Valahányszor lehunytam a szemem, őt láttam. A gőgös arcát, ahogy közölte velem, hogy „találkozott valaki mással.” Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Mintha az együtt töltött évek semmit sem számítanának.
A volt párom mesterien tudott kicsinálni – mindig úgy állította be, mintha minden az én hibám lenne. A lakásom minden négyzetcentije az ő árnyékát hordozta. Kezdtem megfulladni ebben az emlékben.
Ki kellett törnöm. Bárhová, csak el innen. Szóval amikor Joanna felhívott, az olyan volt, mint egy mentőöv.
– Gyere, lakj nálam a tónál – mondta.
Egy pillanatig sem hezitáltam. Tökéletes volt.
Másnap már be is pakoltam mindent, amit bele tudtam erőltetni egy bőröndbe, és elindultam. A tó, mint egy hatalmas tükör, nyújtózott a tájban. A fák mintha egy titkos, békés világba susogtak volna, és a levegő… nem a szívfájdalom illatát hordozta, hanem a fenyőét és az újrakezdését.
A verandán álltam, és csak néztem körül.
– Liv! – kiáltott Joanna, miközben kijött és megölelt abban a tipikusan túl szoros ölelésében.
– Úgy nézel ki, mint aki megjárt pár vihart.
– Köszi szépen – nevettem, tettetéssel megsértődve.
– Gyere csak be. A kedvencedet készítettem el!
– Borra gondolsz? – forgattam a szemem.
– Ismersz már – kacsintott.
Végre először éreztem azt, hogy talán minden rendbe jöhet. Órákig beszélgettünk – jobbára hülyeségekről: közös futásutálatunkról és arról, milyen fura, hogy vannak emberek, akik önként kelnek fel hajnalban emiatt. Mintha egy perc sem telt volna el a legutóbbi találkozásunk óta.
Aztán jöttek a lépések.
Megfordultam, és ott állt ő. Seth. Évek óta nem láttam Joanna bátyját, de az idő csak jót tett vele. Rám mosolygott, és az a mosoly… hát, egy pillanatra elfelejtettem beszélni.
– Szia – mondta Seth nyugodt hangon, mintha csak nem most robbantotta volna szét a lelki békémet.
– Szia – nyögtem ki.
Szép volt, Olivia.
– Joanna mondta, hogy itt leszel – mondta, miközben végigsimított a haján. – Remélem, nem zavarok.
Joanna szúrósan nézett rá. – Azért jött, hogy pihenjen, Seth.
– Ki mondta, hogy zavarok? – emelte fel a kezét védekezően, de a szeme sarkában ott csillogott az a huncut fény.
– Semmi gond – vágtam rá hirtelen, kamaszlányként. – Tényleg, nem zavar.
– Oké, akkor még találkozunk.
Ahogy elsétált, Joanna oldalba bökött.
– Tudod, hogy egyedülálló, ugye?
– Neeem, ezt most nem – nyögtem.
Nevetve töltött egy újabb pohár bort.
– Csak annyit mondok, hogy légy nyitott.
A pillantásom újra az ajtó felé vándorolt, ahol Seth eltűnt. A szívem furcsán megremegett.
– Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek, nem hogy… bonyolítsam az életem.
– A bonyodalmak teszik érdekessé az életet – trillázta Joanna.
Felkaptam a poharam. – Hát, reméljük, nincs igazad.
De mélyen belül tudtam, hogy igaza van.
Az első pár nap békés volt. Esténként hármasban üldögéltünk a verandán, nevetgéltünk, emlékeket idéztünk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy újra élvezem az élet egyszerű dolgait.
Seth nem próbált meg különösebben elbűvölni. Egyszerűen csak… önmaga volt. Nyugodt, laza, és mindig beiktatta a „tudod” szócskát a mondataiba – valamiért ez megnyugtató volt.
Látszott, hogy nagyon közel áll Joannához. Egymást ugratva, szeretetteljesen csipkelődtek – tipikus testvérek.
Egy este, vacsora után, Seth hátradőlt, rám nézett, és megszólalt:
– Mit szólnál egy vacsorához holnap? Csak mi ketten?
Pislogtam, meglepetten. – Vacsora? Holnap?
– Igen. Itt már úgyis sokat lógtunk együtt, gondoltam, válthatnánk környezetet.
Joannára pillantottam, aki csak felvont szemöldökkel nézett, de nem szólt, láthatóan szórakoztatta a helyzet.
– Öhm… persze. Miért ne? – vágtam rá kissé bizonytalanul.
– Szuper – mondta Seth, és olyan lazán felállt, mintha csak kávézni hívott volna, nem randira. – Hétkor érted jövök.
Ahogy elsétált, Joanna rám mosolygott.
– Mi van? – kérdeztem, érezve, hogy elpirulok.
– Semmi – válaszolta sejtelmes mosollyal. – Csak… Seth nem szokott randira hívni senkit. Ez új.
– Ettől kéne jobban éreznem magam?
Nevetett, és megcsóválta a fejét.
– Nyugi, Liv. Kedvel téged. Ez jó jel.
- Talán – motyogtam. De ahogy ott ültem, egyre inkább úgy éreztem, hogy talán most olyasmit vállaltam be, amire még nem vagyok teljesen kész… vagy épp amire a legjobban szükségem van.
Egy étteremben ültünk, és eleinte minden tökéletesnek tűnt. Az étel fantasztikus volt, a hangulat kellemes és meghitt, Seth pedig a megszokott, laza önmagát hozta.
Nevettünk, beszélgettünk mindenről és semmiről, és lassan kezdtem egyre jobban érezni magam a társaságában. Aztán megszólalt a telefonja.
Először nem foglalkozott vele, de újra megcsörrent. Aztán megint.
– Bocs, mindjárt jövök – mondta, felállt, és kiment.
Mi lehet ennyire sürgős, hogy nem várhat?
Próbáltam a vacsorára koncentrálni, de a tekintetem állandóan az ajtó felé vándorolt. Amikor visszatért, úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen, csak munka – felelte lazán.
De aztán újra megtörtént. A desszert felénél ismét rezgett a telefonja, és újra elnézést kért, majd kisietett.
Ezúttal nem tudtam ülve maradni. Felálltam, és halkan követtem őt.
Odakint megláttam Seth-et, amint egy nővel beszélgetett, nagyon elmélyülten.
Ki ez a nő?
Észrevettek. Seth arca meglepettnek tűnt.
– Ó, Olivia, ő itt Lauren – mondta, kis szünetet tartva.
– A volt feleségem.
Nem tudtam mit mondani. Lauren mosolygott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a helyzete.
– Mi lenne, ha holnap eljönnétek vacsorára? – kérdezte barátságosan.
Mielőtt még nemet mondhattam volna, Seth… beleegyezett! Később próbált megnyugtatni.
– Nem jelent semmit. Már rég vége. Egy vacsora nem a világ – mondta Seth nyugodt, megnyugtató mosollyal.
Teljesen ledöbbentem.
Vacsora a volt feleségével? Komolyan?
De nem volt semmi nyomós okom nemet mondani. Seth olyan könnyedén kezelte a dolgot, mintha tényleg nem lenne jelentősége, és nem akartam féltékeny vagy bizonytalan nőnek tűnni.
A vacsora Laurennel már az elejétől kényelmetlen volt. Lauren szinte azonnal otthon érezte magát, és jóval közelebb ült Seth-hez, mint azt én elviselhetőnek tartottam volna.
– Emlékszel, amikor a tengerpartra utaztunk? – kezdte Lauren, a hangjában mézes nosztalgia csepegett. – Annyira tökéletes pár voltunk akkor. Mindenki azt hitte, örökké együtt maradunk.
Felnevetett, és még közelebb hajolt Seth-hez. Én feszengve helyezkedtem a széken, próbáltam nyugodt maradni.
Próbált az idegeimre menni – és én nem akartam, hogy sikerüljön neki. Seth alig reagált, udvarias, rövid válaszokat adott.
– Igen, az már rég volt – mondta, kissé unott hangon.
De én már nem bírtam tovább. Hátratoltam a székemet, és felálltam.
– Kimegyek egy kis friss levegőre – motyogtam, választ sem várva.
Mit is keresek én itt egyáltalán?
Kint a hűvös esti levegő kicsit segített. Minden olyan bonyolultnak tűnt, és nem tudtam, hogyan kezeljem.
Aztán egy vékony kis hang szakította meg a gondolataimat.
– Te vagy apával?
Megfordultam, és egy kislányt láttam. Álmosan dörzsölte a szemeit, és úgy nézett rám, hogy megállt bennem az ütő.
Apa?
Mintha egy hatalmas hullám csapott volna le rám. Seth-nek van egy kislánya.
– Ó… hát igen, apukáddal vagyok itt – mondtam kissé zavartan.
A kislány felnézett rám, őszinte, ártatlan tekintettel.
– Menjünk, keressük meg!
– Persze, édesem. Gyerünk, megkeressük.
Amikor odavittem őt Seth-hez, ő azonnal ölbe kapta.
– Hé, kis tökvirág. Ideje lefeküdni?
Egész este nem láttam rajta azt a mosolyt, amit most neki szánt.
– Mindjárt jövök – mondta nekem, miközben magához ölelve elvitte, hogy betakargassa.
Van gyereke? Hogy nem tudtam erről?
Amint Seth elment, Lauren azonnal lecsapott az alkalomra. Közelebb lépett hozzám.
– Tudod, te nem idevalósi vagy – mondta.
Pislogtam, teljesen elképedve. – Elnézést?
– Seth és én… van múltunk. Van egy családunk. Ő mindig visszatér hozzánk. Ez csak egy átmeneti időszak. Jobb lenne, ha elmennél, mielőtt megsérülnél.
Család? Ez már túl sok.
Pánik szorult a mellkasomba.
Szó nélkül összeszedtem a dolgaimat és az ajtó felé vettem az irányt. Ki kellett jutnom, mielőtt teljesen elveszítem önmagam.
Reggeli fény szűrődött be a függönyökön, miközben becipzároztam a bőröndöm, és még egyszer rápillantottam a telefonomra. Semmi üzenet. Semmi hívás. A csend nyomasztó volt.
Joanna lépett be. – Tényleg elmész?
Sóhajtottam, és az ágyra ültem. – Nem maradhatok, Jo. Még csak nem is keresett meg. Úgy érzem, teljesen elvesztem.
Délre megvettem a jegyem.
Félúton a reptér felé, miközben az ablakon bámultam kifelé, elkalandozva a gondolataimban, egy autó gyorsított mellénk.
Nem, ez nem lehet!
Kissé hunyorogva jobban megnéztem, és láttam Sethet. Gyorsan hajtott, mintha küldetése lenne.
Mit keres itt? Hogy búcsút vegyen? Vagy megállítson?
Nem tudtam eldönteni, de valahol hálás voltam, hogy megjelent.
A taxisofőr a visszapillantón keresztül rám nézett. – Ismered őt?
– Igen, azt hiszem.
Seth megállt, pont a taxi elé parkolt. Odament az ablakhoz, és az a megszokott nyugodt tekintet nézett vissza rám.
– Olivia, várj.
Leengedtem az ablakot. – Mit keresel itt, Seth?
– Nem hagyhattam, hogy így menj el. Tudnod kell az igazat. Nem mondtam el, mert nem akartalak bevonni a káoszomba. Pedig kellett volna. Megérdemled, hogy mindent tudj.
Némán ültem ott. Egy pillanatra elfordította a tekintetét, aztán visszanézett.
– Olivia, beléd szerettem. Tudom, hogy bonyolult, és tudom, hogy van múltam. De szükségem van rád. Azt akarom, hogy találkozz a gyerekeimmel, hogy megismerd az igazi énemet.
Kettős érzés között vergődtem: a biztonságos távozás és a megmagyarázhatatlan vonzás, hogy maradjak. De a szívem hamarabb tudta a választ, mint az eszem. Széttépte a repülőjegyem, mert néha a legnagyobb kockázatok hozzák a legszebb eredményeket.
