Imádom a főzést. A hagyma illata, ahogy a vajban sül, a sütő melege, és az a boldogság, amikor leülhetek egy tányér étellel egy szeretett személy elé, mind-mind boldoggá tesz.
Amikor hozzámentem Danihoz, büszkén készítettem el a mi étkezéseinket. Azt akartam, hogy az otthonunk kényelmes és tele legyen finom étellel. És a legtöbbször így is volt.
Egészen addig, amíg ő elkezdett enni nálunk.
Nem fizikailag, persze. Carol, a drága anyósom egy egész állammal odébb élt. De minden egyes alkalommal, amikor főztem, még mielőtt Dani beleharapott volna, már megérkeztek az ő véleményei.
Mindez apró dolgokkal kezdődött.
Egy este spagettit főztem. Egyszerű, klasszikus étel. Letettem a tányérokat, és mielőtt még hozzányúlhattam volna a villámhoz, Dani előkapta a telefonját, lefotózott egy képet, és küldött egy üzenetet.
„Mit csinálsz?” – kérdeztem.
„Csak megmutatom anyámnak.” – vonta meg a vállát. „Szereti látni, hogy mit eszem.”
Tudomásul vettem. Aztán öt perccel később a telefonja csipogott. Ránézett a képernyőre, és elvigyorodott.
„Anya szerint a szósz egy kicsit túl híg. Talán legközelebb kevesebb vizet használj.”
Nevettem. Nem azért, mert vicces volt, hanem mert abszurd. „Ő tényleg átteleportált a képernyőn, és megkóstolta?”
„Csak tudja.” – mondta Dani, miközben körözött a villájával.
Aztán egyre rosszabb lett. A kekszek? „Egy kicsit túlsütötted.” A steak? „A közepesen átsütött hús nem biztonságos. Ő mindig átsüti.” A chili? „Több köménymag kellene.”
Eleinte azt mondtam magamnak, hogy nem nagy ügy. Ő is csak véleményez. Na és? De aztán jött a lasagna.
Órákat töltöttem azzal az étellel. Házi készítésű szósz, friss fűszernövények, háromféle sajt – tökéletes. Kivettem a sütőből, aranybarnán és buborékolva. Tányérra tettem, büszke voltam a munkámra.
Dani megszokott módon lefotózta, és elküldte. Aztán megjött az üzenet.
„Anya szerint száraznak tűnik. Elfelejtetted a ricottát? Tudod, anya mindig tudja, mi a legjobb.”
Valami elszakadt bennem. Letettem a villát. „Tényleg megkóstolod a kajámat, mielőtt elküldöd az ítéletet?”
Felnevetett.
Megfeszítettem az állam, annyira, hogy azt hittem, eltöröm a fogamat.
Aznap este az ágyban feküdtem, a plafont bámulva, miközben Dani üzenetet küldött az anyjának, valószínűleg a lasagnámról, mintha egy főzőverseny zsűritagja lenne.
Elegem volt. Carol véleménye már nem volt csak egy mellékes megjegyzés. Ő lett a törvény. Az ő módja volt a helyes. És Dani? Ő imádta Carol konyháját, mintha egy vallás lenne.
„Ő gyerekkora óta főz.” – mondta egy este, amikor említettem, hogy mennyire kritizálja az étkeimet. „Egyszerűen van egy szeme ehhez.”
„Szeme?” – gúnyolódtam. „Dani, ő nincs is itt. Pixel alapú fotón ítéli meg az ételimet.”
Legyintett. „Ez ártalmatlan.”
Az volt?
Egy este Carol felhívott, miközben éppen étkeztünk. Dani felvette a hangszórós telefont.
„Szia, édesem.” – mondta, a hangja édes és cukros. „Megvolt már az étkezés?”
„Igen, most eszünk.” – mondta Dani, miközben rágott.
„Mit főzött?”
A villát szorongattam.
„Csirke stir-fry.” – mondta Dani.
Carol morgott. „Stir-fry? Tudod, te régen mennyire szeretted az én stir-fryomat. Mindig figyeltem, hogy a zöldségek ne legyenek puhák. A trükk az, hogy…”
Ekkor csapott le a villa a tányérra.
Dani rám nézett. „Mi van?”
Felálltam. „A zöldségeidet te is megeheted, ha szeretnéd.”
Otthagytam az asztalt.
Aznap este ismét a plafont bámulva feküdtem az ágyban, miközben Dani a telefonján pötyögött. Valószínűleg ismét az ő drága étkezési kritikusának mesélte el, hogy mennyire túltoltam a reakciómat.
Megfordultam, behunytam a szemem, és mély levegőt vettem.
Elég volt. Ideje volt visszavágni.
Másnap este teljes erőbedobással készítettem el a vacsorát.
A csirkét parmezánnal, a férjem abszolút kedvencét. Ropogós, aranybarna bundában, házi marinara szósszal, olvadt mozzarellával, mindez egy tökéletesen főtt tésztára helyezve. Még friss bazsalikomot is tettem rá, mint egy elegáns étteremből.
Dani belépett, és szippantott egyet a levegőből. „Wow.” – mondta, ledobva a kulcsait az asztalra. „Ez csodálatosan néz ki.”
Még mindig mosolyogva töröltem meg a kezem a konyharuhában. „Örülök, hogy tetszik.”
Leült, és elővette a telefonját, de mielőtt megszokott módon lefotózhatta volna az ételt, én előbb tettem meg.
Kattintás.
Dani összeráncolta a homlokát. „Mit csinálsz?”
„Ó, csak küldök egy képet anyámnak.” – mondtam, mintha mi sem lenne természetesebb, és közben pötyögtem a telefonon.
Az arca eltorzult. „Gúnyolódsz velem?”
Elküldtem a képet. És nem az ételről szólt.
„Szia Carol! Ez itt Dani, aki éppen eszi az én étkeket. Mi a véleményed? Hagyjam, hogy befejezze, vagy éheztessük meg, hogy megtanulja értékelni a főztömet? ”
Dani telefonja szinte azonnal rezegni kezdett. A keze megfeszült, mintha habozott volna, hogy megfogja-e. Az arcát elöntötte a pír. Láttam, ahogy az arca zavarodottból dühössé változik.
Elolvasta az üzenetet, de nem válaszolt. Inkább letette a telefonját, és csak a tányért bámulta.
Fejemet felemelve kérdeztem: „Nos, vágj bele. Vagy esetleg előbb meg kell kérdezned anyát?”
Szótlanul felhúzta a vállát, majd végül belevágott a csirkébe. Megrágta. Lenézett.
„Ez… tényleg jó.” – mormolta.
Előrehajoltam, és megpihentem az állam a kezem alatt. „Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél előbb egy gyors véleményt kérni anyától, mielőtt véleményt formálnál?”
Csend. Egy szó nélkül betette a telefonját a zsebébe, és evett tovább.
A győzelem pontosan olyan ízű volt, mint a Csirke Parmezán.
A következő hetekben… minden jobb lett. Dani abbahagyta az ételfotók készítését. Sőt, még a főztömet is elkezdte dicsérni.
„Ez a csirke fantasztikus, és a szósz tökéletes.”
Majdnem túl szép volt, hogy igaz legyen. És persze, így is volt.
Egy este, miközben elmentem a nappali előtt, hallottam, hogy beszélget valakivel. Megálltam, és hallgatóztam.
„Nem, nem küldtem fotót.” – suttogta. „Tudom, de ő nagyon érzékeny rá… Nem, nem hinném, hogy tetszene neki… Rendben, rendben, titokban csinálom.”
A gyomrom összeszorult.
Lépést tettem előre, próbálva zajtalanul mozdulni. A háta felém volt, és úgy hajolt a telefonja fölé, mintha egy tinédzser lenne, aki észrevétlenül próbálna meglógni a kijárat felé. A hangja mély volt, sürgető.
„Ő nem akarja, hogy küldjek több fotót… Igen, de ha titokban csinálom, nem fogja tudni…”
Hűvös, hideg harag öntötte el a szívemet.
„Ki az?” – kérdeztem, miközben megpróbáltam nyugodtnak tűnni.
Dani majdnem kiugrott a bőréből. Zavarodottan nyúlt a telefonja után, gyorsan lezárva a képernyőt, miközben egy laza nevetést próbált erőltetni. „Ő… az anyám.”
Karba tett kézzel néztem rá. „És pontosan mit csinálsz titokban?”
Habozott. „Semmit, csak….”
A bűntudatos arca mindent elárult.
A szívem vadul kalapált. Megígérte, hogy abbahagyja. És itt volt mégis, titokban jelentette az anyjának a főztömet, mintha étteremkritikus lenne.
Már nem csak idegesítő volt. Már nem csak az ételről szólt. Ez árulás volt.
Megfordultam, és elindultam, mielőtt kitörhettem volna.
Aznap este ismét a plafont bámultam az ágyban, kezeim ökölbe szorulva. Már nem az ételről szólt. Már nem csak egy étkezés volt. Egy titkos pontozó lapot vezetett.
Elegem volt. Ideje volt a végső leckének.
Másnap este mindent beleadtam.
A steak – az ő kedvence. Tökéletesen átsütve, omlós és szaftos. Sült krumpli, kívül ropogós, belül puha. Frissen sütött kenyér, még meleg, a vaj minden falatban elolvadt.
Az asztalra gyertyákat tettem, puha fényt, az egész romantikus hangulatot.
Dani leült, a szemei felcsillantak. „Wow, ez csodálatos.”
Mosolyogva válaszoltam. „Gondoltam, főzök valami különlegeset.”
Felvette a villáját, hogy belekezdjen.
De mielőtt harapott volna, megállítottam.
„Várj – majdnem elfelejtettem.”
Elővettem a telefonomat.
Dani összeráncolta a szemöldökét. „Mit csinálsz…?”
Kattintás. De nem az ételről készítettem képet.
Hanem róla.
Ahogy éppen harapott, a villája a szájához érve, teljesen zavartan.
Pillanatra összeráncolta a homlokát. „Mi volt az?”
Mosolyogva írtam, majd elküldtem.
Dani telefonja újra rezgett. Elővette, ránézett, és az arca elfehéredett.
„Szia Carol! Itt Dani, aki eszi a főztömet. Mit gondolsz? Hagyjam, hogy befejezze, vagy inkább éheztessük meg, hogy megtanuljon értékelni engem? ”
Nézett rám, tátott szájjal.
„Te ezt nem gondolod komolyan.”
Kihúztam a számat. „De komolyan.”
A telefonja újra rezgett. Nem nézett rá. Nem mert. Először, hat hónap után, végre megértette.
Felvette a villát, bedobta a telefonját a zsebébe, és evett. Néhány fényképezés, semmi kommentár. Csak az étel.
Carol soha többé nem jött vacsorázni. Dani sosem készített újabb ételfotót. Még elkezdett dicsérni, anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna.
Egy este meglepett, amikor ő készítette el a vacsorát. Katasztrófa volt – leégett csirke, túlfőtt tészta, túl sok só. De én mosolyogtam, ettem egy falatot, és azt mondtam: „Ez tényleg finom.”
Mert nem az ételről szólt. Soha nem is arról szólt. Hanem a tiszteletről. És végre megkaptam.
Végül a győzelem íze még jobb volt, mint a Csirke Parmezán.
