Manapság egyedül élek abban a házban, ahol a gyerekeimet felneveltem, és megtanultam, hogyan tartsam magam elfoglalva. Negyvenkét év házasság után a férjem elvesztése három évvel ezelőtt hatalmas űrt hagyott a mindennapjaimban, amit a mai napig próbálok kitölteni.
De szép életet éltem a családommal, és sosem voltam az a fajta, aki csak ül és sajnálja magát.
Két csodálatos gyermekem van: a fiam, Michael, és a lányom, Sarah.
Négy unokával áldottak meg. Michaelnek és a feleségének, Nancynek két kisgyereke van – igazi energiabombák. Sarah az ország másik felében él a férjével és a két gyermekükkel, így őket sajnos ritkábban látom, mint szeretném.
De Michaelék csupán húsz percnyire laknak, így az ő gyermekeiket gyakran látom.
Mélyen szeretem az összes unokámat, és mindig szívesen segítek, ha szükség van rám. Iskolai hazahozatal, hirtelen megfázás, sürgős munkaértekezlet – én ott voltam. Soha nem panaszkodtam.
Amikor a kis Emma influenzás lett múlt hónapban, három napot töltöttem náluk, levest főztem, meséket olvastam. Amikor a kétéves Jake-nek borzalmas fogzási időszaka volt, órákon át sétálgattam vele a lakásban, hogy Nancy tudjon aludni.
Ez a nagymamák dolga, és én boldogan teszem.
Nemrég azonban úgy döntöttem, kiszakítok egy kis időt csak magamnak: havonta egyszer könyvklubot tartok néhány közeli barátnőmmel – a templomból és a szomszédságból.
Ez nem csupán pletykálkodás sütemények felett. Komolyan vesszük az olvasást. Nehéz könyveket választunk, témákat és karaktereket elemzünk, vitatkozunk a cselekmény fordulatain, és nagyokat nevetünk, amikor valaki teljesen félreérti az egészet.
Ez lett az én kis örömforrásom ebben az új életfejezetben. Havonta három óra, amikor nem csak „nagymama” vagyok, hanem Martha, az olvasó.
Nancy, a menyem, azonban sosem titkolta a véleményét a könyvklubról.
– Könyvklub? Komolyan? – nevetett, amikor először meséltem neki róla. – Ez annyira cuki, Martha. Mint valami filmjelenet.
A hangneme egyértelművé tette, hogy szerinte ez csak egy időpazarlás egy idős nő részéről. De nem hagytam, hogy ez bántson. Nem az ő jóváhagyásáért csináltam.
– Nagyon érdekes könyveket olvasunk – mondtam neki. – Most épp egy krimit, tele elképesztő csavarokkal.
Csak azzal a leereszkedő mosolyával válaszolt, majd témát váltott valami „fontosabbra”. Valószínűleg arra, hogy újra el kéne hoznom Jake-et az oviból.
Akkor már figyelmeztető jel lehetett volna. Nancy mindig is az a típus volt, aki kihasználja mások kedvességét, de én ezt a fiatal anyaság okozta stressznek tudtam be.
Most visszanézve rájövök: Nancy a könyvklubot csupán akadálynak látta – valaminek, ami elvette tőle az ingyen bébiszittert.
Ami ezután történt, próbára tette a türelmemet és az eltökéltségemet, olyan módon, amire nem számítottam.
Mire végre elérkezett az első hivatalos könyvklub délutánja – hetek szervezése és készülődése után –, Nancy ledobta a gyerekeket nálam.
Csütörtök délután volt. Éppen a teáscsészéket készítettem elő, és a reggel sütött kuglófot rendezgettem a tálcán. A hölgyek harminc perc múlva érkeztek, hogy megbeszéljük az első regényünket, amikor meghallottam Nancy autójának ismerős hangját a kocsifelhajtón.
Mire kinyitottam volna az ajtót, ő már ki is vette a gyerekeket a biztonsági ülésből.
– Szia Martha! – kiáltott vidáman. – Tökéletes időzítés! Néhány órára rá kéne nézned Emmára és Jake-re.
– Nancy, ma van a könyvklubom – mondtam. – Emlékszel? Többször is említettem.
– Ja, igen, az a kis olvasós izéd – nevetett. – Nem tart soká, vacsora előtt visszajövök!
És már tolatott is ki a feljáróról, integetve az ablakon át. Nem adott át pelenkázótáskát, sem uzsonnát. Még játékokat sem. Azt se mondta, hova megy, vagy mikor ér vissza.
Természetesen imádom az unokáimat, de Emma és Jake aktív totyogók. Egyszerűen lehetetlen teát kortyolgatva bonyolult cselekményszálakról vitatkozni, miközben az egyik gyerek zsírkrétával alkot műremeket a szőnyegre, a másik pedig módszeresen almalevet önt a szobanövényeimre.
Amikor a könyvklubos barátnőim megérkeztek, engem Jake után láttak rohangálni a nappaliban, miközben Emma valahogy sikeresen széthúzkodott egy egész doboz papírzsebkendőt a padlón. A hölgyek kedvesek voltak, de a gondosan megtervezett könyvklubbeszélgetésből inkább kisdedóvási műszak lett.
– Talán új időpontot kellene keresnünk – javasolta Helen, miközben Jake egy fakanállal a kezében elszáguldott mellette.
Másodszor, amikor Nancy ismét szó nélkül ledobta a gyerekeket a könyvklub előtt, a barátnőim végleg elvesztették a türelmüket.
– Martha, ezt kezelned kell – mondta határozottan Dorothy, miután újabb délutánt töltöttünk azzal, hogy irodalomról próbáltunk beszélgetni, miközben kisgyerekek okoztak káoszt körülöttünk. – Ha most nem húzod meg a határokat, teljesen átgázol rajtad.
– Visszaél a jószívűségeddel – tette hozzá Helen. – Ez sem neked, sem nekünk nem fair.
Igazuk volt. Tudtam, hogy igazuk van.
Nancy úgy kezelt engem, mint valami állandó készenlétben lévő bébiszittert, semmibe véve az időmet és az elkötelezettségeimet. Pedig a könyvklub számomra fontos dolog volt – és ő ezt szándékosan elbagatellizálta.
Aznap este, a csendes házamban, kidolgoztam egy tervet.
Ha Nancy úgy döntött, hogy játszadozik a határokkal és a tisztelettel, akkor itt az ideje, hogy ez az “öreg nagymama” leckét adjon neki, amit nem fog egykönnyen elfelejteni.
Amikor legközelebb ismét ledobta a gyerekeket pont a könyvklubom előtt, kedvesen rámosolyogtam, bólintottam, és kivártam, míg elhajt. Tíz perccel később összepakoltam Emmát és Jake-et, beszíjaztam őket az autóba, és elindultam – egyenesen Nancy után.
Ezúttal a helyi közösségi központba ment jógázni.
Beléptem a stúdióba, Jake a csípőmön ült, Emma a kezemet fogta, és könnyed hangon odaszóltam:
– Nancy, drágám! – pontosan ugyanazzal a kedélyes hangszínnel, ahogy ő szokott hozzám beszélni.
Felnézett, elsápadt, ahogy az egész osztály felé fordult.
– Szükségem lenne arra, hogy pár órára vigyázz a gyerekekre – jelentettem ki, pontosan az ő szavaival. – Ugye, nem gond?
Mielőtt tiltakozhatott volna, finoman letettem Jake-et a jógamatraca mellé, Emmát pedig odavezettem hozzá.
– Nagyon köszönöm, édesem! – mondtam vidáman, majd kisétáltam a stúdióból.
Ezt megtettem minden alkalommal, amikor újra eljátszotta a „leteszem-és-elhúzok” trükköt. Ha fodrászhoz ment? Ott voltam a gyerekekkel. Ha barátnőivel ment brunch-ra a belvárosi menő étterembe? Megjelentem a pelenkázótáskával.
És mindig ugyanazzal a mosollyal, ugyanazzal a hanghordozással mondtam:
– Csak pár órácskára. Nem gond, ugye?
Aztán otthagytam, hogy oldja meg, mit kezd két totyogóval az éppen aktuális, teljesen alkalmatlan helyszínen.
A harmadik alkalom után – amikor egy kávézóban tartott találkozóját zavartam meg – Nancy végre kiborult.
Én csak felvontam a szemöldököm, összefontam a karjaimat, és nyugodtan odaszóltam:
– Ó, terveid voltak? Fontos terveid? Mint nekem is a könyvklub alatt?
Füstölgött a dühtől, az arca vörös lett a felháborodástól és a frusztrációtól.
Kissé előrehajoltam, a hangomat nyugodtan tartva.
– Nancy, ha azt szeretnéd, hogy vigyázzak a gyerekekre, annyit kell csak tenned, hogy szépen megkérsz, és előre szólsz. Mindig szívesen segítek a családomnak. De ha továbbra is úgy kezelsz, mint egy lábtörlőt, akire bármikor rá lehet sózni a gyerekeket, amikor neked épp kényelmes, akkor pontosan azt fogom tenni, amit te tanítottál nekem: ledobom őket, és lelépek.
Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán visszacsukta. Talán életében először nem volt a tarsolyában egy okoska visszavágás.
– A döntés teljes mértékben a tiéd, drágám – tettem hozzá édes mosollyal.
Aznap már nem szólt egy szót sem.
