Egy hónappal ezelőtt a 78 éves Laura elhatározta, hogy új életet kezd, és beköltözik a szülei egykori lakásába Miamiban. A szülei még jóval a nyugdíjazásuk után vették azt a lakást, és haláluk után ő örökölte meg. Bár Laura egész életét Durhamben, Észak-Karolinában élte, a család nyaralóként használta a miami lakást éveken át. Amikor hat évvel ezelőtt meghalt a férje, Charles, már akkor fontolgatta, hogy odaköltözik, de végül sosem tette meg a lépést.
A lánya, Melissa épp akkor szülte meg az első gyermekét, és Laura nem akarta magára hagyni őket. De a gondolat mindig ott motoszkált benne. Amikor Melissa bejelentette, hogy ismét babát vár, Laura egy ajánlattal állt elő. Nem akarta, hogy a lánya és veje eladósodjanak egy nagyobb ház miatt, ezért felajánlotta nekik a családi házat. Elég tágas volt ahhoz, hogy a növekvő család kényelmesen elférjen, és egy kiváló iskolai körzetben állt. Melissa rengeteg szép gyermekkori emléket őrzött onnan, így habozás nélkül elfogadta.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz velünk maradni? – kérdezte Melissa, amikor Laura elmagyarázta, hogy Miamiba készül költözni. – Ebben a házban mindenkinek jutna hely.
– Igen, drágám. Nektek szükségetek van a saját teretekre, nekem pedig az enyémre – felelte mosolyogva Laura, és megsimogatta lánya vállát. – Ráadásul az a lakás már évek óta üresen áll, és tökéletes egy idősebb asszonynak. Őrülten hiányzik a tenger is. Mármint az igazi, meleg tenger.
A költözés nehéz volt, de Laura hamar megszerette Miamit. Boldog volt, hogy Melissa családja végre megszabadult a bérleti díj és a jelzálog terhétől, hiszen az ő régi házát már rég kifizették.
Minden reggel leült a terasz bútorai közé, és élvezte, ahogy a napfény lágyan simogatja a bőrét. Az orvosok szerint a túl sok napfény árt a bőrnek, de a sós tengeri levegő és a meleg napfény gyógyítja a lelket – ebben Laura biztos volt. Nem is lehetett volna elégedettebb.
Egy nap épp szendvicset készített ebédre, amikor megszólalt a csengő. Levette a kötényét, és elindult ajtót nyitni, azt gondolva, hogy talán a szomszédasszonya, Mrs. Cardigan jött át pletykálni. De nem ő volt az.
Laura szeme tágra nyílt, és leesett az álla, amikor felismerte a férfit, aki az ajtó előtt állt. Nathan volt az. Az első szerelme. És ha őszinte volt magával, az élete szerelme is.
Évtizedeken át sokszor sóhajtott a férfi emlékére, még akkor is, ha mélyen szerette a férjét. Nathan nyomot hagyott benne, amely sosem tűnt el. A húszas éveikben ismerték meg egymást, és bár kevesen hitték volna, szerelmük olyan volt, amilyet csak a regényekben olvas az ember. Szenvedélyes, forró és legendás. Csakhogy néha túlzottan is. Egyesek talán mérgezőnek mondták volna. De Laura szerelmes volt.
A másik gond az volt, hogy Nathan mindig titokzatos maradt. Laura szinte semmit sem tudott a családjáról vagy az életéről, de nem érdekelte – még akkor sem, amikor a férfi néha napokra, hetekre, sőt, hónapokra eltűnt. Ez viszont egyre nehezebben esett. Amikor megpróbálta firtatni, Nathan mindig elterelte a szót, így végül Laura feladta.
Egy nap Nathan mosolyogva távozott a lakásából – és az volt az utolsó alkalom, hogy látta. Várt rá, de a férfi sosem tért vissza, és elérni sem tudta. Egy év reménykedés után Laura úgy döntött, továbblép. Megismerkedett Charles-szal, férjhez ment hozzá, és Nathan lassan csak egy emlékké vált.
És most – ott állt az ajtaja előtt, mintha nem telt volna el fél évszázad. Laura tátott szájjal bámulta, miközben a fejében kérdések kavargtak:
Hogy talált meg Miamiban? Mit akar itt? Azt hiszi, még mindig húszévesek vagyunk, és csak úgy besétálhat az életembe?
Nathan végül megszólalt.
– Szia, Laura. Hogy vagy?
– Szia? Több mint ötven év telt el, Nathan! Mit keresel itt? Honnan tudtad, hol vagyok? – kérdezte döbbenten. Nem akarta elhinni, hogy a férfi ilyen könnyed hangon szól hozzá ennyi idő után.
– Tudom. Mindent el akarok magyarázni. De beengedsz? – kérdezte Nathan azzal az ismerős, őrült mosolyával, amitől Laura szíve most is kihagyott egy ütemet.
Az arca ráncos volt, a bőre napfoltos, és már nem állt olyan egyenesen, mint régen – de mégis ő volt az. Nathan.
– Rendben. Gyere be – sóhajtott végül Laura, keresztbe font karral, és beengedte a férfit.
– Hogy telt az életed azóta? – kérdezte Nathan, miután leült.
– Nincs időm csevegni, Nathan. Válaszokat akarok. Igazi válaszokat. Nem felejtettem el, hogy régen mindig elkerülted a kérdéseimet. Most beszélsz, vagy elmégy – felelte Laura határozottan.
– Rendben… ez nem könnyű. Akkoriban a szüleim megtiltották, hogy bárkivel is randizzak. Amikor betöltöttem a húszat, elmondták, hogy elrendezett házasságot szerveztek nekem egy gazdag barátjuk lányával. De én nem akartam. Csak úgy tettem, mintha. Beléd szerettem, de tudtam, hogy ők sosem fogadnák el – vallotta be Nathan mély sóhajjal.
Laura újra elámult.
– Valahányszor eltűntem, vele voltam. Kiarának hívták. Imádott utazni, sokat követelt, de mindig visszatértem hozzád – folytatta Nathan.
– Egészen addig, amíg végleg eltűntél. Egy évig vártam rád, Nathan! – tört ki Laurából. – Végig megcsaltál!
– Nem! Esküszöm, nem! Nem volt köztünk semmi romantikus. Még a kezét sem fogtam meg. Tudta, hogy nem akarom azt a házasságot, de zsarolt. Ha nem mentem volna vele, elmondta volna a szüleimnek, hogy van valakim – és az neked árthatott volna – magyarázta Nathan.
Laura elgondolkodott. Nem akart hinni neki, de őszintének tűnt.
– Akkor miért nem jöttél vissza? – kérdezte halkan.
– Az az év kaotikus volt. Lediplomáztam, apám nagy gyakornoki lehetőséget szerzett nekem, és Kiara elkezdte tervezni az esküvőt. Minden összekuszálódott. Aztán Kiara autóbalesetben meghalt. Minden csak még bonyolultabb lett. Időt hagytam, segítettem a szüleinek, mert azt hitték, a vőlegénye voltam. Amint tudtam, visszamentem hozzád – mondta lehajtott fejjel.
– Sajnálom… nem kívánnék rosszat senkinek – felelte Laura, majd hirtelen megakadt. – De mit jelent az, hogy „visszamentél”?
– Egy nap elmentem a házadhoz, és láttam, hogy egy másik férfi van veled. Nem tudtam, ki ő, de nem akartam mindent tönkretenni. Egy hónapon át minden nap visszamentem, és mindig ott volt, így végül abbahagytam. Később hallottam, hogy férjhez mentél – magyarázta Nathan.
– Igen, ő volt a férjem, Charles – mondta Laura csendesen.
– Őszinte részvétem – mondta Nathan.
– És most mi lesz? – kérdezte Laura.
– Nem tudom. Csak szerettem volna mindent elmagyarázni, és… talán újra barátok lehetnénk – mondta a férfi reménykedve.
– Honnan tudtad, hogy itt élek?
– A harmincas éveimben költöztem ide, azóta itt élek. Soha nem lett családom. Miután elvesztettelek, nem tudtam másba beleszeretni. Kiara halála is kísértett. Aztán úgy húsz éve láttam a szüleidet a környéken sétálni. Megtudtam, hol laknak, és reméltem, hogy egyszer újra találkozunk. Amikor meghaltak, és láttam, hogy nem adtad el a lakást, tudtam, hogy egyszer visszajössz – mesélte Nathan.
Laura döbbenten hallgatta. Nathan sosem nősült meg, és gyermeke sem született. Több mint húsz éven át várt rá, hogy visszatérjen Miamiba.
– Kérsz egy szendvicset, Nathan? – kérdezte végül, hogy megtörje a feszültséget.
Nem telt el sok idő, és Nathan mindennap átjárt hozzá. Először csak barátok voltak, órákig beszélgettek mindenről. De aztán be kellett vallaniuk, hogy az érzéseik sosem múltak el. A szerelem, ami valaha fellobbant, most újra lángra kapott.
