Miriam mélyet lélegzett, mikor kilépett a reptéri transzferbuszból. A Bahamák sós tengeri levegője megtöltötte a tüdejét – kellemes változás volt a repülőgép fülledt, mesterséges levegője után.
Hatvanöt évesen ez az utazás már rég esedékes volt. Öt év gyász hagyta rajta nyomait – apró barázdák jelentek meg a szeme körül, és a mosolygószögletében is olyan ráncok húzódtak, amelyek korábban nem léteztek.
Az Ocean Club Resort hatalmas, hófehér épülete magasodott előtte, fényesen csillogva a napsütésben. A nyugalom és menekülés ígéretét hordozta magában. Miriam halványan elmosolyodott, és követte a hordárt a tágas előcsarnokba.
A márvány padlón visszhangzott a turisták izgatott beszéde és a poggyászkocsik zörgése. Miriam körbenézett a sok boldog arcon, és remélte, hogy egyszer majd ő is újra úgy érezheti magát, mint ők.
– Üdvözlöm az Ocean Clubban, asszonyom! Megkaphatnám a nevét a bejelentkezéshez? – A recepciós vidám hangja kizökkentette Miriamot a gondolataiból.
– Leary. Miriam – válaszolta, miközben a táskájából előhalászta a személyijét.
Amíg a recepciós pötyögött a számítógépen, Miriam tekintete elkalandozott. És ekkor meglátta őket.
Megállt az idő.
A levegő bent ragadt a tüdejében.
Az ajándékbolt mellett, egy színes kagylókkal teli állványt nézegetett két alak – olyan emberek, akik egyszerűen nem lehettek ott. A lánya, Pamela… és a veje, Frank.
De ők halottak voltak. Egy autóbalesetben vesztették életüket – öt éve… Vagy mégsem?
– Asszonyom? A szobakulcsa – szólt a recepciós, de Miriamnak úgy tűnt, mintha a hangja messziről, egy másik világból érkezne.
Miriam gépiesen kinyújtotta a kezét a kulcsért, de tekintete egy pillanatra sem szakadt el a pártól, akik épp akkor fordultak el az ajándékbolttól, és elindultak a kijárat felé.
– Tartsa meg a csomagjaimat! – szólt élesen, már mozgásban is volt. – Mindjárt jövök!
A szívverése gyorsult, ahogy átvágott az előcsarnokon. Nehezen kapott levegőt, nem volt formában, és a pár már majdnem eltűnt az ajtón túl.
– Pamela! – kiáltotta. Saját fülének is idegenül hangzott a kétségbeesés a hangjában.
A nő megfordult – a szemei rémülettel tágultak ki. Kétség sem fért hozzá: ez tényleg Pamela volt.
Hirtelen megragadta Frank karját, és suttogva mondott neki valamit. A férfi visszanézett, és Miriam látta, ahogy a férfi arca pánikba torzul.
Mielőtt még bármit mondhatott volna, elrohantak.
Miriam szíve hevesen vert, ahogy utánuk sietett a vakító napfénybe.
– Álljanak meg azonnal! – kiáltotta, hangja átszállt a pálmafákkal szegélyezett felhajtón. – Különben hívom a rendőrséget!A fenyegetés megtette a hatását.
A pár megdermedt, majd lemondóan lehajtották a fejüket. Lassan megfordultak, és szembenéztek vele.
Pamela szeme megtelt könnyekkel, de Miriam nem tudta, miért. Bűntudatból sír? A hazugság miatt? Vagy valami egészen másról van szó?
– Anya – suttogta Pamela –, el tudjuk magyarázni.
Ahogy becsukódott mögöttük a hotelszoba ajtaja, kint maradt a nyaralás vidám hangulata. Bent a levegő nehéz volt – megterhelve az elmúlt öt év gyászával és Miriam jelenlegi haragjával.
Miriam karba tett kézzel, mereven állt. – Kezdjétek – szólalt meg határozottan.
Frank megköszörülte a torkát. – Mrs. Leary, sosem akartunk fájdalmat okozni.
– Fájdalmat? – Miriam nevetése keményen csengett. – Eltemettelek titeket. Mindkettőtöket. Öt évig gyászoltalak. És most azt mondod, nem akartatok bántani?
Pamela közelebb lépett, próbálta megérinteni őt. – Anya, kérlek… okunk volt rá.
Miriam elhúzódott, bár legbelül neki is ugyanúgy megvolt az igénye az érintésre. – Milyen ok igazolhatja ezt?
Frank és Pamela egymásra néztek, látszott rajtuk a vívódás. Végül Frank szólalt meg:
– Megnyertük a lottót.
Csönd telepedett rájuk, csak a távoli tenger morajlása hallatszott be.
– A lottót? – ismételte Miriam közönyösen. – Szóval megrendeztétek a halálotokat… mert pénzt nyertetek?
Pamela bólintott, majd csendesen folytatta:
– Nagyon sok pénz volt, Anya. Tudtuk, hogy ha kiderül, mindenki akarna belőle egy darabot. Újrakezdést akartunk. Kötelezettségek nélkül.
– Kötelezettségek? – Miriam hangja megemelkedett. – Mint visszafizetni a pénzt, amit Frank családjától kaptatok a csődbe ment vállalkozásra? Vagy mint segíteni az unokatestvéreid árván maradt gyermekeinek? Az ilyen „kötelezettségekre” gondoltok?
Frank arca megkeményedett. – Mi senkinek nem tartoztunk semmivel. Ez volt az esélyünk, hogy olyan életet éljünk, amilyet mindig is akartunk. És senki nem állhatott az utunkba.
– Mindezt azok árán, akik szerettek titeket – vágott vissza Miriam. – És gondolom, az adóhatóságot is kerültétek. – A lányára nézett. – Pamela, hogy tehetted ezt velem?
Pamela lesütötte a szemét, szipogott. – Sajnálom, Anya. Én nem akartam… de Frank mondta, hogy…
– Ne kenj mindent rám – szólt közbe Frank. – Te is beleegyeztél.
Miriam figyelte, ahogy lánya megremeg Frank tekintetétől. Abban a pillanatban tisztán látta a kettejük közötti erőviszonyt, és a szíve ismét összetört.
– Pamela – mondta halkan. – Gyere haza velem. Még nem késő. Jóvátehetjük.
Egy pillanatra remény csillant Pamela szemében. De ekkor Frank keze szorosan a vállára nehezedett.
– Nem megyünk sehová – jelentette ki határozottan. – Az életünk már itt van. Mindenünk megvan, amire szükségünk van.
Pamela válla megereszkedett. – Sajnálom, Anya – suttogta. – Nem tudok.
Miriam csak állt ott, és nézte a két idegent, akivé a lánya és a veje váltak. Szó nélkül megfordult, és kisétált a szobából.
A nyaralást ezek után már képtelen volt élvezni. Azonnal módosította a terveit, és hazarepült. Az út hazafelé ködbe veszett – mintha csak egy álom lett volna.
Otthon, az üres házban Miriam gépiesen mozgott, miközben újra és újra lejátszotta magában a történteket. Mit kellene tennie? A halál meghamisítása törvénybe ütközik? Vajon Frank titkol még valamit?
Mire leült a nappalijában, megszületett benne a döntés: nem jelenti fel őket. Még nem.
Nyitva hagyja az ajtót – bízva, hogy egy nap Pamela azon belép majd.
Eltelt három év.
Miriam próbált továbblépni, de a titok súlya és az árulás fájdalma mindig ott lappangott benne. Aztán egy esős délután kopogás hallatszott az ajtón.
Miriam kinyitotta – Pamela állt a tornácon. Csuromvizes volt, karját maga köré fonta, tekintete elveszett volt.
– Anya – szólt megtörten Pamela. – Bejöhetek?
Miriam habozott egy pillanatig, aztán félreállt.
Pamela lassan belépett, víznyomos lábnyomokat hagyva a parkettán. Az előszoba kemény fényében Miriam jól látta, mennyit változott a lánya.
A márkás ruhák és a tökéletes frizura eltűntek. Kopott farmer volt rajta, haját rendezetlen kontyba fogta, a szemei alatt sötét karikák húzódtak.
– Mi történt? – kérdezte Miriam, hangjában óvatos semlegesség.
Pamela a kanapéra rogyott, összegörnyedve. – Minden odalett – suttogta. – A pénz, a ház, minden. Frank… rossz üzletekbe kezdett. Aztán jött a szerencsejáték. Próbáltam leállítani, de…
Felnézett, most először találkozott a tekintetük. – Elment. Elvitte, ami még maradt, és eltűnt. Fogalmam sincs, hol lehet.
Miriam leült vele szemben, és próbálta feldolgozni a hallottakat.
Egy része legszívesebben átölelte volna a lányát, és azt mondta volna neki, hogy minden rendben lesz. De a sebek még túlságosan frissek voltak, az árulás túl mély.
– Miért jöttél ide, Pamela? – kérdezte csendesen.
Pamela ajka megremegett. – Nem tudtam, hova menjek. Tudom, hogy nem érdemlem meg a segítségedet, mindaz után, amit tettünk. Amit én tettem. De… hiányzol, Anya. Borzasztóan sajnálom. Mindenért.Ezért Miriam hosszasan tanulmányozta lánya arcát, kutatva a régi Pamela nyomai után. Azt a lányt kereste, akit valaha ismert és szeretett. Pár másodperc elteltével halkan felsóhajtott.
– Ezt nem lehet csak úgy megbocsátani és elfelejteni, Pamela. Amit te és Frank tettetek… ez több volt, mint hazugság – mondta fáradtan. – Szerintem törvényt is sértettetek. Talán a halálotok megrendezése önmagában nem teljesen illegális, de biztos vagyok benne, hogy egy fillér adót sem fizettetek abból a pénzből. És nem csak engem bántottatok meg… sokaknak okoztatok fájdalmat.
Pamela bólintott, miközben friss könnyek gördültek végig az arcán. – Tudom – suttogta. – És igazad van. Részben azért akart Frank eltűnni, hogy elkerülje az adófizetést. A többi… amit nem akart visszafizetni a családjának… az már csak hab volt a tortán.
– Ha tényleg jóvá akarod tenni, amit velem és másokkal tettél – folytatta Miriam határozott hangon –, akkor vállalnod kell a következményeket. Ez azt jelenti, hogy el kell menned a rendőrségre. Elmondani nekik mindent. A megrendezett halálotokat, és hogy mire költöttétek azt a pénzt. Mindenről be kell számolnod.
Pamela szemei rémülten tágra nyíltak. – De… börtönbe kerülhetek.
– Igen – bólintott Miriam. – Megtörténhet. Én nem akarom, hogy ez legyen a vége, de ez az egyetlen út előre. Az egyetlen módja, hogy valóban jóvá tedd.
Sokáig némán ült Pamela, csak halkan szipogott. Aztán lassan bólintott. – Rendben – mondta halkan. – Megteszem. Bármit, amit kell.
Miriam szívében valami megmozdult – a düh és a csalódás között egy halvány büszkeségcsík tört elő. Talán mégsem veszett el teljesen az a lány, akit annyira szeretett. Hogy távol van Franktől, az biztosan jót tesz neki.
– Rendben van – mondta Miriam, miközben felállt. – Előbb szerezzünk neked valami száraz ruhát. Aztán elmegyünk az őrsre.
Kis idő múlva, miközben az autó felé tartottak, Pamela megállt egy pillanatra. – Anya? – kérdezte bizonytalanul. – Veled… veled maradhatok? Miközben beszélek velük?
Miriam megtorpant, aztán gyengéden megfogta lánya kezét, és először engedte, hogy újra érezze és kimutassa azt a szeretetet, amit soha nem tudott elengedni. – Igen – mondta melegen, szinte kétségbeesett szeretettel. – Veled leszek. Biztosan.
– Köszönöm – bólintott Pamela, majd mély levegőt vett. Arcának kifejezése megváltozott: ajkai elszánt vonallá szorultak, tekintetében pedig eltökéltség csillant. – Menjünk.Na, ő az én lányom!
