Apró dolgokkal kezdődött. Egyre később jött haza a munkából, gyakrabban mondta, hogy „ne hívj, megbeszélésen vagyok”, és közben egyre udvariasabb, de hidegebb lett. Nem veszekedtünk, nem sértődtünk meg – de mintha már nem is együtt éltünk volna.
A barátnőm egyszer megkérdezte: „Biztos vagy benne, hogy mindig ott van, ahol mondja?” És ez a „biztos” belém égett. Nem azért, mert féltem, hogy megcsal. Hanem mert rájöttem: igazából alig tudok valamit a férjemről.
Sokat beszél, sokat viccel, mosolyog – de minden olyan, mintha előre megírták volna. Nincsenek elcsúszott szavak, nincs semmi véletlenszerű.
Figyelni kezdtem. Először megnéztem az üzeneteit – tiszta. Aztán próbáltam ismeretlen számról hívni – nem vette fel.
Aztán jött az ötlet – őrült, de egyszerű. Vettem egy apró, mágneses diktafont, és bevarrtam a világoskék ingének gallérjába – abba, amit gyakran hord „üzleti találkozókra”.
Első nap – unalom. Kocsi, iroda, egy kávés beszélgetés. Második nap – munkatársak, tender, trágár viccek.
A harmadikon…
A harmadikon hajnali ötig ültem a sötét konyhában és hallgattam a felvételt.
És rájöttem: az egész életem az elmúlt öt évben csak díszlet volt. És én magam – egy kellék.
És a legrosszabb? Nem egy szerető. Nem egy titkos élet. Hanem valami sokkal, sokkal rosszabb.
Nem a nevemen szólított.
Azt mondta rám: „az a nő” vagy „ez a kis semmi”.
A felvételen egy beszélgetés volt – nyugodt, mint amikor az időjárásról vagy a napi menüről csevegnek.
– Meddig kell még játszanod ezt a kis családi színházat vele?
– Amíg szükség van rá. Ő az imidzs része – otthonosság, stabilitás, az orvos felesége, érted. Az emberek szeretik az ilyet.
Szünet. Valaki felnevet.
– És utána?
– Utána? Csendes válás. Zaj nélkül. Nincs vagyonmegosztás, nincs dráma. Csak ne törjön össze, ne kezdjen el balhézni. Az anyja is idegroncs, utánanéztem – örökölhető. Szóval óvatosan kell.
Visszatekertem. Újra és újra meghallgattam.
És a legvisszataszítóbb az volt, ahogy beszélt. Magabiztosan, üzletszerűen, érzelem nélkül.
Mintha raktárkészletről tárgyalt volna. Vagy bérköltségről.
Egy pillanatra azt gondoltam: „Mi van, ha tényleg semmit nem jelentek neki? Ha minden igaz?”
Aztán jött a következő mondat:
– Egyébként aranyos. Nem is válnék el, ha te nem lennél. De te – te más szint vagy. Veled lehet haladni. Ő meg csak hátráltat.
Azt nem a hazugság törte össze bennem, hanem ahogy értékelt. Mint egy Excel-táblát.
Felálltam, kinyitottam az ablakot, és a hideg levegőt lélegeztem be. És először az életben – nem sírtam. A szemem se csípett.
Csak a kezem remegett. Úgy éreztem magam, mint egy kirakati baba, akiből kiszívták a belsőt.
Este hazajött. Puszi az arcomra. Megkérdezte, mi lesz vacsorára.
Mosolyogtam – és megterítettem.
Egész éjjel nem aludtam. A telefonomat bámultam, és gondolkodtam.
Reggelre eldöntöttem.
Egy héttel később fontos vacsorája volt a befektetőkkel. Tudtam, mennyire fontos, hogy ott „családos, kiegyensúlyozott férfiként” tűnjön fel.
Fekete, szűk ruhában jelentem meg, vörös rúzzsal, azzal a tekintettel, ami azt mondja: „átlátok rajtatok”.
Felugrott, meglepetten:
– Te mit keresel itt?
– Mosolyogj, drágám. Azt akartad, hogy a képed része legyek. Hát eljöttem. Ülök. Hallgatok. Vagy elmesélem, mit is szoktál mondani ezekről a „befektetőkről”, mikor otthon vagy. Jó lesz?
Elsápadt.
Én pedig koccintottam – egyenesen a kis kedvencének a szemébe nézve, aki ott ült az asztal sarkán, mint aki „csak véletlenül tévedt ide”.
– Az őszinteségre, uraim. Manapság drága dolog. Néha még a profitnál is drágább.
És tudod, nem csaptam be az ajtót. Nem ordítottam.
Csak kisétáltam. Könnyedén.
Mert már nem éreztem magam bábnak.
