A város megszokott, kissé kopott utcáira már leszállt az este, a vizes aszfalt tükrözte a narancssárga utcai lámpákat, mint egy túlvilági folyó. Csend volt. Túl nagy csend.
Kovács Sándor törzszászlós, aki több mint húsz éve rótta ezeket a köröket, épp a Széchenyi park mellett haladt el, mikor valami furcsa érzés ütött szöget a fejében. Nem volt kiabálás. Nem volt szaladgálás. Csak… egy árnyék a padnál.
Egy kislány. Egyedül. Mozdulatlan. A haja a szemébe lógott, a kabátja túl vékony volt ehhez a márciusi estéhez. Mint egy megszökött porcelánfigura, akit elfelejtettek visszatenni a vitrinbe.
Sándor leállította a motort, lassan kiszállt, nehogy megijessze. A kislány nem nézett fel. Ült ott, mintha nem is ebbe a világba tartozna. De amikor mégis felpillantott… Sándor nem volt felkészülve. Ezek a szemek nem tartoztak gyerekhez. Túl sokat láttak. Túl sokat hallgattak végig.
— Szia, angyalom. Mi történt? Elvesztél?
A lányka nem szólt. Csak szorította a kezeit, mintha a saját ujjait próbálná nem elengedni. Aztán egyszer csak, szinte hangtalanul, megremegő ajkakkal suttogta:
— Kérlek… ments meg.
Ekkor Sándor hátán végigfutott a hideg. Ez nem volt hétköznapi ijedség. Ez nem volt „eltévedtem a játszótéren”. Ez a fajta félelem nem tanítható meg egy hatévesnek. Ezt valaki beletörte.
A kislány — Erika, így mutatkozott be végül — nem nézett rá. Csak egy irányba. Egy elhagyatott ház felé a park szélén, amelyről még a hajléktalanok is csak suttogva beszéltek. A ház, amit mindenki elkerült. A ház, amiben soha nem világít a villany, de néha mégis árnyék mozdul az ablakban.
Sándor elővette a rádiót. Az ösztönei ordítottak.
— Itt Kovács, 1-3-as egység. Széchenyi park, azonnali erősítés kell. Kiskorú veszélyben. Ismeretlen fenyegetés. Ismétlem: nem rutineset.
Miközben várta a visszajelzést, Erika halkan megkérdezte:
— Ugye nem hagy itt?
És akkor megtörtént.
A sötét ház egyik emeleti redőnye hangtalanul megmozdult.
Valaki figyelte őket. Már egy ideje.
A rádió recsegett.
— Megerősítve, Kovács. Egységek úton, 4 perc. Tartsd a pozíciót. Vége.
De Sándor tudta, hogy négy perc egy ilyen helyzetben egy örökkévalóság. A tekintete Erika arcára siklott. A kislány szinte belesüppedt a padba. A válla remegett, de nem a hidegtől. A tekintete ugyanabba az irányba tapadt: a régi, vakolatát vesztett ház ablakára, ahonnan a redőny épp most siklott vissza hangtalanul.
— Ott van… — súgta. — Ott még van valaki. Ők… nem engedik ki anyut…
Sándor megdermedt.
— Anyukád bent van?
A kislány bólintott.
— Azt mondták, ha beszélek, ő meghal.
A rendőr lassan leguggolt, egy szintbe került vele.
— Erika, figyelj rám. Már nem vagy egyedül. Itt vagyok. És most már jönnek a többiek is. Senki nem fog bántani sem téged, sem az anyukádat, jó?
A kislány bólintott, de a könnyei már patakzottak. Mint aki nem hisz benne, de szeretne.
Sándor felállt, egy pillanatig gondolkodott, majd lehúzta a biztonsági zubbonyát, és finoman Erika vállára terítette. A rádiót a zubbonyba csúsztatta, csak a mikrofonját tartotta a gallérhoz közel. Jobb kezével pedig hátranyúlt — a pisztolytáskájára.
A ház sötét volt, az utcai lámpa csak félig világította meg a bejáratot. Régi, rozsdás kapu, üveg nélküli ablakok. A vakolat lepergett, a falak mintha nedvességtől lélegeztek volna. Az egész épület úgy állt ott, mint egy seb a város testén.
Sándor az ajtóhoz lépett. Egy macska suhant el a lábánál, ő nem rezzent. Kezét a kilincsre tette, és lassan lenyomta. Nyitva volt. A sötétség bent sűrű volt, mint a füst. De valami mozdult odabenn. Halk nyögés. Vagy sóhaj. Talán hívás.
Megnyomta a mikrofont.
— Kovács vagyok. Beléptem az épületbe. Cél: felderítés. Kiskorú szerint további személy tartózkodik odabent, lehetséges fogva tartás. Vigyázzatok a bejáratra. Vége.
Az előtérben törött üveg, régi rongyok, egy felborult asztal. A ház nem volt lakatlan. Csak úgy tett, mintha az lenne. A lépcső nyikorgott, amikor rálépett. Felment. Második emelet. Bal oldali szoba. A levegő fojtó volt, állott és vastag, mintha minden, ami bent történt valaha, nem akart volna elillanni.
Aztán meghallotta. Halk szipogás.
Benézett az ajtón.
Egy nő. Kötözött kézzel, arcán ütésnyom, szája betapasztva. A szoba sarkában — egy kis polc, amin gyerekrajzok voltak. Erika rajzai.
Sándor rohant be. A nő rémülten hátrahőkölt, de amikor meglátta a rendőregyenruhát, elernyedt. Könnyek gyűltek a szemébe.
— Most már minden rendben lesz, asszonyom — suttogta Sándor, miközben letépte róla a ragasztót. — Erika jól van. Ő hívott minket. Egy hős kislány.
Az asszony rázkódva sírt.
— Azt mondták, ha beszélek, elviszik őt is… eladják… már régóta figyeltek minket…
Lépések a folyosón. Sándor pördült meg. Fegyvert rántott.
— Rendőrség! Állj meg!
Egy férfi árnyéka tűnt fel az ajtóban, aztán egy rohanó alak — de már késő volt. A rendőrök megérkeztek. A házat körbevették. A gyanúsítottat letartóztatták. Fegyvert, telefonokat, kötözőszereket találtak nála. És egy listát — nevek, fényképek… gyerekek.
Hajnali három volt, mikor Sándor letérdelt Erika mellé a rendőrségi autóban. A kislány szorosan ölelte anyját, már biztonságban. Sándor rájuk nézett, a fáradtság a szemében égett.
— Tudod, hogy megmentetted őt, igaz? — kérdezte.
Erika ránézett. Először, igazán.
— És maga is minket.
Sándor csak bólintott.
Nem volt hősként nevelve. De ezen az éjszakán… egy kislány mondta ki először, amit mások sosem mertek.
