A hatéves Kevin Dovicsa egyedül ült a temető hátsó sarkában, a nedves földön, szorosan ölelve a friss fakeresztet. Arcán sár, a szemei vörösek és bedagadtak a sírástól. Mindenki, aki elhaladt mellette, csak sajnálkozva nézett rá, vagy gyorsított léptein. Néhányan egy cukorkát tettek le, mások elfordították a fejüket. Mindenki azt hitte, hogy a gyerek a gyásztól beszél összevissza.
— Nem halt meg. Ez hazugság. Anyu él. — suttogta újra és újra.
És csak egy ember nem ment tovább.
Egy magas, fekete kabátos férfi állt meg előtte — az arca zárkózott, a tekintete nehéz. Ez volt Itan Lozovai, egykori üzletember, akinek a múltját titkok borították, akiről senki sem mert kérdezni. Épp a saját anyja sírjához jött, hogy csendben letegyen pár virágot, mint minden évben. De Kevin hangja… valamit megsebzett benne. Mélyen.
A fiú azt mondta, hazugság volt, hogy az anyja, Klára, elaludt a volánnál. Azt mondta, valakik mosolyogtak a temetésen, de azok a mosolyok hamisak voltak. És hogy az anyja előző este sírt, és azt súgta neki:
— Ha bármi történik, ne higgy nekik.
Itan először nem akart belefolyni. Már nem volt benne hely a fájdalomnak. De valami nem hagyta nyugodni. Valami nem stimmelt.
Elkezdett kérdezősködni. Olyan emberekkel beszélt, akik ismerték Klárát. Aztán jöttek a furcsa részletek: hamisított papírok, váratlan halálesetek a „Rózsa” nevű intézet körül, ahol Klára dolgozott. És egy levél, aláírva egy névvel, amitől egész városok szoktak hallgatni.
Kevin — ez a kisfiú, aki jobban hitt, mint bármelyik felnőtt — volt az egyetlen, aki kimondta az igazat.
És amikor Itan úgy döntött, hogy hivatalosan is kérvényezi Klára sírjának megnyitását, a környék összeszorított torokkal várta, mi fog történni. A férfi emelte az ásót — a tömeg némán figyelte.
És amikor a lapát belesüllyedt a földbe… az, amit találtak odalent, mindenkit megrémített.
A koporsó fedelének nyikorgása úgy hasított a temető csendjébe, mint egy penge. A föld már el lett hordva, a tömeg megdermedve állt a gödör körül. Egyesek imádkoztak, mások csak némán bámulták, ahogy Itan Lozovai, a város egyik legzárkózottabb és legtehetősebb embere, lehajol és kinyitja a fedőt.
Nők! Elárulom a titkos módszeremet, hogy 80 évesen is 35-nek nézz ki - lefekvés előtt csak annyit kell tenned, hogy...
13 egy órával ezelőtt
De amit belül találtak… az mindent megváltoztatott.
A koporsó üres volt.
Se test, se ruhadarab, se személyes tárgy. Csak egy kis, penészes papírlap a fejrészen, amire valaki remegő kézzel ezt írta:
„Ha ezt olvasod, Kevin nem hallgatott el. Élni akarok. Ne keressetek – de ne is felejtsetek el.”
— K.
Itan keze remegett, amikor visszatette a lapot. A kis Kevin odalépett a sír széléhez, és csak annyit mondott:
— Ugye mondtam. Anyu nem halt meg.
Itan bólintott. Mélyen, lassan, súlyosan. Nem volt mit mondani. A tények beszéltek helyette.
Még aznap este visszatért a villájába. A kandallóban már ropogott a tűz, de ő csak ült a sötét szobában, kezében a másolatokkal: Klára alkalmazotti papírjai, a temetkezési dokumentum, a halotti bizonyítvány – mind tele voltak ellentmondásokkal. Az egyik dátum nem stimmelt. Egy tanú neve később visszavonult minden korábbi állításától.
És akkor jött az informátor hívása.
— Megtaláltuk valakit. Egy „Klara Kovács” nevű nő zárt intézetben van, hamis név alatt. A beutalót egy magánklinika írta alá — a tulajdonosa kapcsolatban áll azzal a férfival, akit maga is említett. A nő nem fogad látogatókat. Zavarodott. De a leírás egyezik.
Itan nem várt. Másnap reggel ott volt a kapuban, egy kisváros szélén, ahol a klinikát sűrű erdő takarta el a világ elől. Két őr, egy ápoló. És aztán… egy nő az ablak mögött. Sovány, sápadt, a haja rövidre vágva. De amikor meglátta őt, megfagyott. És akkor Itan suttogva mondta:
— Kevin vár rád.
Könnyek jelentek meg a nő szemében. Letette a kezében tartott teáscsészét, és suttogva kérdezte:
— Él? A kisfiam él?
— Él. És nem adta fel. Ő mentett meg téged.
Két nap múlva Kevin az iskola udvarán állt. A nap alig sütött, de ő nem fázott. Amikor a kapu megnyílt, és Klára kilépett — törékenyen, de élve —, a fiú egy pillanatig csak nézte. Aztán futni kezdett.
Nem volt nagy jelenet. Nem volt zene. Csak egy anya térdelt le a fiához, aki szorosan átölelte a nyakát, és súgta:
— Tudtam. Tudtam, hogy élsz.
Itan háttérbe húzódott. Nem mosolygott. Csak nézte őket. Tudta, ez nem a vég. Még sok kérdés volt. De ez a pillanat… ez gyógyított valamit benne is.
Mert van, amikor a sírok üresek. Mert van, amikor az igazság nem marad eltemetve örökre.
