Ahogy az oltárnál álltam, a templom ajtajai hirtelen kivágódtak, és a vőlegényem belépett – karjában egy kislánnyal, aki megszólalásig hasonlított rá. Minden vendég szeme ránk szegeződött, amikor rám nézett, és kimondta:
– El kell mondanom az igazságot.
A jövőmről alkotott képem egyetlen pillanat alatt darabokra tört.
Ez a pillanat ezerszer lejátszódott már a fejemben. Az ajtók kitárulnak, a zene felcsendül, én pedig apám karjába kapaszkodva, szívem heves dobogásától kísérve elindulok az oltár felé. Ethan ott vár majd rám, tekintete tele szeretettel, csak engem látva.
Tökéletesnek kellett volna lennie.
Ehelyett az ajtók hatalmas csattanással kinyíltak, és a vendégek döbbent sóhaja hullámzott végig a termen. A zene félbeszakadt. A levegő bennem rekedt.
Ethan ott állt a bejáratban. Öltönye gyűrött volt, a nyakkendője meglazítva. Arca sápadt, vonásai megfeszültek – valahol a pánik és az elszántság között.
És a karjában egy kislányt tartott – alig lehetett kétéves. Apró keze a zakójába kapaszkodott, nagy, barna szeme kíváncsian pásztázta a termet.
Ő volt az ő pontos mása.
A tömegben suttogások keltek szárnyra. Anyám megdermedt mellettem, ujjai görcsösen szorították az enyéimet. Apám halkan káromkodott. A koszorúslányom, Rachel, alig hallhatóan suttogta maga elé:
– Istenem.
Ethan a szemembe nézett, és hosszú pillanatokig egyikünk sem szólalt meg. Aztán mély lélegzetet vett, hangja remegett, de határozott volt:
– El kell mondanom az igazságot.
A szavak súlya rám nehezedett, bénító erővel.
A testem nem akart mozdulni. Az agyam képtelen volt feldolgozni a látványt. A kislány úgy kapaszkodott belé, mintha mindig is odatartozott volna. Az arca zavart volt, talán ijedt is, de nem úgy tűnt, mintha idegen lenne a férfi számára, aki tartotta őt.
A szám kiszáradt, de végül sikerült kinyögnöm:
– Ki… ki ő?
Ethan állkapcsa megfeszült. Láttam rajta, hogy egy pillanatig habozik, mintha készen állna egy ütésre. Aztán lassan kifújta a levegőt.
– Ő a lányom.
A világ elmosódott körülöttem.
A mondat nem volt értelmezhető. Éreztem, hogy meginogok, a lábaim elgyengülnek. Anyám erősebben szorította a kezem, hogy megtartson. Apám újra káromkodott, ezúttal hangosabban. A templom zsibongott a suttogásoktól, de én csak a saját szívverésemet hallottam a fülemben.
A hangom elcsuklott:
– Neked… van egy lányod?
Ethan arca megrándult, mintha sajnálná.
– Nem tudtam róla, Teresa. Esküszöm, ma reggel tudtam meg.
A kislány az arcát Ethan mellkasába fúrta, apró ujjai még mindig a zakó szövetébe kapaszkodtak. Ethan ösztönösen közelebb húzta magához, mintha védeni akarná.
Megráztam a fejem, próbálva összerakni a darabkákat.
– Nem. Ez nem lehet igaz. Négy éve vagyunk együtt. Négy éve tervezzük a közös jövőt, mindent megbeszéltünk. Egyetlen egyszer sem említetted, hogy lenne egy gyereked!
Ethan nagyot nyelt.
– Ő előtted született.
Ez nem tett semmit sem könnyebbé. Sőt, csak még rosszabb lett.
Tettem egy tétova lépést felé, a menyasszonyi ruhám hirtelen túl szorosnak, túl nehéznek tűnt.
– Akkor miért ma? Miért hoztad el ide?
Ethan szeme rémült csillogással telt meg, ujjaival óvatosan simított végig a kislány hátán.
– Ma reggel… valaki kopogtatott az ajtómon. Azt hittem, a tanúm vagy anyám jött értem. – Megremegett a hangja. – De amikor kinyitottam… ő állt ott.
A gyomrom összeszorult.
– És egy cetlit tartott a kezében.
Ethan előhúzott egy gyűrött papírlapot a zakójából.
Tétován nyúltam érte, ujjbegyeim remegtek, ahogy kihajtogattam.
**Ethan,
Nem akartam elmondani neked. Nem volt rád szükségem, egyedül is elboldogultam. De aztán megláttam az eljegyzési fotóidat. Haladsz tovább, boldog kis életet építesz.
És ettől undorodtam. Szóval most rajtad a sor. Ismerd meg a lányodat, Oliviát.
Mostantól a te gondod. Élvezd az esküvődet.**
A gyomrom felfordult. A levél görcsösen szorított öklömben maradt.
– Csak itt hagyta? – suttogtam.
Ethan keserűen felnevetett.
– Mire újra felnéztem, már sehol sem volt. Próbáltam felhívni, de a száma megszűnt. Semmi nyomot nem hagyott maga után. Csak… ezt.
Újra a kislányra néztem. A kis kezével most is Ethan zakójába kapaszkodott, mintha az lenne az egyetlen biztos pont az életében.
A torkom összeszorult.
Ethan halkan folytatta:
– Nem tudtam, mit tegyek. Három óra múlva esküvőm lett volna, és hirtelen ott volt egy lányom. Megetettem, ráadtam egy régi pulcsimat, ami épphogy nem lógott rajta… és eljöttem ide. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Mert fogalmam sem volt, mit tegyek.
A csend mindent betöltött.
A templom vendégei mozdulatlanul figyeltek, várták, mit teszek.
De én nem rájuk néztem. Csak őrá.
Oliviára.
Még mindig Ethan kabátjába kapaszkodott, de a szeme most már engem fürkészett. Talán félve. Talán kíváncsian.
Lassan előreléptem.
Ethan megfeszült, mintha azt várná, hogy kiabálni fogok, esetleg elmenekülök. De nem tettem. Letérdeltem, hagytam, hogy a ruhám körém omoljon.
– Szia, Olivia. – A hangom lágy volt. – Én Teresa vagyok.
A kislány pislogott. Egy másodpercnyi feszült csend után megszólaltam:
– Szeretnél velem együtt az oltárhoz sétálni?
Egy pillanatig nem mozdult.
Aztán lassan, óvatosan elengedte Ethan zakóját.
És megfogta a kezem.
A templom felmorajlott. Ethan szeme megtelt könnyekkel.
Én pedig kimondtam:
– Menjünk és házasodjunk össze.
A zene újra felcsendült.
És együtt – Ethan, Olivia és én – elindultunk az oltár felé.
