A halál közeli élményekről (Near Death Experience, azaz NDE) szóló első ókori leírások már több ezer évesek.
Az NDE modernkori fogalmát csak 1975-ben alkotta meg egy amerikai pszichiáter, Dr. Raymond Moody. Dr. Moody nagyszámú esettanulmány illetve a halál közeli élményt átéltekkel készített számos riport alapján megírt „Life after life” (Élet az élet után) című könyvében tizenegy olyan visszatérő látomást azonosított, amelyről a klinikai halál állapotából visszatért valamennyi, és általa kikérdezett páciens beszámolt.
Első élményként minden esetben kellemetlen, félelmetes zajhatásról szóltak a beszámolók, amelyet a halál állapotának felismerése, majd második fázisban boldogság és végtelen nyugalom érzete követett.
Negyedik visszatérő élmény a testen kívüliség átélése, amikor a páciens felülről látja magát a műtőasztalon, vagy egy balesetnél például az autó roncsában.
Az ötödik fázisban is megegyeznek a riportok, ami a páciensek beszámolói szerint:
EGY SÖTÉT ALAGÚTRÓL ILLETVE CSATORNÁRÓL SZÓL, AMELYNEK VÉGÉN VAKÍTÓ FÉNYESSÉG LÁTSZIK.
EZEN ÁTLÉPVE EGY CSODÁLATOSAN RAGYOGÓ KERTBE ÉRNEK, AHOL KORÁBBAN MEGHALT ROKONOKKAL ILLETVE MÁS SZELLEMI LÉNYEKKEL TALÁLKOZNAK.
Hetedik fázisként a megváltozott énérzetről számoltak be a halál közeli élményt átélt személyek, majd az életük panorámafilm szerű lejátszódásáról (nyolcadik szakasz), amiről nem tudták megállapítani, hogy másodperecek vagy évek alatt pergett-e le…
Mivel az időérzékelésük teljesen megszűnt.
Kilencedik vízióként az elhunyt úgy érzi elért egy határt, amit többen az élet és halál mezsgyéjeként fogalmaztak meg.
A tizedik fázisban az NDE-t átélő páciens úgy érzi, hogy valami ismeretlen és kellemetlen erő visszahúzza a testébe.
A záró élmény a tizenegyedik a felébredés, ami a fájdalom és hideg érzetével jár együtt.
