Tommal három éve próbálkoztunk a babával. Három hosszú év hőmérséklet-naplózással, orvosi vizitekkel és újabb és újabb csalódásokkal. Amikor végül sikerült a lombikprogrammal, úgy éreztük, megnyertük a lottót. A mi kis csodánk növekedett bennem, és alig vártuk, hogy megoszthassuk az örömhírt – különösen Madisonnal.
Maddie azóta az én lányom, mióta járni tud. Tom első házasságából született, de a szívem nem ismeri a különbséget. Vérségi kapcsolat ide vagy oda, számomra ő a lányom.
Két éve folyamatosan kérlel bennünket egy kistestvérért. Rajzolt rólunk képeket egy plusz pálcikaemberrel, teapartikat rendezett a „leendő testvérének”, és imádkozott minden este. És Isten meghallgatta az imáit a lehető legszebb módon.
– Mama, mikor jön a baba? – kérdezte egyik reggel, foghíjas mosollyal világítva be a reggelizőasztalt. – Már ki is találtam hét nevet!
– Hamarosan, szívem. És holnap megtudjuk, hogy kisfiú vagy kislány lesz.
A szeme tágra nyílt. – Tényleg? Segíthetek felvágni a tortát?
– Persze, hogy segíthetsz, drágám!
A nemleplező buli reggelén Maddie hajnalban kipattant az ágyból, és felvette a kedvenc kék napozóját – azt a kis virágmintás ruhát, amiről meg van győződve, hogy szerencsét hoz.
– Ma van a napja, Mama! – sikította, miközben pörgött a folyosón egy csomó rózsaszín és kék lufival. – Érzem a csontjaimban… tökéletes lesz!
Magamhoz öleltem, beleszippantva az eperillatú samponjába. – Az is lesz, kicsim.
Tom már a konyhában volt, a telefon a fülén. – Igen, anya, kettőkor kezdődik a buli. Igen, igen! Megrendeltem a tortát. Jössz még, ugye? – Aztán rám pillantott és elmosolyodott. – Szuper, akkor találkozunk.
– Úgy tűnik, anyukád nagyon izgatott – mondtam, miután letette a telefont.
– Úgy tűnik! Azt mondta, semmi pénzért nem hagyná ki. Egyébként ő ajánlotta tegnap azt a belvárosi cukrászdát, a Sunrise Sweetset. Azt mondta, csodás munkát végeznek.
Reményt éreztem. Hosszú éveken át csak udvarias, de távolságtartó kapcsolat volt köztünk Beatrice-szel, Tom anyjával. Talán ez a baba lesz az a híd, ami közelebb hoz minket.
– Ez kedves volt tőle – mondtam.
– Ugye? Mondtam én, hogy egyszer megváltozik a véleménye.
Kettőre már tele volt a kert családdal és barátokkal. Rózsaszín és kék girlandok lógtak a tölgyfáról, Maddie pedig önként jelentkezett „hivatalos üdvözlőnek”, és izgatottan szaladt minden vendéghez.
– A torta GYÖNYÖRŰ! – mondta a húgomnak, Emmának. – És rózsaszín lesz belül, tudom, mert kislány!
– Tényleg? – nevetett Emma. – Honnan veszed?
– Mert minden este azt kérem az imáimban. Isten figyel rám!
A szívem szinte majd’ megszakadt a szeretettől, ahogy ezt a csodálatos gyereket néztem. Ő már így is teljessé tette a családunkat. Minden más csak ajándék.
Tom megjelent az ajtóban egy fehér dobozzal, amit szivárványszín szalag fogott össze. – Itt a torta! – jelentette be, de valami a hangjában nem stimmelt.
– Minden rendben, drágám?
– Igen… csak furcsák voltak a cukrászdában, amikor átvettem. Az a lány a pultnál idegesnek tűnt… állandóan hátra nézett, mintha valakivel egyeztetne. – Megvonta a vállát. – Talán csak biztosra akartak menni.
– Hát, gyönyörűnek tűnik – mondtam, bár a doboz még zárva volt.
– Mama, mama! – Maddie futott hozzánk. – Felvághatjuk most? Kérlek! Már ezer éve várok rá!
Nevettem. – Tíz perce jött meg mindenki.
– Gyerekszámítás szerint az örökkévalóság!
– Rendben, mindenki! – kiáltotta Tom. – Gyertek közelebb, itt az ideje a nagy leleplezésnek!
A tömeg összegyűlt, a telefonok a magasban. Maddie közénk préselődött, majd’ szétrobbant az izgatottságtól.
– Emlékszel, együtt vágjuk, jó? – súgtam neki.
Komolyan bólintott, kis keze a kés nyelén az enyém és Tom keze alatt.
– Háromra – mondta Tom. – Kettő…
– EGY! – kiáltotta Maddie, és együtt lenyomtuk a kést a hófehér mázon keresztül.
A kés simán siklott. Éreztem azt az ismerős izgalmat, amikor kiemeltük az első szeletet. Mindenki előrehajolt, hogy lássa. Aztán… MEGFAGYTUNK.
A torta belseje… SZÜRKE volt. Tompa, élettelen szürke. Olyan, mint a nedves beton vagy viharfelhők… vagy mint minden, ami rossz, szomorú és elromlott.
A csend megfeszült, mint egy elszakadás határán álló gumikötél. Aztán valaki zavartan felnevetett.
– Ez… ez normális? – kérdezte az unokatestvérem, Jake.
– Talán valami modern művészet? – próbált valaki viccelni, de a hangja bizonytalan volt.
– Ez undorító… – jegyezte meg valaki csalódottan.
Tom úgy nézte a kezében lévő szeletet, mintha remélte volna, hogy ha elég sokáig bámulja, valami mássá változik. – Ez nem lehet – motyogta. – Ez biztos valami hiba.
Letette a tányért, és elővette a telefonját. – Felhívom a cukrászdát.
Ekkor vettem észre, hogy Maddie már nincs mellettünk.
A szobájában találtam rá, összegömbölyödve a rózsaszín takaróján, mint egy megsérült kisállat. A válla remegett a hangtalan zokogástól.
– Ó, édesem – ültem le mellé, és gyengéden végigsimítottam a hátán. – Mi a baj? Mondd el anyának.
Felemelte a fejét, és a szívem darabokra tört, ahogy megláttam a könnytől maszatos arcát.
– HAZUDTÁL nekem – suttogta, és minden szava úgy csapódott belém, mintha arcul ütöttek volna.
– Mi? Maddie, nem, én soha nem hazudnék—
– A nagyi most húzott félre, és elmondott mindent. Azt mondta, hogy csak megjátszod. Hogy a baba nem is igazi, mert te nem tudsz igazi babát szülni. Ezért lett a torta is szomorú… és szürke.
Megszédültem, a látásom elhomályosult a széleken.
– Mit mondott?? – ziháltam.
– A nagyi nem hazudik! Te hazudsz, mama – folytatta Maddie, miközben az orrát az ingujjába törölte. – Azt mondta, ez titok, de mindenkinek tudnia kell az igazságot a hamis babákról.
Reszketni kezdett a kezem. – Maddie, figyelj rám. Nézz rám – gyengéden az arcához nyúltam. – A baba valóságos. Nagyon is az. Meg akarod érezni?
A hasamra vezettem a kezét, és mintha a sors is így akarta volna, a baba épp akkor rúgott egyet. Maddie szeme tágra nyílt a döbbenettől – majd az örömtől.
– Látod? Az igazi babák rúgnak. Az igazi babák nőnek. Ez a baba már most szeret téged, kicsim.
– Akkor miért mondta a nagyi, hogy…?
– Nem tudom, édesem. De ki fogom deríteni.
Mire visszatértem a nappaliba, a parti már szétoszlott. Csak Tom és Beatrice maradtak, egymással szemben állva, mint két ellenfél egy párbaj előtt.
Tom a telefonját tartotta a kezében, az arca sötétebb volt, mint valaha. – Felhívtam a Sunrise Sweets-et. Azt mondták, valaki tegnap felhívta őket, és megváltoztatta a rendelésünket. Egy idős nő volt, nagyon határozott, azt mondta, hogy családtag.
Beatrice egyenes háttal ült, a táskáját maga előtt szorongatva, mintha pajzs lenne. Nem is próbálta tagadni.
– Azt tettem, amit kellett – mondta végül jéghideg hangon. – Az embereknek joguk van tudni az igazságot… arról a gyerekről, akit hord.
– Igazságot? – léptem előre, a hangom remegett a dühtől. – Mégis miféle igazságról beszélsz?
– Hogy ez nem természetes. A lombikbébik nem olyanok, mint az igazi babák. Én nem fogok úgy tenni, mintha ez nem így lenne.
A szavai megperzselték a lelkemet. – Hogy merészelsz…?
– ELÉG! – Tom hangja úgy vágott végig a szobán, mint egy penge. – Hogy merészeled TE, anya? – Elém állt, teljes testével védve engem. – Beszélni akarsz az igazságról? Beszéljünk!
Beatrice felemelte az állát. – Hallgatlak.
– Azért csináltunk IVF-et, mert ÉN vagyok meddő. Nem Daphne. Én. És ha már a családi titkoknál tartunk: Maddie sem az én biológiai gyerekem. Az anyja megcsalt. Akkor derült ki, amikor kivizsgáltattuk magunkat.
Beatrice arca elsápadt, mintha az összes vér eltűnt volna belőle.
– De tudod mit? Nem érdekel. Ő az én lányom – minden értelemben. Ahogyan ez a baba is a gyerekem lesz. A szeretet teszi a családot, nem a DNS.
– Tom, fiam, én… én nem tudtam…
– Igen, anya, ez a lényeg. SEMMIT nem tudtál. Rávetted azt a kislányt, hogy sírjon. Elhitted vele, hogy a testvére nem is igazi. Tönkre akartad tenni életünk egyik legboldogabb napját a saját előítéleteid és kegyetlenséged miatt.
Beatrice nem mozdult. Nem szólt. Még csak nem is pislogott.
– MENJ EL! – kiáltott rá Tom. – Takarodj ki a házunkból, és ne gyere vissza, amíg nem tudod tisztelettel kezelni a feleségemet és a gyermekeimet.
– Őt választod… az édesanyád helyett?
– A szeretetet választom a gyűlölet helyett. A kedvességet a kegyetlenség helyett. És ha ezt nem tudod elfogadni, akkor igen – őt választom.
Aznap este hárman ültünk Maddie ágyán, miközben az aranyszínű napfény beáradt az ablakon. Tom a boltban járt, és hat darab kék lufival tért haza – mert Maddie hatéves volt.
– Tényleg fiú lesz? – kérdezte halkan, még mindig kissé rekedten a sírástól.
– Tényleg, kicsim! – válaszoltam mosolyogva. – A kisöcséd.
Egy törékeny mosoly jelent meg az arcán, és finoman odahajolt, hogy puszit adjon a hasamra. – Akkor én most nagytestvér vagyok!
– A legjobb nagytestvér – mondta Tom, miközben magához ölelte. – Nagyon szerencsés lesz, hogy téged kapott.
– Segíthetek kifesteni a szobáját? És kiválasztani a ruháit? És megtanítani biciklizni?
– Mindenben – ígértem. – Minden egyes dologban.
Egy pillanatig csendben maradt, majd felnézett rám azokkal a komoly, mindennél érettebb szemekkel, amelyek sokkal idősebbnek mutatták, mint hat éves.
– Mama? Szomorú vagy a Nagyi miatt?
Elgondolkodtam, hogy hazudjak-e neki valami könnyű, vigasztaló választ. De ez a gyerek megérdemelte az igazat.
– Egy kicsit – vallottam be. – De nem annyira szomorú, mint amennyire büszke vagyok rád, hogy elmondtad, mi történt.
– Visszajön még?
Tommal összenéztünk.
– Talán egyszer – felelte óvatosan Tom. – Ha megtanul jobban szeretni.Legjobb ajándékok a szeretteidnek
Maddie bólintott, mintha ez teljesen logikus lenne számára.
– Remélem, megtanulja. Mindenkinek tudnia kéne, hogyan kell jobban szeretni.
És ennyi volt – egy hatéves kislány bölcsessége, ami mindenkit megszégyenített.
Aznap este, mikor betakargattam, megragadta a kezem.
– Mama?
Legjobb ajándékok a szeretteidnek
– Igen, kicsim?
– Sajnálom, hogy neki hittem, és nem neked.
A szívem belesajdult.
– Neked semmiért sem kell bocsánatot kérned, édesem. A felnőtteknek sosem lenne szabad a gyerekeket belekeverniük a saját problémáikba.
– Szeretlek téged is, apát is… és a kisöcsémet is.
– Mi is szeretünk téged. Annyira, hogy betöltené az egész eget.
Nevetett, és ez a hang többet ért minden tortánál, ünnepségnél vagy tökéletes pillanatnál, amit csak tervezhettem volna.
