Tizenöt éves voltam egy évvel ezelőtt, amikor anyukám meghalt, miközben világra hozta a kisöcsémet, Andrew-t. Egy ideig olyan volt a ház, mintha valaki minden ablakot kitárt volna, és kiengedte volna belőle a meleget. Semmi sem volt már a helyén.
Az első hónapokban csak hárman voltunk: apu, a kis Andrew és én.
Andrew sokat sírt abban az időben. Apu próbálkozott, tényleg, de a gyász úgy nehezedett rá, mint egy súlyos kabát, amit nem tudott levenni. Volt, hogy éjszakánként a nappaliban járkált fel-alá Andrew-val a karjában. Máskor csak ült némán, mozdulatlanul.
Én is megtettem, amit tudtam. Melegítettem a cumisüvegeket, összehajtogattam az apró ruhákat, ringattam Andrew-t, amikor apunak pihenésre volt szüksége.
Még mindig csak egy gyerek vagyok, de nem volt más választásom.
Három hónappal anyu halála után apu elmondta, hogy találkozgat valakivel.
Melissának hívták.
Ismerős volt a név. Régen anyu egyik barátnője volt. Néhányszor járt már nálunk azelőtt is, általában egy kicsit túl hangosan nevetett apu viccein.
Apu azt mondta, nem tud egyedül két gyereket felnevelni.
Így hát hat hónappal később összeházasodtak.
Melissa már a lagzi utáni héten beköltözött, és olyan volt, mintha valaki felforgatta volna az egész házat. A bútorokat átrendezték. Anyu képei lassan eltűntek a polcokról.
Melissa úgy járt-kelt minden szobában, mintha az övé lenne. Apu nem ellenkezett.
Az egyetlen ember, aki észrevette, mennyire furcsa lett minden, a nagymamám volt, apu anyukája. Carolnak hívták, de én csak nagyinak szólítottam.
Szinte minden hétvégén átjött. Néha egytálételeket hozott, máskor apróságokat Andrew-nak. De legtöbbször miattam jött — hogy megnézze, hogy vagyok.
Ő kezdett el kötni tanítani. Azt mondta, segít majd megnyugodni.
Tetszett az ötlet.
Tizenhat éves voltam, amikor közeledett Andrew első születésnapja. Zavart a gondolat, hogy úgy nő majd fel, hogy nincs valódi emléke anyuról. Csak történetekből fogja ismerni.
Egy délután ezért kinyitottam anyu régi szekrényét, és elővettem a pulóvereit. Volt köztük egy nagy piros, amit télen imádott, egy krémszínű, egy halvány rózsaszín kardigán, egy fehér és egy bordó.
Lassan megszületett bennem egy ötlet.
Minden este, miután végeztem a leckével, óvatosan lebontottam egy-egy pulóvert. Nagyi megmutatta, hogyan simítsam ki a fonalat. Amikor az összes színt együtt tartottam a kezemben, olyan volt, mintha anyu szekrényét látnám.
Hetekbe telt, mire elkészült a takaró.
Néha begörcsölt az ujjam, és volt, hogy vissza kellett bontanom részeket, ha hibáztam. De mire eljött Andrew születésnapja, kész lett.
Tökéletesnek éreztem: valami meleg, ami anyutól maradt, valami, amit Andrew megtarthat.
Aznap este apu egy kis születésnapi vacsorát szervezett. Pár rokon is átjött, és persze nagyi is ott volt. A kisöcsém az etetőszékében ült, és egy kanalat csapkodott a tálcához.
Végül felálltam.
– Készítettem valamit Andrew-nak.
Mindenki felém fordult.
Lassan széthajtottam a puha takarót.
Nagyi felsóhajtott.
– Jaj, de gyönyörű – mondta, és úgy nézett rám, hogy majdnem belefájdult a szívem.
Melissa értetlenül nézett.
Apu kicsit előrehajolt.
– Mi ez?
– Egy takaró anyu pulóvereiből – magyaráztam.
Andrew megragadta a szélét, és nevetni kezdett. Mindenki mosolygott.
Egy pillanatra minden rendben volt.
Másnap délután, amikor hazajöttem az iskolából, könnyebbnek éreztem magam, mint hónapok óta bármikor. Már a bejárati ajtó felé tartottam, amikor észrevettem egy piros fonaldarabot, ami kilógott a kinti szemetes fedele alól.
Lassan felemeltem a fedelet.
Ott volt. A takaróm. Üres üdítős dobozok és papírtányérok alatt.
– Ne… – suttogtam.
Remegő kézzel húztam ki. A fonal koszos lett, és a látvány olyan volt, mintha valaki gyomorszájon ütött volna.
Berohantam a házba. Melissa a konyhapultnál állt, és a telefonját görgette.
– Mit keresett a takaró a szemétben? – kérdeztem könnyes szemmel. – Hogy dobhattad ki?
Rám sem nézett igazán.
– Andrew az én fiam. Nincs szüksége arra, hogy egy halott nő emlékeivel tömjék a fejét.
A szavai úgy hasítottak belém, mint a kések.
Apu a nappaliban ült. Tisztán hallott mindent. És nem mondott semmit.
A könnyeimtől elhomályosult a látásom. Felkaptam a takarót, és kirohantam a házból. Már hívtam is egy taxit.
Nagyi nyitott ajtót, amikor odaértem.
Ahogy meglátta az arcomat, azonnal elkomorult.
– Mi történt?
Felmutattam a takarót, és kitört belőlem a sírás. Zokogva meséltem el mindent.
Mire befejeztem, nagyi arca teljesen megváltozott.
– Vedd fel a cipődet.
– Miért? – szipogtam.
Felkapta a kocsikulcsát.
– Mert ennek ma este vége lesz.
– Hogyan?
Rám nézett.
– Ne aggódj. Ezt már akkor meg kellett volna tennem, amikor Melissa belépett apád életébe.
Visszamentünk a házhoz, a takarót szorosan magamhoz ölelve.
Amikor beléptünk, Melissa felnézett a kanapéról.
– Ó – mondta műmosollyal. – Visszajöttél.
Nagyi rá sem hederített.
– Hívd ide a férjedet. Beszélnünk kell.
Apu pár pillanat múlva bejött a nappaliba.
Nagyi széthajtotta a takarót.
– Az ehhez használt fonal a néhai menyem pulóvereiből van. A gyereke megérdemli, hogy legyen valami, ami az anyjához tartozott.
Melissa összefonta a karját.
– Én csak úgy próbálom felnevelni Andrew-t, hogy ne kelljen állandóan valakire emlékeznie, aki már nincs itt.
Nagyi hangja élessé vált.
– Nincs jogod kitörölni az anyját.
Melissa felnevetett.
– Komolyan? Most engem támadnak, mert próbálok beilleszkedni?
Ekkor apu végre megszólalt.
– Anya, nem beszélhetsz így Melissával a mi házunkban.
– Dehogynem – mondta nagyi keserű nevetéssel. Elővett egy összehajtott papírt a táskájából.
– Ez a ház jogilag az én nevemen van. Én fizettem ki a jelzálogot, amikor a feleséged megbetegedett.
Melissa elsápadt. Apu zavartan nézett.
Nagyi visszaadta nekem a takarót.
– Tudd, hol a helyed – mondta Melissának.
Aztán kivonult.
Abban a pillanatban azt hittem, minden megoldódott.
Tévedtem.
Másnap, amikor hazaértem az iskolából, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Andrew kiságymatraca a folyosó falának volt támasztva. A pelenkázótáskája a szobám ajtaja mellett hevert.
Benéztem.
Andrew kiságya ott állt az ágyam mellett.
Dobozokba pakolt babaruhák tornyosultak a komódomnál.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
Apu kilépett a folyosóra. Fáradtnak tűnt.
– Mostantól Andrew veled alszik egy szobában.
Babaruhákkal teli dobozok voltak felhalmozva a komódom mellett.
Rámeredtem.
– Tessék?
– Tegnap megaláztad Melissát – mondta apu. – Elsírtad magad a nagymamádnál, és jelenetet rendeztél. Ha elég nagynak érzed magad ahhoz, hogy problémát okozz ebben a házban, akkor elég nagynak kell lenned ahhoz is, hogy segíts felnevelni az öcsédet.
Leesett az állam.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
Melissa kilépett a folyosóra, és úgy nézett ránk, mintha egy műsort élvezne.
– Ha éjszaka felébred, te fogsz róla gondoskodni – tette hozzá higgadtan. – Tekintsd ezt következménynek.
– De hát ő egy kisbaba! – mondtam. – Nekem iskolába kell mennem!
– Te fogsz róla gondoskodni éjszaka, ha felébred.
Melissa az ajtófélfának dőlt, és elmosolyodott.
– Megoldod majd. És eszedbe se jusson megint a nagymamádhoz szaladni – emelte fel az ujját. – Ha még egyszer megteszed, kiteszünk a házból. Érted?
Nem válaszoltam.
Az az éjszaka végtelennek tűnt. Andrew ötször is felébredt!
Először olyan hangosan sírt, hogy percekbe telt megnyugtatni. A kezem remegett, miközben a konyhában melegítettem a cumisüveget.
Folyton Melissa hálószobájának ajtajára pillantottam, abban reménykedve, hogy ő vagy apu kijönnek.
Nem jöttek.
Éjfél után Andrew megint felébredt. Alig aludtam el, máris újra sírt.
Kicseréltem a pelenkáját, ringattam, és halkan suttogtam:
– Semmi baj, kicsim… minden rendben…
A harmadik alkalomra már úgy éreztem magam, mint egy zombi. Égett a szemem a kimerültségtől.
Amikor másnap reggel megszólalt az ébresztőm, majdnem elsírtam magam.
Vánszorogva mentem a buszmegálló felé, minden pár lépésnél ásítva. Melissa a verandán állt, és nézte, ahogy elmegyek. Elégedettnek tűnt.
Az iskolában alig tudtam ébren maradni.
A legjobb barátnőm, Lily, megbökte a karomat.
– Hé, jól vagy?
Megráztam a fejem.
Ebédnél mindent elmondtam neki.
Lily tágra nyílt szemekkel bámult rám.
– Ez őrület!
– Nem tudom, mit csináljak. Melissa azt mondta, ha elmondom nagyinak, kirak a házból.
– Ez teljesen beteg…
– Nem élhetsz így – mondta határozottan.
– De milyen választásom van?
– Mondd el a nagymamádnak.
Habozni kezdtem.
– Tönkre fognak menni a jegyeid, ha nem alszol – folytatta Lily. – Ez a „büntetés” örökké tarthat, ha senki nem állítja meg. – Halkabbra fogta a hangját. – Ráadásul, ha tényleg kiraknának, a nagymamád úgyis befogadna, nem?
Lassan bólintottam.
Lily hátradőlt.
– Na látod.
Mire délután megszólalt az utolsó csengő, már eldöntöttem.
Nem mentem haza. Taxival egyenesen nagyihoz mentem.
Amikor ajtót nyitott, és meglátta az arcomat, azonnal elsötétült a tekintete.
– Most mi történt?
Megint sírva fakadtam, és mindent elmondtam neki.
Nagyi végighallgatott. Amikor befejeztem, halkan odaszólt:
– Ezt nagyon nem akartam meglépni… – Aztán ismét felkapta a kulcsait. – Gyere.
– Hová megyünk? – kérdeztem gyengén.
– Vissza hozzátok. Most befejezzük ezt a beszélgetést.
Amikor odaértünk, Melissa otthon volt. A kanapén ült, Andrew-t tartotta a karjában.
Amint meglátta nagyit, elkerekedett a szeme.
– Mit keresel itt?
Nagyi nyugodtan belépett.
– Tegnap már mondtam. Ez a ház az enyém. Megmutattam a tulajdoni lapot.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Apu lépett be.
Megdermedt, amikor meglátta, hogy mindenki a nappaliban áll.
– Mi folyik itt?
Nagyi Melissára nézett.
– Akarod, hogy elmondjam az igazat arról, hogyan jöttetek össze?
Apu összeráncolta a homlokát.
Nagyi összefonta a karját.
– Tudtam, hogy Melissa már jóval azelőtt szemet vetett rád, mielőtt a feleséged meghalt.
Apu döbbenten nézett rá.
– Miről beszélsz?
Nagyi higgadtan, de határozottan válaszolt:
– Claire mindent elmondott nekem, mielőtt meghalt. Melissa azért szakította meg vele a barátságot, mert folyton flörtölt veled, amikor nálatok volt.
Melissa arca elvörösödött.
– Ez nevetséges.
Nagyi halványan elmosolyodott.
– Claire már hónapokkal Andrew születése előtt számon kérte.
Apu arca lassan megváltozott.
– Várj… mi?
– Azt mondta, elárulva érzi magát – folytatta nagyi. – És hogy Melissa jelenléte mindig kényelmetlenné tette.
Apu lesápadt.
– Erről nem is tudtam…
Nagyi felsóhajtott.
– Ez a stressz biztosan nem segített a terhessége alatt.
Apu hangja elcsuklott.
– Azt gondolod…?
– Azt mondom, a feleséged megérdemelte volna a nyugalmat abban az időben – felelte nagyi.
Melissa hirtelen felpattant.
– Teljesen kiforgatod a dolgokat!
Apu leült a kanapéra. Anyu halála óta először láttam könnyeket a szemében.
Az arcát a kezébe temette.
– Sajnálom… Meg kellett volna védenem őt. És titeket is.
Ránk nézett.
Melissa hitetlenkedve bámult rá.
– Most komolyan?
– Elismerem, néha flörtöltünk – mondta apu. – De nem vettem észre, hogy Claire látja, és hogy ez mennyire fáj neki.
Nagyi hangja ismét kemény lett.
– De ami utána történt, az semmivel sem igazolja, ahogyan bántál a lányommal.
Apu a kezemben lévő takaróra mutatott, majd Melissára nézett.
– Soha többé nem dobod ki Claire-hez kötődő dolgokat. Ha ezt nem tudod tiszteletben tartani, akkor pakolj össze.
Melissa keserűen felnevetett.
– Nincs szükségem erre a negatív energiára az életemben. – Elindult a hálószoba felé. – Egyébként is, mostohának lenni szörnyű!
Pár perc múlva egy bőrönddel tért vissza.
– A többi cuccomért majd később jövök – mondta.
Aztán kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót.
A ház hirtelen furcsán csendes lett.
– Sajnálom – mondta apu, majd magához ölelt. Rég nem ölelt meg így. – Jobb leszek, ígérem.
Nagyi halkan elmosolyodott.
– Majd együtt megoldjuk.
Andrew a játszószőnyegen gagyogott. Betakartam a kötött takaróval.
Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy a ház végre újra otthon lett.
– Együtt megoldjuk.
