte őt a nőhöz.

A ravatal után az emberek elindultak haza, de ő még mindig ott ült mellette és kezét fogva hullottak a könnyei.

Egyik gyermeke a háta mögé állt és azt kérdezte tőle:

“Szép, ugye?

Mindig gyönyörű volt, még most is az – válaszolta a férfi”

Ez az ember hatalmas odaadásáról és szeretetéről adott tanúbizonyságot, aki hűségesen őrizte elhunyt felesége testét. Életemben nem láttam olyan embert, aki így szerette volna a kedvesét. A holnapi nap lesz a legrosszabb, mert most még ott ülhet mellette, még meg tudja fogni a kezét, még láthatja arcát, de holnap már erre nem lesz lehetősége.

Fájdalmas napok elé fog nézni, mert mindene ott lesz a személyes tárgyaitól kezdve a képeiig, és a ruháin is érezhető lesz az illata. Hogyan lesz képes arra, hogy 60 évnyi házasság után egyedül aludjon abban a házban, amiben együtt éltek? El sem tudom képzelni mennyire nehéz lehet most neki.

Olvasd tovább

A 23 hetesen született baba fényképe bejárta a világot, van egy szívszorító dolog a hátterében

Az orvosok a terhesség félidejénél már-már utasították a kismamát, hogy járuljon hozzá az abortuszhoz, a magzatnak ugyanis semmi esélyt nem adtak a túlélésre. A szülők viszont szilárdan hittek gyermekük élni akarásában, és most, a kisfiú első születésnapján beigazolódott, hogy érdemes volt küzdeni. A kis Jett Morris mindössze 25 hetesen jött a világra, alig nyomott 70 dekát, és annyira aprócska volt, hogy vetekedett egy teniszlabdával.

Mhairi és Paul Morris nem akartak lemondani róla, amikor a kismama terhessége váratlanul tragikus fordulatot vett. Az anya a terhesség 20. hetében járt, amikor megrepedt a burok és elfolyt a magzatvíz – a koraszülés legbiztosabb jeleként, de a túl korai időpont miatt ez a biztos vetélést is jelentette egyúttal. Ahogy a szülők a kórházba kerültek, az orvosok mindössze öt percet adtak nekik, hogy megvitassák, hogyan tovább – és persze erős nyomást gyakoroltak rájuk, hogy a babát el kell vetetni.

Ők azonban nem voltak hajlandók aláírni az abortuszba beleegyező nyilatkozatot, még akkor sem, amikor a következő napokban folyamatosan az orruk alá nyomták a papírt. Mhairi azt mondta, biztos benne, hogy a születendő baba egészséges lesz, és ő addig fogja hordani, amíg képes rá. “Nem úgy látták, mint egy gyermeket, csak életképtelen magzatnak nevezték. Dermesztő volt, én pedig kis híján belepusztultam. A terhesség korai szakaszában voltam, és senki sem jött a gyermekgyógyászatról, hogy megbeszélje velem az egyéb lehetőségeket” – meséli.

Ám a 20 hetes ultrahangon minden a legnagyobb rendben volt a baba fejlődését tekintve, és már azt is tudni lehetett, hogy kisfiú lesz, így még nehezebb volt azt mondani az anyának, hogy szakítsák meg a terhességet. Pedig még az orvos is azt mondta, semmit nem tehetnek a magzatvíz elfolyása után, és amikor odaért a kórházba Paul is, az orvos úgy forgatta a szemeit, mintha csak azt akarná mondani: csak az időt vesztegeti a 34 éves kismama és a férje. “Azt mondtam Paulnak: ki kell jutnunk innen!” – folytatta az anya.

Amikor ezt közölte az orvossal is, azt felelték neki, hogy nagy valószínűség szerint 48 órán belül úgyis be fog indulni a szülés és a baba meghal. Aztán eltelt egy nap, és még mindig semmi jele nem volt annak, hogy Jett ki akar bújni – ezért Mhairi engedélyt kapott a hazatérésre a Nyugat-Sussexben lévő Crawley-ban álló otthonukba. 12 nappal később, 2013. december 6-án mentő vitte őt a 80 mérfölddel távolabbi portsmouthi kórházba, a közelebbi Trust kórháza ugyanis csak 28 hetesnél idősebb magzatok ellátására volt felkészülve.

Az orvosok felkészítették a vajúdó kismamát, hogy fia minden valószínűség szerint agysérült lesz, de ez nem is fontos, mert a szülést úgysem fogja sokkal túlélni, a még kifejletlen tüdeje miatt. Jett azonban igazi harcos: úgy bújt ki a mamájából, hogy megállás nélkül ficánkolt és rugdosott, és még egy kis cincogást is hallatott. Krónikus tüdőbetegségben és sárgaságban szenvedett, de mindkettőből felépült, miközben az inkubátorban a szükséges szervei tovább fejlődtek.

A babát három hónappal később, március 5-én engedték haza, 3 héttel az eredetileg kiírt születési időpont, azaz március 24. előtt – vagyis ekkor még mindig csak 8 hónap telt el a fogantatása óta. Az egyetlen, ami visszamaradt a korai szülés miatt, az a Jett szívén lévő két kis lyuk, de a vizsgálatok azt mutatták, hogy ez egyelőre nemokoz gondot – talán később még meg kell műteni, de nem most -, ezért a mobil lélegeztetőgépről is lekerült májusra.

“Boldogan ért véget a történet, de aggodalommal tölt el, hány anyák választhatták az abortuszt, miközben a babák túlélhették volna” – mondta Mhairi. Most, néhány héttel Jett első születésnapja után azért állt a nyilvánosság elé, hogy talán őt hallva más anyák is jobban meggondolják majd, milyen lehetőségeik vannak a terhesség folytatására. A kórház eközben nyilatkozatot adott ki, melyben közölték, hogy a szülés körüli problémákat kivizsgálják, a későbbiekben viszont maximálisan együttműködtek a családdal és minden létező esélyt megadtak a legkorszerűbb ellátással a kisfiúnak, aki anyja félelmei ellenére remekül éli az életét.

Olvasd tovább

A 82 éves Miklós bácsit porig alázták, ekkor unokája megrázó dolgot tett

Egy este, vacsora előtt az apa látta, hogy a kis Csabika, Miklós bácsi unokája nagyon farag valamit. Megkérdezte, hogy mi készül.

Néhány éve a szomszédokhoz (fiatal pár és egy kissrác) új lakó költözött. A férfi apja, a 82 éves Miklós bácsi.

Mikor a bácsi felesége meghalt, a fia és menye idősotthonba akarták őt dugni, de nem volt rá elég pénzük, ezért kénytelen-kelletlen magukhoz vették a kisöreget, a kis, vidéki házat meg eladták.

Mikor odaköltözött, a bácsi bizony már elég rozoga állapotban volt: fájtak az ízületei, nehezen járt és nem is hallott valami jól!

A világ életében kerthez, nagy terekhez szokott bácsi rettenetesen érezte magát a kis lakásban, és abban a fél szobában, amiben meghúzta magát. Mikor a körfolyosón cigizett, sokszor én is betársultam, olyankor könnyes szemmel mesélte nekem, hogy úgy érzi magát, mint hal a szárazon.

Egyedül akkor derül fel az arca, amikor a 10 éves kisunokájával, Csabival beszélgethet. Meg a közös, esti vacsorákat szerette!

Ám egy idő után elültették a bácsit az asztaltól! Megunták, hogy csak hangosan csámcsogva bírt enni, és az étele is szétfolyt mindenfelé. A fia és a menye sokszor a plafonon voltak, amiért takarítaniuk kell utána!

Innentől, míg a többi családtag együtt, a nagy asztalnál vacsorázott Miklós bácsi szegény egyedül evett. Gondolhatjátok, milyen nyomorultul érezte magát szegény! Nekem is sírva mesélte az egészet! Mivel az öreg több tányért is eltört, egy idő után már csak fa tálon kapott vacsorát. Úgy bántak vele, mint egy kutyával!

Nekem is megmutatta a tányért… Rettenetesen megalázó volt az egész!

Aztán egyszer minden megváltozott! A bácsi elmesélte, mi történt:

Egy este, vacsora előtt az apa látta, hogy a kis Csabika, Miklós bácsi unokája nagyon farag valamit. Megkérdezte, hogy mi készül.

Erre a gyerek ártatlan hangon csak ezt mondta: „két kis fatányért csinálok neked és anyunak, hogy legyen majd miből ennetek, ha öregek lesztek”.

Az apát szíven ütötte, amit Csabi mondott! Azt se tudta, hol van!! Percekig meg se tudott szólalni, csak állt ott. Aztán lassan eleredtek a könnyei, és végigfolytak az arcán…

Akkor értette meg mit tett, hogyan bánt Miklós bácsival! A saját apjával! Akkor este gyengéden kézen fogta a bácsit, és visszavezette a közös asztalhoz.

Láttátok volna a bácsi arcán az örömöt, mikor ezt elmesélte! Én is egészen meghatódtam!

Innentől kezdve a kisöreg családdal együtt vacsorázik, sőt, elkezdte faragni tanítani Csabit, hogy tányér helyett más, szép dolgokat tudjon készíteni a családnak!

Annyira örülök, hogy ha csak egy kicsit is, de részese lehettem ennek a történetnek! Visszaadta az emberekbe vetett hitemet!

Forrás

Olvasd tovább

Két nyakig kisminkelt úrihölgy sugdolózva szánakozott a Down-szindrómás kislányon és édesanyján: egy férfi az asztalhoz lépett és ezt tette:

Két nyakig kisminkelt úrihölgy sugdolózva szánakozott a Down-szindrómás kislányon és édesanyján: egy férfi az asztalhoz lépett és ezt tette:

Amióta a lánya, Sophia megszületett, Pam és a családja folyamatos reflektorfényben és susmorgások közepette éli a hétköznapjait. Mostanra ugyan hozzászokott, hogy idegenek kelletlenül bámulnak kislánya arcába, de ez még nem azt jelenti, hogy nem esik neki olyan rosszul, mint a legelső alkalommal. Most egy pár pedig még meg is szólította őket…

Sophia Down szindrómával született és pár ember bizony nem rejti véka alá kíváncsiságát, ha édesanyjával Pammel sétálni indulnak. Sajnos ez a kíváncsiság legtöbbször egy kósza fintorban és lesajnáló tekintetben kimerül. Ha pedig beszélgetésre kerül a sor, abban sincs sok köszönet. Egyszer valaki még azt is megkérdezte, hogy örökbefogadta-e a kislányt, annyira nem hasonlít rá.

Érthetően, mikor az édesanya még a terhessége alatt először tudomást szerzett lánya betegségéről, őt is felzaklatta, de hamar erősebbnek bizonyult az anyai szeretet mindenfajta kételynél, és egyértelművé vált számára: kislánya értékes és gyönyörű! Persze csak reménykedhetett, hogy majd mások is meglátják Sophiában mindezt.

Ám reménye minden egyes fintorral, és kényelmetlen kérdéssel egyre halványabb és halványabb lett.

Ezért érezte úgy, hogy muszáj megosztania azt, ami a minap az egyik kávézóban történt velük!

“Ott ültem a kávézóban Sophiával, ahogy máskor is. Két hölgy a mellettünk lévő asztalnál minket bámult és sugdolózott. Ehhez már hozzászoktam, mivel a lányom Down-szindrómája csak úgy vonzza az előítélettel vegyes tekinteteket és a fülekbe súgott megjegyzéseket… A két “hölgy” még ki is hajolt az asztaltól, hogy jobb rálátásuk legyen a lányomra, mintha bazári majmot néznének… Az sem zavarta őket, hogy én állom a tekintetüket. Zavart. Annyiszor megtörtént már, mégis akkor a szokásosnál is jobban felzaklatott.”

“Ekkor kezdett el közeledni felénk a házaspár, és nekem az jutott eszembe: nagyszerű, még több bámészkodó, már csak ti hiányoztok!”

“A férfi gyengéd kézrázással üdvözölte Sophiát, aki mosolygott és integetett neki. Ekkor ért az igazi meglepetés, ugyanis mikor rám nézett láttam, hogy a szeme könnyekkel teli. Így szólt: szeretnék önnel megosztani egy történetet, ha nem gond, csak az a baj, hogy nem fogom kibírni anélkül, hogy el ne csuklana a hangom…”

Kíváncsi lettem és bátorítottam, hogy mesélje csak el. Hát erre egyáltalán nem számítottam!

Elmondta, hogy előző nap nézte a híreket, és volt egy interjú egy édesanyával, aki nemrég adott életet súlyosan fogyatékos gyermekének. Azért kérték fel, mert kíváncsiak voltak miért döntött úgy, hogy megtartja a gyermeket. Annak ellenére, hogy orvosai azt mondták neki, nem kellene, mert egész életében hozzá lesz majd láncolva… Amit válaszként adott szíven ütött és ezért mesélem mindezt most önnek is:

A lényeg az, hogy soha nem tudhatod mekkora befolyással lesz az ember a világra. Nem tudhatod, hogy mik a rejtett képességei, vagy azt, élete hogyan változtathatja meg másokét. Addig legalábbis nem, amíg nem adsz neki esélyt.

Ezután rám nézett és mielőtt továbbsétált volna így szólt a lányomhoz: Csodálatos vagy! Nekem pedig őszintén gratulált.”

Azonnal sírni kezdtem. Egy idegen meglátta mennyire értékes a kislányom! Nem akartam hinni a fülemnek!”

“Egy világban, ahol a lányomat bámulják, ahol összesúgnak a háta mögött ez a férfi megmutatta mennyire fontos, és ezért örökké hálás leszek neki”

Megható, és egyben tanulságos is. Sosem tudhatjuk ki, mekkora befolyással lehet a világra. És Paméké ettől az egy beszélgetéstől biztosan jobb lett!

Olvasd tovább

Könnyes szemekkel buszozott ma ez a bácsi a 7-es járaton. Amikor megkérdeztem mi a baj, megváltozott minden

Könnyes szemekkel buszozott ma ez a bácsi a 7-es járaton. Amikor megkérdeztem mi a baj, már együtt zokogtunk

Ma a bkv egyik járatán utaztam, amikor feltűnt velem srégen egy nagyon szomorú és üveges tekintetű idős bácsi, a kezében egy gyönyörű szép csokor rózsával.. Nagyon megható volt már ezt is látni, hogy egy ilyen idős bácsi virággal a kezében utazik.. de sajnos hamar letörtem..A bácsi szemei egyre inkább könnyesek lettek, ezért odaléptem hozzá, és óvatosan megkérdeztem tőle, hogy tudok-e valamiben segíteni Neki..

Erre a bácsi, alig hallhatóan elmondta, hogy a felesége meghalt 2 hónapja, és az ő sírjához megy.. Pedig ” Megígérte, hogy együtt éljük le az életünk, és együtt megyünk a túlvilágra is.. Nem várt meg.”

Próbáltam felvidítani, de sajnos nem jártam sikerrel..Azt mondta, hogy neki már semmi öröme nincs ebben az életben, már semmi sem olyan, mint ezelőtt. Egy gyermeke volt, de sajnos autóbalesetben 12 éve elhunyt..

Itt ezen a ponton elsírtam magam.. Szinte éreztem a bácsi fájdalmát, és együtt könnyeztünk.

Becsüld meg azt aki melletted van, mert egyszer majd nagyon fog hiányozni, ha esetleg már nem lesz…

Olvasd tovább

Egy hosszú műszak után, nagyon fáradt volt a Győrben dolgozó lány és elaludt a buszon. A végállomáson ébredt fel, de amit a buszsofőr ezután tett arra nehéz szavakat találni!

Sokak átélték már azt az ijesztő szituációt, amikor egy fárasztó nap után elaludtak a buszon, és a végállomáson ébredtek a lakhelyük helyett. A tizenkilenc éves Fanni Győrben dolgozik felszolgálóként, és bizony a túlórák miatt a 22.45-ös utolsó járattal kénytelen hazautazni Péterdre. Elaludt, a végállomáson ébredt, ráadásul a mobilja is szervizben volt. 10 kilométert kellett volna gyalogolnia az országút mellett.

Ebben a helyzetben sokan széttárták volna a karjukat, hogy ilyen az élet, tessék elindulni. Nem így a busz sofőrje. Ernő egy percig sem gondolkodott. Beültette saját autójába a kétségbeesett utasát, és a lakhelyétől jó nagy kitérővel hazafuvarozta.

Sok ilyen buszsofőrt szeretnénk!

A történet nem mostani, de ez az emberség a mai napig nem vesztette el aktualitását.

Címlapfotó: illusztráció

Forrás

Olvasd tovább

Ma a zöldséges mellett sírdogált ez a nagymama. Odaléptem hozzá és megkérdeztem segíthetek e valamiben! Amikor elmondta mi a baj, halkan én is elsírtam magam

Maszek zöldségesnél elöl egy mamóka reszketeg kézzel rakosgatja ki az aprót, három szem narancsot fizetne.Az eladó lenéző arccal unatkozik, míg lassan cincognak a tízforintosok a tálban. Nincs elég.-Nem lehetne? -lebegve marad a kérdés, esengve néz fel a homályosodó szem.-Nem! -csattan a válasz, mint egy pofon.-Nem lehetne! Ennyi az ára, és kész. Nem több, nem kevesebb! Ha nem tetszik, lehet hazasétálni!

Könny futja el az öregasszony szemét, levesz egy szemet a háromból. Az eladó látható undorral dobja a zacskóba, és tüntetőleg mellé dob két ötforintost is. A mama lassan fordul el, a boltban megáll a levegő.Az irokéz frizurás útépítő srác közben kiszed egy nagy zacskóval a narancsból, és felcsapja a mérlegre.-Ez külön lesz! -vakkant oda, és sötét, mocskos arcából szinte ugatásként jön a mély hang.

Boltos mér, csomagol, rosszarcú fizet, majd felteszi a másik csomagot. Boltos mér, cigány ellép a kasszától, és a mama kocsikájára teszi a narancsos csomagot.-Vigye, mama! Boldog nőnapot!

Mama hálálkodna, de alig jut szóhoz, mert már csak a narancssárga kabát hátát látja. A srác visszalép a kasszához, fizetne, az összeget egy nagy marék apróban szó szerint odavágja a boltoshoz. Szanaszét gurulnak az érmék, a boltos ordít, a srác ordít, előkerül a kufár teljes családfája a legváltozatosabb vérfertőzésekben és a rák minden fajtájával emlegetve. A srác elmegy, a boltos sápadtan hőbörög, hogy a tetves mit enged meg magának, és biztosan lopott is, mert ezek ilyenek…Jön az öltönyös fószer, gondosan borostásra vágott arc, belőtt séró, a cipője többe kerül, mint az én kocsim.-LESZ három kiló huszonhat deka paradicsom.-Máris…-Mozogjon, mert én fizetek, maga ugrik! -keményít a hangon.-Igenis! -kapkod a boltos, érzi, ez nem az ő estéje.-Három kiló harminc, az annyi, mint…-HUSZONHAT dekát kértem!

A gyengébb idegzetű legyek most mennének a falnak, szerencsére télen elég kevés van belőlük.Az eladónő levesz egy szemet.-Három-huszonnégy, …-HUSZONHAT legyen! –De kérem… hát olyat nem tudok, vagy több, vagy kicsit kevesebb, de hát…-NINCS dehát! ENNYI kell, nem több, nem kevesebb! Hol a főnöke? Hol a panaszkönyv?-tajtékzik.Panaszkönyv elő, bejegyzés sercen a harmincezer forintos Parker tollal.-Óhajt még valamit? -kérdi viaszos arccal az eladó.-Igen! Mákot kérek! Nem kell csomagolni, öt forintért mérjen ki!Az eladó sírva fakad, találomra kimér egy evőkanállal.Öltönyös feldobja a mérlegre, előveszi a csúcsmobilt, számol.-Ez harmincegy forint. És belemértem a zacskót is, mert maga nem tárázta ki nekem. -néz szúrós szemmel.-ÖT FORINTÉRT KÉRTEM! -ordít, nem több és nem kevesebb! Mit képzel maga???Az eladónő zokog, öltönyös ír, én várom a színdarab végét.Öltönyös végül otthagy mindent, és elviharzik.Én jövök.

-Mit.. mit…-Semmit. INNEN semmit. Felteszem a pultra a kosarat, a szétgurult paradicsom és a szétszórt apró mellé.

Nyekken mögöttem az ajtó, kint az útépítő és ismerőse harsányan magyaráznak, jön a szitokáradat. Mellettük megy el az öltönyös, megveregeti a rosszarcú -ám aranyszívű- srác vállát. Beszélnek pár szót, öltönyös egy névjegykártyát ad a szuroktól ragadó kezekbe. A fekete arcban villog a fekete szem, míg végigolvassa a cikornyás betűket.

-Tényleg? -vidul fel. Frankón te vagy ? -hahotázik, mikor az öltöny derékban meghajlik felé.Már a kocsimban ülök, gurulok hazafelé. A felhők alatt kisüt a Nap, és uborka nélkül, de csordultig telt szívvel kanyarodok a templom mellett. Az évszázados falakra süt a fény, mellette a kis padon ott ül a mamóka, és narancsot ad egy piros kabátos kislánynak. Földöntúli ragyogás veszi körbe őket, de lehet, hogy csak a könnyeim teszik…

Olvasd tovább

Szívszorító! Reggel fél 9-kor kopogtattak a betegszállítók egy 80 éves idős hölggyel – Ami ezután történt, örökre belém égett

Reggel 8 óra 30 perc… Betegszállítók kopogtatnak…nyolcvanon túli nénit hoznak… messziről… átadják… átveszem a papírokat… kiültetik a váróba… foghíjas székek. még….félig tele a váró….a szélső székre ül…botját és jobb időket látott kis táskáját maga mellé teszi a székre..öreg,,kék foltos kezeit összekulcsolva vár…. Adatfelvétel….kérdezek melléülve kedvesen..halk riadt hangú válaszok…nyugtatom..nem lesz baj….vérvétel és vizsgálat… semmi más…

Kérdezem jó lesz-e így ülve..mert ma az a szerencsés nap van hogy adhatok ágyat..pihenni amíg vár…Hálásan mosolyog..megsimítja a kezem…köszöni de jó lesz így….otthagyom..a kolléganőkre bízva…A betegszállítók ígérik délre jönnek érte… Vissza a rendelőbe..visz magával a lendület..sorra váltják egymást a betegek..órára nézek 11 múlt….kész a néni laborja..érte indulok..botjára támaszkodva nehezen áll fel….kéz a kézben lassan tipegünk a rendelőbe..mindenki minket néz…valahogy most nem esnek jól a tekintetek..eszembe jut..vajon megkérdezte-e tőle valaki hogy nem szomjas-e, nem kell e kikísérni a WC-re? Kísérő nélkül érkezett.Dühös vagyok magamra…én nem tettem meg..elfelejtettem…sok a feladat…..gyors vizsgálat…végig mellette állok…néha megfogom a kezét…nem szomorú..már nem riadt…néha mosolyog is …szép az öreg arc..kék fátyolos szemek….szép lehetett fiatal korában…átsuhan a gondolat.ami nem odaillő…vajon szerették..vajon Ő szeretett???

Család….gyerekek…unokák….??? Nem bírom elengedni a kezét…ő is kapaszkodik….milyen kapocs ez…?? Dolgoznom kellene…most nem megy..a doktor beül helyettem, mert arra hivatkozom, hogy csak segítséggel megy neki minden..ez nem igazán igaz..de nem tudom elengedni… Lelet kész..receptek rendben..halkan köszöni meg..már nyugodt…ismét felajánlom a pihenőt..most már elfogadja..elfáradt…bekísérem..elmenne WC-re… Rábízom a kolléganőre..nekem vissza kell mennem..még benézek..ígérem neki. Rendelünk tovább… 2 óra elmúlt..kolléganő szól..még nem vitték el a betegszállítók a nénit…Úristen..villan belém…reggel óta…..nem tudom evett-e?? Megnyugtat..adott neki egy kiflit és egy csokit…megitatta legyek nyugodt…nem tudok az lenni….meg sem kérdeztem reggel hozott-e ennivalót.. Kolléganőnek mennie kell..várja máshol a munka… Semmi baj mondom..csak 2 ajtó..majd én figyelek rá… Bepisilt mire kikísérte a WC-ig mondta a kolléganő…hozott neki pelenkát…igy biztonságosabb….de majd le kell cserélni..—amúgy elaludt éppen. Nem gond…nem esik le a gyűrű az ujjamról….mondom… Többször benyitok….pihegve..csendben alszik.. 1 szelet kalács…ennyit tudok adni…. Halkan nyitok be…kérdezem elfogadja-e?

Talán szemlesütve annyit mondott : köszönöm….pohár víz..melléteszem….nyugtatom…már nem kell sokat várni Kimegyek….a rendelőből hívom a betegszállítókat…nem hagyhatom itt ..ha nem jönnek időben..erejükön felül dolgoznak Ők is….. Jelzik 10 perc és itt vannak… Megyek hogy szóljak neki…megdöbbenésemre összekulcsolt kezekkel ül az ágy szélén…takaró összehajtva…cipő a lábán…fáradt… Erején felül rendet rakott..vagy talán így nevelte az élet… Elrakom a kis táskába a papírjait…kopott pénztárca és egy fehér zsebkendő mellé….ennyi csak ami benne van…összeszorul a szívem….mi mennyi felesleges kacatot cipelünk nap mint nap…. Hallom a folyosón zörög a betegszállítók kerekes széke..megérkeztek.. mondom… Köszönök mindent..az Isten áldja meg…suttogja…..valamiért a sírás kerülget…. Nehezen állunk fel… fiúk beültetik a székbe… Vigyázzon magára……hosszú volt ez a nap…sajnálom hogy ennyit kellett várni- mondom….biztosan aggódnak már otthon……. Semmi baj kedves–mondja…Nem vár senki….már senki sincs… Egymásra néztünk a betegszállítókkal…az egyik valamiért hirtelen puhán megigazította a takarót a néni lábain…talán maga sem vette észre ezt a gyengéd mozdulatot…

Elindultak…még visszainteget mint egy kisgyerek..akinek volt egy ” boldog napja”..amikor nem volt egyedül….becsukódik a lift ajtaja…még hallom ahogy mondja: viszontlátásra—vajon lesz-e viszontlátás….. Ott maradtam a pillanattal….ami még sohasem fájt ennyire….egy ember..egy sors…egy végigdolgozott élet…..és akkor és ott kijöttek a könnyeim…. megnyugtatott..mert az jelenti..nem még nem égtem ki….még tudok érezni….együtt ..másokkal…..és most hogy megoszthattam ezt….végtelenül boldog vagyok.. Köszönöm hogy elolvastad. Faludi Norbert

Címlapfotó: illusztráció

Forrás

Olvasd tovább

Ma egy megtört sírdogáló bácsiba botlottam a buszon! Megkérdeztem mi a baj – Válasza egy életre szóló lecke volt a számomra, pedig csak Ezt a 2 mondatot mondta:

Ma hazafele utaztam, amikor egy megtört, sírdogáló bácsi ült mellém a buszon. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj – Válasza egy életre szóló lecke volt, pedig csak Ez a 2 mondat volt…

Ma is hazafelé buszoztam, mint minden nap, de ez az út igazán különleges véget ért. Történt ugyanis, hogy egy bácsika szállt fel az egyik megállónál. Ideges volt és zavart, sok táskával a kezében. Leült hozzám. Majd kivett az egyik szatyrából egy darabokban lévő mobilt. Elnézést kért tőlem hogy szétpakolt. Remegett a keze ahogy próbálta összerakni és elkezdtek potyogni a könnyei. Megkérdeztem segíthetek-e neki és elvettem tőle. Egy régi telefonja volt. Összeraktam de már nem lehetett bekapcsolni.

Mikor ezt megmondtam neki még jobban sírt. Megkérdeztem mi a baj? Elmondta, hogy a lányát lenne muszáj felhívnia ,mert a feleségét műtötték és tudnia kell hogy van. Megkérdeztem tudja-e fejből a számot? Erre előhúzott egy gyűrött papírkát. Tárcsáztam a telefonomról és odaadtam neki. Meglepve nézett rám, hogy tényleg megengedem és tényleg felhívhatja? Sikerült beszélnie vele, de miután zokogni kezdett tudtam hogy baj van. Visszaadta a telefont. A felesége belehalt a műtétbe. Azt mondta nekem: Ne tessék veszekedni, csak szeretni! Én veszekedtem és már nem szerethetek! Képtelen voltam megszólalni. Nagy igazság amit mondott, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor elköszönünk reggel munkába menet vagy bármikor, nem biztos, hogy lesz még alkalmunk kimondani ezt a szót.

Olvasd tovább

Ahogy a szülőszobába értek, mind tudták, a 17 éves anya meg fog halni. Mégis…

Jenni egy hónappal a 18. szülinapja előtt adott életet gyermekének, de nem úgy volt elrendelve, hogy egy újabb fiatal anyuka legyen és ezt ő is nagyon jól tudta, hiszen maga döntött így.

Átlagos fiatalként élt barátjával, boldogok volt, és nem hitték, hogy bármi elronthatja az örömüket, amikor Jenni  fejfájásra panaszkodva orvoshoz fordult.

Nem sokkal később kiderült, hogy agydaganata van, rákos. Elkezdett kezelésekre járni, de közben kiderült, hogy gyermeket vár és döntenie kellett: vagy folytatja a sugárkezelést és megragadja esélyeit a túlélésre, vagy egy egészséges gyermeknek ad életet.

A lány döntött: megszüli gyermekét. Ettől kezdve minden nap egy versenyfutás volt az idővel. Amikor Jenni megszülte egészséges gyermekét, megfogta a nővér kezét és csak ennyit mondott: megcsináltuk. Egy héttel később  meghalt.

Olvasd tovább

Meghívott egy hajléktalant ebédre, mert megsajnálta,álmában sem gondolta volna, hogy ezt teszi majd vele!

Az üzlet előtt egy hajléktalan férfi pénzt kéregetett. Miután összegyűjtött valamennyit, belépett az étkezdébe és elkezdte számolgatni az érméit.

Casey odalépett a férfihez és beszélgetést kezdeményezett, annak ellenére, hogy a férfi nem igazán volt olyan kedvében. Ahogy Casey észrevette, a férfinek nem volt több, mint 1 dollár a kezében, ezért úgy döntött, hogy meghívja egy bagelre és egy csésze kávéra. A férfit arra is megkérte, hogy üljön le vele és költsék el együtt az ebédjüket.

Casey megtudta, hogy a férfi neve Chris, akit a drogfüggősége egy olyan emberré változtatott, akit ő maga is gyűlöl.

Chris azt is elmondta neki, hogy az emberek kegyetlenül bánnak vele, mivel hajléktalan. A nehézségei ellenére mindig is olyan emberré szeretett volna válni, amilyennek az édesanyja – aki rákban hunyt el – szerette volna látni.

Több, mint egy óra beszélgetés után Casey-nek vissza kellett mennie az órájára, de Chris megkérte, hogy várjon egy kicsit. A blokkra írt valamit, majd összegyűrte, mielőtt odaadta Casey-nek.

Elválásuk után Casey kicsomagolta a papírgalacsint, amiben ez állt:

“Meg akartam ölni magam a mai napon. Miattad nem fogom megtenni. Köszönöm, te csodálatos ember.”

Ahogy Casey tapasztalta, egy aprócska gesztus is óriási hatással lehet valakinek az életére.

Olvasd tovább

Meghallotta egy öreg bácsi szavait az egyik boltban és tudta, azonnal képet kell készítenie

Louisa Lenore McKinney éppen csomagoló papír után kutatott az egyik helyi üzletben, amikor olyasmire lett figyelmes, amely felett nem tudott elsiklani. Sőt mi több, olyannyira meglepődött, hogy azonnal elő is vette telefonját. 

Az volt az érzése, hogy erről a világnak is tudnia kell. Efelől aztán senkinek nem volt kétsége, legalábbis azoknak semmiképp, akikhez ez a neten keresztül eljutott.

Az egész úgy kezdődött, hogy Louisa tanúja volt, amint egy öreg úr megállít egy nőt, hogy segítséget kérjen tőle.

“Elnézést Hölgyem, segítene nekem valamiben?”

A nő igent mondott és biztosította, hogy segít, amiben csak tud.

Szívszorító beszélgetés

Az öreg úr így folytatta:

“Szeretném megkérni, hogy segítsen szülinapi képeslapot választani.”

“Kinek lesz?” – kérdezte a nő.

“Nekem. Ha megérem még, holnap leszek 85 éves. A feleségem megkért, hogy vegyek magamnak valamit, de ő már túl beteg ahhoz, hogy elhagyja a házat. Szeretnék a nevében venni magamnak egy képeslapot.”

Az öreg úr emellett elmesélte, hogy a feleségével már tinédzser koruk óta együtt vannak. Mellette maradt, amíg a seregben szolgált és van egy gyermekük is.

Louisa teljesen meghatódott a jelenettől. Olyannyira, hogy meg is könnyezte és tudta, valami igazán különleges dolognak volt a részese.

“Ezen a képen a szeretet nyilvánul meg. Kivételesnek érzem magam, hogy tanúja lehettem ennek a beszélgetésnek. Remélem, hogy más is örömét leli benne.”

A nő végül segített az öreg úrnak kiválasztani a megfelelő szülinapi képeslapot és mielőtt tovább állt volna, úgy gondolta, meglepi ő is egy aprósággal.

Kiderült, hogy ő és a férje egy éttermet vezetnek és felajánlotta az öreg úrnak, hogy bármikor megvendégelik őt és feleségét egy vacsorával. Amikor csak nekik alkalmas.

Olvasd tovább