Épp a telefonomat görgettem, amikor egy hang, amelyről azt hittem, végleg megszabadultam, hasított át a levegőn, mintha egy rozsdás kés vágott volna belém:
– Nézd csak, ki van itt! Végre eljutottál odáig, hogy kivizsgáltasd magad?
Megdermedtem. A gyomrom lesüllyedt a padló alá. Ezt a hangot évekkel ezelőtt hallottam utoljára – ugyanazzal a kegyetlen elégedettséggel, ami régen a konyhánkban visszhangzott a veszekedések közben.
Felpillantottam, és megláttam Christ, az exférjemet. Vigyorgott, mintha egész életében erre a pillanatra készült volna.
– Az új feleségem már két gyereket szült nekem – valami, amit te tíz év alatt sem tudtál megtenni!
Ekkor egy nő lépett ki mögüle. A hasa alapján legalább nyolc hónapos terhes lehetett.
– Ő itt Liza, a feleségem! A harmadikat várjuk! – jelentette be dagadó mellkassal, miközben a nő hasára tette a kezét, mintha trófeát mutatna be. A szemei gúnyosan csillogtak, mintha pontosan tudta volna, hol fáj nekem a legjobban.
Ez az önelégült vigyor visszarántott tíz évvel ezelőttre.
Tizennyolc voltam, amikor Chris észrevett – a félénk lány, aki azt hitte, ha a legnépszerűbb fiú őt választja, akkor nyert az életben.
Tizennyolc, és még azt hittem, hogy a szerelem olyan, mint nagymamám „A szerelem azt jelenti…” feliratú bögréi: örökké kézen fogva járni és mosolyogni. Senki nem figyelmeztetett a vitákra az üres gyerekszobák felett.
Az érettségi után rögtön összeházasodtunk, és az összes rózsaszín elképzelésem a boldog életről szinte azonnal darabokra tört.
Chris nem társat akart, hanem egy házvezetőnőt, aki parancsra gyereket szül. Minden csendes vacsora kihallgatás lett, minden ünnep újabb emlékeztető, hogy a gyerekszoba még mindig üres.
A ház falai hónapról hónapra szűkebbnek tűntek.
Minden egyes negatív tesztet úgy értelmezett, mint bizonyítékot arra, hogy nem vagyok elég nő.
– Ha legalább a te részedet teljesítenéd… – mormolta azokon a rettenetes vacsorákon, ahol csak az evőeszköz csikorgása hallatszott. A tekintete mindig vádló volt – nem kellett kiabálnia, a szavai így is mélyebbre vágtak bármilyen üvöltésnél. – Mi a baj veled?
Ez a négy szó lett a húszas éveim háttérzaja. Ismétlődött bennem minden alkalommal, amikor elmentem egy játszótér mellett, vagy amikor egy ismerősöm bejelentette, hogy babát vár.
A legrosszabb? Hogy elhittem neki.
Évekig éltem ezzel a fájdalommal, sírtam minden egyes negatív tesztnél, mert én is akartam azt a gyereket. De számára a fájdalmam csak annak a jele volt, hogy „elromlottam”.
A szavai addig faragtak le belőlem, míg már nem is éreztem magam embernek.
A sok évnyi keserűség után elkezdtem saját kapaszkodók után kutatni.
Esténként főiskolai órákra kezdtem járni. A vádaskodás sötétjében elkezdtem álmodni arról, hogy dolgozni fogok, és egy másik életet építek magamnak a néma házunk falain kívül.
– Önző vagy – mondta, amikor megemlítettem, hogy pszichológia kurzusra jelentkeznék. – Neked az lenne a dolgod, hogy családot adj nekem. Mi lesz, ha a vizsgáid épp az ovulációddal ütköznek? Akkor mihez kezdesz?
Nem volt válaszom erre. De beiratkoztam a kurzusra.
Akkor már nyolc éve voltunk házasok. Még két év telt el, amíg végleg elegem lett abból, hogy bűnbakot csinál belőlem.
Tíz kilóval könnyebbnek éreztem magam, amikor remegő kézzel aláírtam a válási papírokat. Amikor kiléptem az ügyvédi irodából, úgy éreztem, újra tudok levegőt venni.
És most itt volt Chris – újra –, és úgy tűnt, készen áll ott folytatni, ahol abbahagyta: megalázni, és semmivé tenni. Csakhogy ezúttal nem ugyanaz a nő állt előtte, mint régen.Ahogy próbáltam összeszedni magam, egy ismerős kéz érintette meg a vállamat – meleg, megnyugtató, mintha horgonyt dobtak volna a viharba.
– Drágám, ki ez? – kérdezte a férjem, kezében egy palack vízzel és egy kávéval, amit a klinika kávézójából hozott. A hangjában ott bujkált az a védelmező él, amit azóta szeretek, mióta csak ismerem. Az arca elkomorult, ahogy meglátta az arckifejezésemet.
Chris egy pillantást vetett rá, és az arcáról eltűnt az önelégült vigyor. A zavar, a hitetlenkedés, majd a pánik váltakozott a tekintetében.
Josh, a jelenlegi férjem, 190 centi magas, olyan testfelépítéssel, mintha még mindig főiskolai focista lenne, és az a fajta csendes önbizalom áradt belőle, ami csak azok sajátja, akiknek sosem kellett bizonyítaniuk senkinek.
– Ő az exem, Chris – mondtam nyugodtan Josh-nak, miközben figyeltem, ahogy Chris torkán idegesen le-föl mozdul az ádámcsutka. – Csak épp „beszélgettünk egy jót”.
Rámosolyogtam Chrisre.
– Tudod, érdekes, hogy ma megláttál itt, és azonnal arra gondoltál, hogy vizsgálatra jöttem. Pedig a házasságunk utolsó évében már jártam meddőségi szakorvosnál… kiderült, hogy velem minden rendben – mondtam, és egy kis szünet után hozzátettem: – Igazából azt hittem, te jöttél vizsgálatra. Úgy tűnik, a te kis úszóid sosem jutottak be a medencébe.
A szavaim ott maradtak a levegőben, mint a frissen elsütött pisztoly füstje.
Az álla leesett. A gőgös mosoly az arcáról úgy folyt le, mint víz egy eltört csapon.
– Ez nem lehet! Ez… ez nem… – hebegte, hangja remegett. – Te voltál a hibás… mindig te… Nézz rá! – mutatott felesége hatalmas hasára. – Szerinted ez azt mutatja, hogy az én úszóim nem működnek?
Liza keze ösztönösen a hasára siklott, arca hófehérré vált. Úgy nézett ki, mint egy őz, akit a reflektor fénye ért.
– A feleséged nem úgy tűnik, mintha egyetértene veled – jegyeztem meg halkan. – Hadd találjam ki: azok a drága kisbabák valahogy egyáltalán nem hasonlítanak rád, igaz, Chris? És te meg azzal áltatod magad, hogy az anyjukra ütöttek?
Telibe találtam. Chris arca úgy vörösödött el, mint egy túlérett paradicsom, és dühösen fordult Liza felé.
– Drágám… – szólalt meg Liza remegő hangon. – Nem úgy van, ahogy gondolod. Szeretlek. Tényleg szeretlek.
A fejemet oldalra döntve néztem rájuk, mint valami érdekes biológiai kísérletre.
– Persze, hogy szereted. Csak hát… úgy tűnik, a gyerekek nem tőle vannak. Őszintén, nem is hibáztatlak. Talán egyszerűbb lett volna spermabankhoz fordulni, de hé, legalább találtál egy módot, hogy befogd a száját a gyerek-témáról.
A csend szinte fizikai súllyal nehezedett a helyiségre. Chris úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki elvesztette az anyját egy zsúfolt boltban – az egész arroganciája semmivé foszlott.
– A gyerekek… – suttogta. – Az én gyerekeim…
– Kinek a gyerekei? – kérdeztem halkan, szelíden.
Liza ekkor kezdett sírni – azokkal a csendes, fojtott könnyekkel, amelyek akkor jönnek, amikor a világod darabokra hullik. A szempillaspirál fekete csíkokban csorgott végig az arcán.
– Mióta? – kérdezte Chris alig hallhatóan. – Mióta hazudsz nekem?
És abban a pillanatban, mintha az univerzum tökéletes időzítéssel dolgozott volna, kinyílt az ajtó. Egy nővér jelent meg, és rám mutatott:
– Hölgyem? Készen állunk az első ultrahangjára.
A helyzet iróniája tökéletes volt. Én, akiért éveken át szinte könyörögtek az anyaságért, most végre a saját babámat láthattam. Míg az exem világa úgy omlott össze, mint egy kártyavár.
A férjem átkarolt – meleg, erős és valóságos volt az érintése.
Együtt indultunk el az ajtó felé, magunk mögött hagyva a csendet, ami olyan sűrű volt, hogy szinte megrepesztette a levegőt.
Nem néztem vissza.
Miért is tettem volna?
– Tudod egyáltalán, mit tettél?! – visította Chris anyja, amikor felvettem a telefont. – Chris apasági tesztet csináltatott! Egyik gyerek sem az övé! Egyik sem! És most el akar válni attól a lánytól! Nyolc hónapos terhes, és kirakta az utcára!
– Hát, ez valóban nehéz lehet – mondtam higgadtan, miközben egy apró, kacsás sárga rugdalózót nézegettem.
– Nehéz? Te mindent tönkretettél! Ő szerette azokat a gyerekeket!
– Nos, ha évekkel ezelőtt elment volna kivizsgáltatni magát ahelyett, hogy engem hibáztat mindenért, akkor most nem lenne ilyen helyzetben, ugye? – válaszoltam nyugodt, jeges hangon. – Nekem inkább úgy tűnik, Chris végre megkapta, amit megérdemelt. Egy jó adag karmát.
– Te gonosz vagy – sziszegte. – Egy ártatlan családot tettél tönkre.
Letettem a telefont, és rögtön le is tiltottam a számát. Aztán csak ültem a gyerekszobában, körülvéve babaruhákkal és reménnyel, és nevettem. Nevettem, míg a könnyeim le nem csorogtak az arcomon.
A hasamra tettem a kezem, és éreztem azt az ismerős, meleg rebbenést.
Az én babám. Az a gyermek, akire évekig vágytam. És aki egyben élő bizonyítéka annak, hogy sosem én voltam a probléma.
