Az ötödik napon, amikor Anna vacsora után ismét kisurrant a házból, Tamás gyorsan belépett a szobájába. Ezúttal elhatározta, hogy kideríti az igazságot. Felsietett az emeletre, de ismét nem találta a lányát. Elkezdte átkutatni a szekrényeket, egyiket a másik után. Ruhák voltak szétdobálva a földön, a játékok szanaszét hevertek. Keresett és keresett, de minden hiábavalónak tűnt, amíg meg nem pillantott egy papírfecnit.
Mit jelenthetett ez a furcsa üzenet? Tamás felemelte a párnát, megfogta a papírt, és elkezdte olvasni:
„Gyere el a kerted mögötti házhoz pontosan 19:30-ra. Győződj meg róla, hogy senki sem követ.”
Tamást aggodalom fogta el. Ha eddig azt hitte, hogy a lánya csak a kertben játszik titokban, most már biztos volt benne, hogy valami különös történik. Miért ment Anna minden este abba a házba? És ki volt az üzenet titokzatos írója?
Amikor Tamás lement, Anna már otthon volt. Megértette, hogy felesleges lenne kifaggatni a lányát. Egyetlen lehetősége maradt: követni őt. A hatodik napon Tamás készen állt.
Türelmetlenül várakozott a szobájában, az ajtót résnyire nyitva hagyva, hogy titokban megfigyelhesse Annát. Az óra elütötte a 19:00-t, és a lánya már eltűnt – nem volt otthon.
Tamás kisietett a hátsó ajtón, és épp időben látta, ahogy a kislány eltűnik a házuk mögötti fák között. Amikor elérte a bokrok végét, szem elől tévesztette Annát, de már tudta, melyik házat keresse – hiszen a levélben meg volt jelölve. Megtalálni a lányát nem volt nehéz. „Mit csinál a lányom ott?” – tette fel magának a kérdést nyugtalanul.
Tamás visszatartotta a lélegzetét, és óvatosan közeledett ahhoz a házhoz, ahol Anna minden este titokzatos módon eltűnt. A szíve hevesen dobogott, és a kezei izzadtak az izgalomtól. A ház elhagyatottnak tűnt: a falakról hámlott a festék, a kertet benőtték a bokrok, és a piszkos ablakokon alig szűrődött be fény. Csak az emeleti egyik ablakban pislákolt gyengén egy gyertya fénye.
Tamás a ház oldalfalához lopakodott, és egy rést találva a fa redőnyök között, bekukucskált. Amit látott, teljesen megdöbbentette. Egy kicsi, de gondosan berendezett szobában ott ült Anna. Mellette, egy hintaszékben, egy idős asszony ült. A nő fogta a kislány kezét, és halkan mesélt neki valamit, időnként megsimogatva a haját. Anna szemében kíváncsiság csillogott, mosolya pedig melegséget sugárzott.
Tamás dermedten figyelt. Ki volt ez az asszony? És miért jött ide a lánya? Úgy döntött, hogy még egy kicsit vár, és figyel tovább.
Hirtelen az idős nő egy dobozból valami csillogót vett elő – egy medált. Anna csodálattal vette a kezébe, majd a mellkasához szorította.
„Meg kell tartanod, drágám” – mondta az idős asszony gyengéd és meleg hangon. „Ez a medál az édesanyádé volt, amikor olyan kicsi volt, mint te.”
Tamás érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Eszébe jutott a felesége, aki néhány évvel ezelőtt elhunyt, magára hagyva őt Annával. Soha nem hallotta, hogy a felesége rokonokról beszélt volna, nemhogy egy ilyen családi ereklyéről.
Rájött, hogy az előtte ülő nő Anna rég elveszett nagymamája volt – egy rokon, akiről a felesége soha nem mesélt neki. Úgy tűnt, hogy Anna valahogy rátalált, és most idejárt, hogy többet tudjon meg az édesanyjáról.
Tamás úgy döntött, hogy nem szakítja meg ezt a megható pillanatot. Halkan elhátrált az ablaktól, és visszasétált a házába, különös megkönnyebbülést érezve. Másnap vacsora közben gyengéden megkérdezte a lányát:
„Anna, nem szeretnél bemutatni az új barátodnak?”
A kislány szeme félelemmel és meglepetéssel telt meg, de egy pillanat múlva bólintott, és azt mondta:
„Igen, apa. De… ígérd meg, hogy nem leszel mérges.”
„Ígérem” – mosolygott rá.
Másnap este együtt mentek el a kert mögötti házhoz, és Tamás végre találkozott az asszonnyal, aki olyan gondosan őrizte a felesége emlékét. Azon az estén a családjuk eggyel bővült – valakivel, aki szívüknek nagyon kedves volt.
