Két állásban dolgozom, hogy megtartsam azt a szűk kis lakást, ami mindig mások vacsorájának szagát árasztja. Felmosok. Súrolok. Ablakot nyitok. De valahogy mégis mindig curry, hagyma vagy odaégett pirítós szaga leng a levegőben.
Nappal kukásautón ülök, vagy térdig süllyedek a sárba a városi közműves csapattal.
Eltört vezetékek, túlcsorduló konténerek, szétrepedt csövek — mindent megkapunk.
Éjszaka csendes belvárosi irodákat takarítok, ahol citromos tisztítószer és mások sikereinek szaga keveredik. Seprűt tolok végig az üres folyosókon, miközben hatalmas monitorokon pattognak a képernyővédők.
A pénz megérkezik, marad egy napig, aztán megint eltűnik.
De a hatéves lányom, Lily, mindezt majdnem értelmessé teszi.
Ő emlékszik mindenre, amit az állandóan fáradt agyam elhullajt.
Miatta szól az ébresztő, és miatta kelek fel tényleg.
Anyám velünk él. Nehezen mozog, botra támaszkodik, mégis minden reggel befonja Lily haját, és zabkását főz, mintha egy ötcsillagos szálloda svédasztalán lennénk.
Lily tudja, melyik plüssállat „haragszik” éppen, melyik osztálytárs „furán nézett”, és melyik új balettlépés vette át az uralmat a nappalink felett.
Mert a balett nem csak hobbi neki.
Ez a nyelve.
Amikor nézem, ahogy táncol, olyan érzés, mintha friss levegőre lépnék.
Ha ideges, lábujjhegyre áll.
Ha boldog, forog, amíg oldalra nem dől, nevetve, mintha most találta volna fel az örömöt.
Tavaly tavasszal meglátott egy szórólapot a mosodában, ferdén felragasztva az elromlott aprópénzes gép fölé.
Rózsaszín balerinafigurák, csillámok, nagy kunkori betűkkel: „Kezdő balett.”
Úgy bámulta, hogy a szárítógépek akár lángra is lobbanhattak volna, ő észre sem vette volna.
Aztán rám nézett, mintha aranyrögöt talált volna.
Elolvastam az árat, és görcsbe rándult a gyomrom.
– Apa, kérlek – suttogta.
Azok a számok olyanok voltak, mintha idegen nyelven írták volna.
De ő csak állt ott, ragacsos ujjakkal az automatás cukorkától, hatalmas szemekkel.
– Apa – mondta újra, halkabban, mintha félne felébreszteni valamit –, ez az én órám.
Mielőtt átgondolhattam volna, már válaszoltam is.
– Rendben – mondtam. – Megoldjuk.
Kihagytam az ebédeket, megittam az odaégett kávét a haldokló gépünkből.
Hazamentem, előhúztam egy régi borítékot a fiókból, és vastag filccel ráírtam: „LILY – BALETT.”
Minden műszak után minden gyűrött bankjegy, minden apró, ami túlélte a mosást, abba került.
Megmondtam a gyomromnak, hogy hallgasson.
Az álmok hangosabbak voltak, mint az éhség.
A táncstúdió úgy nézett ki, mint egy cupcake belseje.
Rózsaszín falak, csillogó matricák, inspiráló idézetek kanyargó betűkkel:
„Táncolj szívből.”
„Ugorj, és megjelenik a háló.”
A váró tele volt legginges anyákkal és frissen nyírt apákkal, mindannyian jó szappan illatával.
Én egy sarokban ültem kicsire húzva magam, még a szemem sarkából is Lilyt figyelve.
Egyenesen a műszakomról jöttem, még enyhén banánhéj- és fertőtlenítőszagúan.
Senki nem szólt semmit, de voltak pillantások. Az a fajta, amit az emberek elromlott automatákra vagy aprót kérő férfiakra tartogatnak.
– Apa, nézd a karomat! – mondta Lily.
Ha ő be tud illeszkedni, én kibírom.
Hónapokon át minden este a nappalink lett a színpada.
A billegő dohányzóasztalt a falhoz toltam, anyám a kanapén ült, botját maga mellé támasztva, rossz ütemben tapsolva.
Lily középen állt, zokniban csúszkálva, olyan komoly arccal, hogy néha megijesztett.
– Apa, nézd a karomat!
Hajnali négy óta talpon voltam, a lábam zúgott a cipekedéstől, de rászegeztem a tekintetem.
– Nézem – mondtam, még akkor is, amikor a szoba szélei elmosódtak.
Anyám megbökte a bokámat a botjával, ha bólintani kezdtem.
– Aludhatsz, ha végzett – morogta.
A fellépés dátuma mindenhol ott volt.
Be volt karikázva a naptárban, cetlin a hűtőn, három ébresztővel a telefonomon.
Péntek, 18:30.
Azon a reggelen Lily ott állt az ajtóban a kis ruhazsákkal és a komoly arcával.
– Ígérd meg, hogy ott leszel – mondta, mintha a lelkemet vizsgálná repedések után.
Letérdeltem elé.
– Ígérem. Az első sorban leszek.
Elmosolyodott, azzal a foghíjas, megállíthatatlan mosollyal.
Délután fél ötkor azonban megérkezett a baj: vízvezeték tört el egy építkezésnél, az utca félig víz alatt, a forgalom megőrült.
Öt ötvenkor másztam ki a gödörből, csuromvizesen, remegve.
– Mennem kell – kiáltottam a főnökömnek. – A lányom fellépése.
Egy pillanatig nézett, majd bólintott.
– Menj. Úgysem vagy már itt fejben.
A metró ajtaja épp záródott, amikor beugrottam.
Nem volt idő átöltözni. Csak vizes bakancs, dobogó szív.
Az emberek elhúzódtak tőlem. Nem hibáztatom őket — pincére emlékeztettem, amit elöntött a víz.
Amikor végre beértem az iskolába, rohantam a folyosón.
A nézőtér puha illata elnyelt.
Egy pillanatig nem talált meg.
Aztán a tekintete a hátsó sorba ugrott, rám.
Felemeltem a kezem, koszos ujjal.
És ő fellélegzett.
Nem volt tökéletes.
De az volt az én lányom.
Amikor a metrón hazafelé elaludt a mellkasomon, akkor vettem észre a férfit pár üléssel odébb.
Jó kabát, drága óra, összerakott élet.
És akkor megszólaltam:
– Most lefotózta a gyerekemet?
Folyamatosan ránk sandított, aztán elfordult, mintha belső vitát folytatna magával.
Aztán felemelte a telefonját, és felénk irányította.
Dühöm gyorsabban ébresztett fel, mint a koffein.
– Hé – mondtam, hangomat alacsonyan, de élesen tartva. – Lefotózta a gyerekemet?
A férfi megdermedt, hüvelykujja a képernyő felett lebegve.
Szemébe rémület költözött.
Gyorsan kezdett pötyögni, mintha az ujjai lángolnának.
– Sajnálom – hebegte. – Nem kellett volna megtennem.
Sem védekezés, sem arrogancia, csak bűntudat, olyan nyilvánvaló, hogy félálomban is láttam.
– Töröld! – mondtam. – Azonnal.
Megnyitotta a fotókat, megmutatta a képet, majd törölte.
Megnyitotta a kukát, újra törölte.
A képernyőt felém fordította, hogy lássam az üres galériát.
Csak szorosabban öleltem Lilyt az állomásunkig.
– Kész – mondta halkan. – Eltűnt.
Még pár másodpercig néztem, karjaim szorosan Lily körül, pulzusom zakatolt.
– Hatottál rá – mondta. – Számít.
Nem válaszoltam. Csak tartottam Lilyt szorosabban az állomásunkig.
Amikor leszálltunk, láttam, ahogy az ajtók becsukódnak mögötte, és azt mondtam magamnak: ennyi volt.
A következő reggel a konyhában a fény mindig mindent egy kicsit kedvesebbé tesz, mint amilyen valójában.
De másnap ez sem segített.
Félálomban ittam a borzalmas kávét, Lily a padlón színezett, anyám a szobában ballagva dúdolt.
A kopogás olyan erősen szólt, hogy a gyenge ajtókeret megzörrent.
A következő kopogás élesebb, keményebb volt.
– Vár valakit? – kérdezte anyám, hangja megfeszülve.
A harmadik sorozat úgy ütött, mintha valaki pénzt tartozna nekik.
– Nem – mondtam, már talpon.
Két férfi állt az ajtóban, sötét kabátban, az egyik széles vállú, fülhallgatóval, mögöttük a metrós férfi.
Óvatosan, rehearsed hangon mondta a nevem:
– Mr. Anthony?
– Pakolja össze Lily holmiját.
– Uram, önnek és a lányának velünk kell jönnie.
A világ elfordult körülöttem.
– Mi? – bírtam kinyögni.
A nagyobb férfi előrelépett.
– Uram, önnek és a lányának velünk kell jönnie.
Lily ujja a lábam hátába fúródott.
Anyám megjelent a vállamnál, botját a földre állítva.
– Ez a gyámügy? Rendőrség? Mi történik?
– El kell olvasnia, mi van benne – mondta a férfi. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a bordáim közül.
– Nem – gyorsan hozzátette a metrós férfi, keze fel. – Nem arról van szó. Rosszul fogalmaztam.
Anyám úgy nézett rá, mintha egyetlen pillantással leverné.
– Ön azt hiszi? – csattant.
A férfi Lily-re nézett, és az arca egy pillanatra megtört, az összes sima nyugalom lehullt róla.
– A nevem Graham – mondta.
A kabátjába nyúlt, és előhúzott egy vastag borítékot, a fényes, ezüst logós fajtából.
A boríték becsúszott a résen.
– El kell olvasni, mi van benne. Mert Lily miatt vagyok itt.
Nem mozdultam.
– Csúsztassa át – mondtam neki.
Az ajtót nem nyitom tovább.
Kihúztam a papírokat a borítékból.
Nehéz papírlapok, a nevem fent, fejlécben.
– Apa, legközelebb legyél ott – szólt a kézírás.
Szavak, mint „ösztöndíj,” „teljes támogatás,” „lakhatás” ugráltak a lapról.
Aztán egy fénykép hullott ki.
Egy lány, talán tizenegy, fehér ruhában, középre ugorva, lábai tökéletes spárgában, arca egyszerre elszánt és örömteli.
Ugyanaz a kísérteties tekintet volt a szemében, mint Graham-nek.
A hátoldalon írott betűkkel:
– Apa, legközelebb legyél ott.
A torkom összeszorult.
– Éveket töltöttem azzal, hogy a találkozók miatt lemaradtam fellépésekről – mondta halkan.
– A neve Emma volt – folytatta. – A lányom. Már a beszéd előtt táncolt. Éveket hagytam ki, mert mindig volt valami fontosabb.
Betegség, utazások, konferenciahívások.
– Beteg lett – mondta. – Gyorsan. Aggresszíven. Minden orvos olyan lehetőségekről beszélt, amik valójában nem léteztek.
– Tegnap este minden kritériumot teljesítettél – mondta.
– Nem volt több fellépés – gondoltam.
A rák nem tárgyal a naptárakban.
Újra Lily-re nézett.
– Aznap éjjel, amikor meghalt, megígértem neki, hogy ha más gyerekének apja küzd, ott leszek – mondta. – Azt mondta: „Találd meg azokat, akik dolgoznak, de mégis tapsolnak hangosan.”
– Megjelensz, bűntudatot érzel, pénzt dobsz ránk, aztán eltűnsz? – kérdeztem.
– Semmi eltűnés – felelte. – Az Emma Alapítvány vagyunk. Teljes ösztöndíj Lilynek az iskolánkban. Jobb lakás, közelebb. Egy létesítményvezetői állás neked, nappali műszak, juttatások.
Anyám szűkítette a szemét.
– Mi a csavar? – kérdezte.
Graham találkozott a tekintetével, mintha gyakorolt volna erre a kérdésre.
– Az egyetlen csavar, hogy ne kelljen aggódnia a pénz miatt annyit, hogy táncolhasson – mondta. – Valódi táncparkett, tanárok, akik tudják, hogyan tartsák biztonságban a gyerekeket.
– Te még dolgozol. Ő még táncol. Csak leveszünk egy terhet a válladról.
Lily megfogta az ujjam.
– Apa – suttogta –, nagyobb tükrök vannak?
Graham óvatosan mosolygott.
– Hatalmas tükrök. Valódi táncparkett. Tanárok, akik tudják, hogyan tartsák biztonságban a gyerekeket.
Bólintott, mintha komoly üzleti ajánlatot mérlegelne.
Aznap bejártuk az iskolát és a munkahelyem épületét.
– Látni akarom – mondta. – De csak akkor, ha apa is ott van.
Aznap éjjel, miután Lily elaludt, anyámmal minden sort végigolvastunk a szerződésekből, várva az esetleges csapdákat, amik sosem jöttek elő.
Azóta is korán kelek, tisztítószer szagúan, de minden órán, minden fellépésen ott vagyok.
Ez egy éve volt.
Lily még keményebben táncol, mint valaha.
Néha, amikor nézem, esküszöm, Emma is tapsol nekünk.
