Íme, Nugget. Ő nem csupán egy csirke – ő az ő csirkéje, kétség sem fér hozzá.
Minden reggel, jóval az iskola előtt, kiszalad a hideg udvarra mezítláb, gondolkodás nélkül – csak hogy megtalálja őt. Úgy beszél vele, mintha az osztálytársa lenne: elmeséli neki a helyesírási dolgozat részleteit, és hogy szerinte miből állnak a felhők. Nugget pedig követi őt, mint egy hűséges kiskutya. A tornácnál várja, amíg hazaér.
Eleinte csak aranyosnak tartottuk a kapcsolatukat.
Aztán rájöttünk, hogy sokkal többről van szó.
Amikor az anyukája tavaly elment, elcsendesedett.
A mosolya eltűnt.
Még a kedvenc palacsintáját sem ette meg.
Olyan lett, mint egy kis árnyék.
Aztán egyszer csak megjelent Nugget – ez a furcsa, sárga, bolyhos kis valami, ki tudja honnan. Betipegett az udvarunkba, és az életünk megváltozott.
A fiunk újra mosolygott.
Elkezdett enni, jobban aludni, nevetni.
Mindez egy kis ügyetlen madár miatt.
Tegnap viszont… Nugget eltűnt.
Mindenhol kerestük: a tyúkólban, az erdőben, az út mentén.
Semmi nyom – se toll, se lábnyom.
A kisfiúnk Nugget fényképét szorítva sírta magát álomba.
Aztán ma reggel… ott volt.
Csak úgy állt a felhajtón, mintha el sem tűnt volna.
Kicsit sáros volt, a csőre megkarcolódott… de élt.
A kisfiúnk magához ölelte, és nem akarta elengedni.
Nem reggeliért, nem iskola miatt, semmiért.
Ahogy figyeltem őket, valami megakadt a szememen:
Egy kis piros szalag volt a lábára kötve. A szélei kissé kirojtosodtak.
Rajta pedig egy biléta, amit soha korábban nem láttam.
Ez állt rajta:
„Köszönöm a kedvességet. Többet jelentett, mint gondolnád.”
Hosszasan álltam ott, próbáltam felfogni a jelentését.
A biléta kézzel készült, mintha egy müzlis dobozból lett volna kivágva. A kézírás ingadozó volt – vagy egy gyerek, vagy egy idős ember írhatta.
Nem mondtam el neki azonnal.
Csak zsebre vágtam a bilétát, és figyeltem, ahogy óvatosan simogatja Nugget tollait, suttogva beszél hozzá – olyasmiket, amit talán csak ő érthet meg.
Aznap délután, mikor már békésen aludt, Nugget a karjába simulva, elindultam a szomszédba.
A kavicsos ösvény végén álló régi ház hónapok óta üresen állt. Az ablaktáblák félrecsúszva, a fű derékig ért.
De tegnap – még azelőtt, hogy észrevettük Nugget eltűnését – láttam, hogy az egyik függönyt félrehúzták. Csak egy pillanatra.
Halkan kopogtam. Nem számítottam válaszra.
De kisvártatva az ajtó lassan kinyílt.
Egy tizenkét-tizenhárom éves kislány nézett ki óvatosan. Nagy szemei voltak, sápadt arca, és a kora ellenére mély fáradtság ült az arcán.
– Szia – köszöntem. – Ne haragudj a zavarásért. A szomszédban lakom. Csak azt szerettem volna tudni… nem láttál esetleg egy csirkét a környéken?
A szeme felcsillant. – Nugget?
Pislogtam. – Ismered a nevét?
Kicsit jobban kinyitotta az ajtót. Sovány volt, alultápláltnak tűnt. Egy túlméretezett kapucnis pulóvert viselt, az egyik ujja ki volt szakadva.
– Két éjszakával ezelőtt jött – mondta. – A hátsó lépcsőn sírtam. Azt hittem, senki sem hall. Aztán csipogás hallatszott, és egyszerűen… odabújt mellém.
Nagyot nyeltem. A lány lesütötte a tekintetét.
– Nem akartam megtartani. Csak kellett… valami. Bármi. A bátyámmal vagyok itt. Apánk elment, és… nehéz minden. Ő segített érezni, hogy valakinek számítok.
Elővettem a bilétát a zsebemből.
– Te készítetted ezt?
Lassan bólintott.
– Rákötöttem, mielőtt elment. Nem akartam megtartani. Csak… köszönetet akartam mondani. Az a csirke megakadályozott abban, hogy valami szörnyűséget tegyek.
Nem találtam szavakat. Csak bólintottam, és meghívtam őt hozzánk.
Megrázta a fejét.
– Nem maradunk sokáig. A bátyám azt mondta, ma este elmegyünk. De… kérlek, mondd meg annak a fiúnak… köszönöm. Hallottam, ahogy hívja. Olyan halkan szólt, azt hittem, csak képzelődöm.
Aznap este a tornácon ültem, néztem a lemenő napot, miközben a fiam Nuggettel játszott az udvaron. A csirke mintha megváltozott volna – kicsit komolyabb lett, mintha átélt volna valamit.
A bilétáról még mindig nem szóltam neki.
De azon kezdtem tűnődni, milyen csodálatos és szokatlan ez az egész: két szomorú gyerek, akiket csak pár méter választott el egymástól, hogyan segítették egymás gyógyulását – egy egyszerű kis csirke által.
Hetek teltek el. Nugget maradt.
A fiam továbbra is beszélgetett vele, megosztotta vele titkait, és titokban gofridarabokat csúsztatott le neki az asztal alatt.
Aztán újabb különös dolog történt.
Egy reggel Nugget izgatottan sétált fel-alá a tornácon, olyan hangot adott ki, amit még sosem hallottunk – sürgető, szinte kétségbeesett kiáltás volt. A fiam pizsamában rohant ki. Nugget a farakáshoz vezette.
Ott, alatta – apró, remegő kis lény feküdt. Egy kiscica. Alig élt.
Bevittük, betakartuk törölközőbe, meleg tejjel itattuk. Túlélte.
És természetesen a fiam nevet is adott neki: Biscuit.
Nugget és Biscuit elválaszthatatlanok lettek.
És én kezdtem megérteni valamit: talán Nugget nem véletlenül jött hozzánk. Talán valahol, valaki küldte.
A következő nyáron elkezdtem önkénteskedni az állatmenhelyen. A fiam segített megépíteni egy kis szabadtéri könyvtárat a kapunál, tele képekkel Nuggetről, Biscuitről és más képzeletbeli állatokról, akiket majd egyszer szeretne örökbe fogadni.
És aztán történt valami, amitől megdobbant a szívem.
A menhely vezetője félrehívott:
– Van egy lány, aki nemrég jelentkezett önkéntesnek. Lila a neve. Azt mondta, valaha a régi Thornton-házban lakott. Ismerős a név?
Másnap elmentem, csak hogy köszönjek.
Lila magasabb és egészségesebb volt. Nevetkélve tartott egy kis szürke kiskutyát a karjában.
– Jobban vagyok – mondta egyszerűen. – Még mindig nehéz néha, de már nem vagyok egyedül.
Aztán megkérdezte:
– Szerinted… valamikor… meglátogathatom Nuggetet?
A fiam szinte felrobbant az örömtől, amikor elmondtam.
Ők hárman – a fiam, Lila és Nugget – furcsa, de gyönyörű trió lettek.
A fiam gofrit vitt neki. Lila színes gyöngyökből karkötőt készített neki.
Órákig ültek az árnyékban, Nugget ott köztük… és beszélgettek.
És Nugget?
Ő csak hallgatott.
Ez volt a különleges képessége.
Nem kellett megoldania semmit. Csak ott volt. Csendesen.
Emlékeztette őket, hogy számítanak.
És talán ez a gyógyulás lényege: amikor valaki – vagy valami – egyszerűen jelen van, amikor a legnagyobb szükség van rá.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor levelet kaptunk Lilától – egy évvel azután, hogy végleg az egyik nagynénjénél telepedett le.
A levélben ez állt:
„Köszönöm, hogy megosztottátok velem Nuggetet. Ő emlékeztetett rá, hogy a jó dolgok megtalálnak, még akkor is, ha elveszettnek érzed magad. Jövő hónapban kezdem a középiskolát. Szeretnék állatokkal foglalkozni. Talán egyszer menhelyen dolgozni. Nem mertem volna erről álmodni, ha nincs az a kis madár. Kérlek, öleld meg helyettem.”
A fiam háromszor is elolvasta.
Aztán gondosan összehajtotta, és betette Nugget óljába, pontosan a kedvenc ülőrúgja alá.
Nem szólt semmit.
Csak mosolygott.
Mostanra évek teltek el. Nugget tollai őszülnek, már lassabban tipeg. De minden reggel pontosan ott van.
A fiam? Állatorvosi egyetemekre jelentkezik.
Azt mondja, minden egy csirkével kezdődött, aki megmentette őt – és aztán megmentett egy lányt, akit soha nem is ismert.
