Ez történik a hajléktalanokkal, akiknek nincs hová hazamenniük és nem tudják betartani a kijárási tilalmat!





Betartják a magyarok a kijárási tilalmat, de mi van azokkal, akiknek nincs honnan kijárni, hiszen eleve kint élnek? Hajléktalan embereket kérdeztünk a tapasztalataikról. Kiderült: a hatóságok kifejezetten elnézőek, nem vegzálják őket, ők is tudják, nem állhatnak őrt minden leterített takarónál.


Szerda óta kijárási tilalom van érvényben az egész országban, este nyolc és reggel öt óra között senki nem lehet az utcán, néhány kivételtől eltekintve. Kint lehetnek azok, akik dolgoznak, akik kutyát sétáltatnak, a profi sportolók, illetve bárki, akinek az élete vagy az egészsége múlik ezen. Tiszta sor, be is tartjuk: az első éjszaka csupán 273-an szegték meg a tilalmat, többen gyülekeztek, és egy-két kocsma, presszó is nyitva tartott (nyilván szűk vendégkörnek).


Azokra azonban nem hoztak külön szabályozást, akik nem azért vannak az utcán, mert elmentek otthonról, hanem azért, mert ott vannak otthon.


Magyarországon több tízezer hajléktalan ember él, többségüknek van fedél a feje felett, de a hatalom kriminalizálása ellenére is több ezren vannak azok, akik az utcán, erdőkben, kunyhókban, aluljárókban húzzák meg magukat. Ők azok, akik, ha akarnák, sem tudnák betartani a kijárási tilalmat. A kormány válasza erre szokás szerint az, hogy tessék szállókba menni, azért vannak, és hely is van. Jól hangzik, az érintettek tapasztalatai szerint azonban nem ilyen egyszerű. Sok szállóban nincs hely, és egyébként is inkább érzik magukat biztonságban az utcán, mint odabent: tartanak a lopástól és a fertőzésektől. Fertőzés alatt egyébként inkább az ágyi poloskákat értik, mint a koronavírust.


Könnyen belátható az is, hogy az utcán – főleg a kijárási tilalom alatt – sokkal kisebb eséllyel kapják el és terjesztik a vírust a fedél nélkül élő embertársaink, mint a szállókban. Maga Müller Cecília közölte, hogy az ország szociális intézményeinek több mint tizedében (1600-ból 174-ben) jelent meg a járvány „különböző mértékben”. Egy zsúfolt hajléktalanszállón, melegedőben pedig sokkal nehezebb féken tartani a vírust, mint például egy idősotthonban.

Úgy tűnik, ezzel tisztában vannak a rendőrök is, akik a hajléktalan emberek szerint kifejezetten előzékenyen és emberségesen állnak a kérdéshez és hozzájuk. Erőszakot egyszer sem alkalmaztak, csak egy megkérdezett számolt be némi emberkedésről, az is oda-vissza történt. Inkább figyelmeztetik és diszkréten odébb terelik őket, még ha tudják is, úgyis visszatérnek megszokott helyükre.

Meg sem próbáljuk megfejteni, lehetne-e erre az abszurd helyzetre ennél értelmesebben reagálni (úgy tippeljük, nem), inkább át is adjuk nekik a szót. Hat hajléktalan embert kérdeztünk a kijárási tilalom harmadik napján; a hat szó szerinti idézethez hat portré is jár. (A rend kedvéért el kell mondanunk, hogy a maszkot csak a fotó kedvéért vették le gyorsan, illetve, azért csak férfiak szerepelnek, mert nagyon kevés női fedél nélkülivel találkoztunk és ők sem szerettek volna nyilatkozni.)




Gyula


Hat hónapja vagyok az utcán. Elvették a lakást. Rossz itt. Most vitték el egy csomó cuccomat, könyveket, takarókat, dobozokat. A közterületesek voltak, feldobálták őket, elégetik, azt mondták. De én még itt vagyok, a kijárási tilalom alatt is, ugyanúgy. Minden ugyanolyan. Nem foglalkoznak velem. Tudják, hogy ki vagyok, hogy jó ember vagyok, hogy tisztán tartok mindent magam körül, rendben tartom a Rákóczit. Másokkal inkább foglalkoznak, van, akit elzavarnak. Mindenki megy, ahova tud, a Dankóba például (Iványi Gábor menedékhelye – a szerk.), vagy ide-oda.

Még nem kell a szálló, november van. Most még jó. Ha jön a tél, jönnek a hidegek, fogom magam és hazamegyek. Van lakásom énnekem, csak éppen Heves megyében. Csakhogy nincs ott senkim. Itt vannak a rokonok. Az egyik a Harmincketteseken, a másik a Bajnok utcában. Segítenek. Így még az utcán is jobb.


István


Tegnap kétszer zavartak el a rendőrök, hagyjam el a területet, azt mondták. Elmentem egy másik aluljáróba, elfeküdtem ott és kész. Mit tudok csinálni? Beugrókba húzódok, hogy ne érjen az eső, aluljáróban fekszem le, hogy ne fagyjak meg: ennyit. Itt van valahol az öcsém is. Segítjük egymást. Csináljuk, ameddig bírjuk.

Egyébként jó fejek voltak a rendőrök. Ismernek már, látjuk egymást mindig a Haller utcában. Csak figyelmeztetnek. Annyi új hajléktalan van, te jó isten… Bujkálunk, mit tehetnénk. Jönnek az ötvenezres büntetések, kifizetni persze nem tudom, hadd’ gyűljenek a csekkek. Egyébként most, mióta van ez a járvány, nem büntetnek. Mondom, jó fejek.

Szálló? Biztos nem. A poloskától kezdve elkapsz ott mindent. Mehetnék most is Csepelre, fogadnának, mert már krízis van, elég, ha bemondom a TAJ-számomat. De nem akarok vakarózni, köszönöm szépen. A legnagyobb baj egyébként a lopás. Hajléktalan lop a hajléktalantól. Borzalmas.

A vírustól? Dehogy félek. Ez a bor itt megöl mindent. Már bocsánat.


Gustavsson


Háromszor kellett felpakolni csak a múlt éjjel. Nem egyszerű. A nejem, látod, járókeretes, így pláne nehéz. Jött a rendőr fenyegetőleg, őrmester volt, láttam a rangjelzésen, az náluk ilyen alsó fokozat. Ha elmennek, visszajövök. Mindig visszajövök. Itt nőttem fel, ez az én helyem.  Őszinte leszek. Húsz éve vagyok az utcán. Az nem kevés idő, tudod.

A Könyvesre megyek néha (Könyves Éjjeli Menedékhely és Nappali Melegedő – a szerk.), oda is csak fürdeni, aludni legfeljebb egy-két órát. Többet nem lehet. A vírustól nem félek. Az emberektől félek.



Rudi


Egy átjáróban alszom egy barátommal, ez itt az ágyneműm, most kaptam ételt, megvan minden. Leterítem, lefekszem. Ha elzavarnak, elzavarnak, ha nem, nem. Azt vettem észre most, hogy nagyon emberségesek. Egy ideje nem zavarnak el. Hét és fél évet éltem Torontóban, nemrég jöttem haza, és még az ottaniakhoz képest is kedvesek. Csak szólnak, nem büntetnek, kérik, bújjak el inkább egy kis utcában, nekik is vannak főnökeik, mondják. Eddig csak jó tapasztalataim vannak, maradjon is így, áldja meg őket az Isten. Persze, aki olyan, hogy fel kell lépni vele szemben, annál ők is felveszik a rendőrruhát. Engem nem bántottak, nem büntettek, pedig csak egy csóró kis cigánygyerek vagyok.

Október huszonnyolcadika óta vagyok az utcán. Kiraktak az albérletből. Most nagyon sokan vagyunk. Egyre többen. Szállóba inkább nem, nem szeretnék bogaras, tetves lenni. A Dankó utcába bármikor mehetnék, de nézzen rám, van rajtam három kabát. Ha valamit elkapok, ezeket le kell vennem. Akkor nekem lőttek.


Zoltán


Ugyanott alszunk, mint korábban: a Rákóczi téri csarnok mellett. A szálló nem játszik, sokan vannak, állandó a konfliktus. Augusztus közepe óta vagyok az utcán. A végrehajtó végezte a dolgát. Mi ketten összetartunk. Néha akad még munka is, most éppen dobozoltunk. Nem tudom, hogy lesz a tél. Majdcsak találunk valamit. Ha elzavarnak, nem tudom, hová megyünk.

Egyelőre békén hagynak, annyira, hogy rendőröket még nem is láttunk, mióta van ez a szigor. Katonákat, azokat láttunk. Hogy minek kell ehhez fegyver, azt nem tudom.


Gyula


Csend van, nyugi van, béke van. Még a rendőrök sem baszogatnak. Nyugodtan alszom. Korábban még a zuhogó esőbe is kizavartak. Most semmi ilyesmi. Úgyhogy maradok. Aludtam én mínusz húszban is, akkor sem fagytam meg, vigyázott rám az Isten. A hajléktalanszálló rosszabb, mint a börtön. Az emberek ott… aki volt már, annak nem kell őket bemutatnom. Bizonyára érti maga is. Én megvagyok a magam valóságában, csöndben, nyugiban.

Négy éve vagyok az utcán. Korábban bejártam Franciaországot is. Aztán most ez. Az én hibám, na. Részben. Az asszony ártatlan. Az asszony mindig ártatlan.


Forrás



Share:

Népszerűek

Címkék

aktuális (935) elgondolkodtató (17) érdekességek (973) fejtörő (61) megható (257) megrázó (66) recept (384) viccek (124)