Március volt, de mintha maga a természet is visszatartotta volna a lélegzetét. Sűrű, nyomasztó volt a levegő a falu szélén lévő temetőben. A Duna-parti dombot jeges szél nyaldosta, és a felhők olyan alacsonyan úsztak, hogy az emberek ösztönösen meghúzták a fejüket.
Néma sorok. Ki zsebre dugott kézzel állt, ki összeszorított szájjal nézett maga elé. Néhány gyerekjáték a fűben, pár letört nárcisz. És egy furcsán csipogó pacsirta valahol a kerítés mögött.
De nem őt nézték.
Nem a papot, aki remegő kézzel tartotta a Bibliát.
Nem az apát, akinek szavai elhaltak a szélben.
Minden tekintet egyetlen pontra szegeződött — arra a kutyára, aki nem mozdult el a fehér koporsótól.
Egy német juhászkutya volt, sötétbarna gallérral. Mint aki összenőtt a földdel. Szemei élesek, mint a penge, szinte átégették a fát. Amikor valaki megpróbálta elhúzni, a kutya morgott. Nem dühösen, hanem figyelmeztetően. Mintha tudna valamit. Valami fontosat, amit az emberek nem.
— Kié ez a kutya? — suttogta egy fekete kendős asszony.
— Úgy hallottam, a kislányé volt — válaszolta egy másik. — Egyszerre mentették ki őt és az anyja öccsét. A kutyával... különleges kapcsolatuk volt.
— De ez csak egy állat! Mit keres egy temetésen? Ez tiszteletlenség!
— És ha érez valamit? — szólalt meg egy szigorú tekintetű, egyenruhás férfi. Hangja feszült volt, nem meghatott.
Az egész olyan volt, mint bármelyik falusi temetés — egészen addig, amíg a kutya meg nem mozdult.
Először alig észrevehetően. Aztán hirtelen felállt, előrelépett, és ráhelyezte a mancsait a koporsóra. Valaki felsikoltott. A kutya gyorsabban kezdett lélegezni, fülei megfeszültek, farka mozdulatlan volt. A tekintete… a tekintete tele volt szorongással. Majdnem emberivel.
— Azonnal vigyék le onnan! — kiáltott a temetkezési vállalat vezetője.
— Várjanak! — lépett elő a katonaruhás férfi. — Én ismerem ezt a testtartást. A fronton láttam ilyet, amikor a kutyák megérezték, hogy valaki még él a romok alatt.
Hirtelen síri csend lett. Mindenki megmerevedett, senki nem mert mozdulni. A kutya nyüszíteni kezdett — először halkan, aztán ritmikusan, egyre hangosabban. Szinte dühösen. És valami egészen szokatlan módon.
És akkor megtörtént az a valami, amire senki nem számított.
Minden arc megrándult.
A koporsóból…
kopogás hallatszott.
Halkan.
Alig érzékelhetően. De a kutya meghallotta először.
— Hallották… ezt? — kérdezte valaki, a mellkasát szorítva.
— Mi a fene volt ez?.. — nyögte egy férfi, keresztet szorongatva a kezében.
A kutya továbbra is a koporsót nézte. Majd felnyögött. Hosszan. Fájdalmakkal teli. Mintha valakit hívott volna a túlvilágról vissza.
És senki nem mert közelebb menni.
Senki — kivéve egyetlen embert.
— Nyissák ki — hangzott el váratlanul. A hang határozott volt, de félelem rezgett benne.
— Tessék? — kérdezte döbbenten a temetkezési vezető.
— Nyissák ki… ha van akár egy halvány esély is… — a hang remegett, de már nem a sírástól.
És akkor az emberek arcáról eltűnt a megszokott fájdalom. Mert mind tudták: ez nem egy szokványos nap.
És az a kutya — nem egy közönséges állat.
Ami pedig gyásznak indult — még csak most kezdődött…
Senki sem mozdult. Mintha maga az idő is megállt volna. A temetőn olyan csend ereszkedett végig, hogy még a sírköveken végigsüvítő szél is hangosnak tűnt.
Elsőként az egyenruhás férfi lépett elő. Nem várt engedélyt, nem kérdezett senkit. Csak ennyit mondott halkan, de határozottan:
— Ha csak egy százalék esély is van, hogy él… akkor ki kell nyitni.
Két falubeli legény azonnal mellé állt. Közösen emelték le a koporsó fedelét. Valaki halk imát mormolt a tömegben. Mások elfordították a tekintetüket. A kutya azonban maradt. Még közelebb húzódott, és nehéz lihegéssel figyelte, ahogy lassan feltárul a koporsó belseje.
A fedél nyikorogva mozdult meg. Egy centi. Kettő.
És akkor… a kislány megremegett. Először alig láthatóan, aztán az ujja megmozdult, és egy rekedt, alig hallható levegővétel szaladt végig a testén.
— Él! — kiáltotta fel valaki döbbenten.
— Mentőt! Gyorsan! — sikított egy asszony, miközben lázasan kezdte keresni a térerőt a mobilján. — Hol a fenében van itt térerő?!
A férfiak közben már emelték ki a kislányt, betakarták kabátokkal, sapkákkal. Egy idős férfi a zsebéből vett elő kisüveget, és meleg vodkát öntött a tenyerébe, hogy a lányka kezeit dörzsölje.
A kutya… nem mozdult. Csak ült ott. Nézte őt. Őt, akit soha nem hagyott magára. Amikor a kislány kinyitotta a szemét, remegve suttogott valamit.
— Morzsa…
A hangja olyan halk volt, hogy csak az állt közel hozzá hallhatta — de a kutya megérezte. Azonnal felkapta a fejét, és halk vonyítással válaszolt. A tekintetük találkozott. Az övében hála volt. A kislányéban pedig… az élet visszatérő szikrája.
A mentő a szomszéd faluból jött, húsz perc múlva. Addig a falu egy régi Ladájába fektették, betakarva melegítős palackokkal, kendőkkel, sőt, egy gyapjútakaróval, amit valaki a sírra hozott.
Mire beértek a kórházba, az orvosok csak annyit mondtak: „Ritka állapot, mély katatóniás fázis. Alig észrevehető életfunkciók. Könnyen összetéveszthető a halállal.”
Az orvos, aki korábban kiállította a halotti bizonyítványt, másnap már nem dolgozott a rendelőben.
A kutya pedig… még napokig a temetőben maradt. Ott ült a régi sírnál, ahonnan kivették a gazdáját. Mintha őrizte volna. Mintha várta volna, hogy valami végleg lezáruljon.
Amikor a kislány végre magához tért, az első kérdése az volt:
— Morzsa hol van?
Az anyja azonnal kocsiba ült, és elment a kutyáért. A kutya engedelmesen jött vele. Amikor belépett a kórterembe, a lány felült. Mosolygott. És könnyek peregtek le az arcán.
Szorosan átölelte a kutya nyakát, úgy, mintha nem akarná többé elengedni. Mintha tudta volna, hogy nem az orvosi csoda, hanem egy hűséges szív mentette meg őt.
Mert néha az, amit csak „egy kutyának” hiszünk…
valójában angyal. Csak bundában.
