Öt év.
Ennyi telt el a csendben…
A csendben, ami Linda, a feleségem után maradt.
A csendben, ami Emily, a lányunk után maradt.
Minden reggel inkább megszokásból ébredtem, mint akaratból. Kinyitottam a konyhaablakot, beszippantottam a hideg levegőt, és leültem ugyanahhoz az asztalhoz, néztem, ahogy a fényfolt lassan végigkúszik a falon.
Amikor elérte a polcon sorakozó teáscsészéket, tudtam, hogy reggel van.
És hogy még mindig egyedül vagyok.
Minden azon a télen kezdődött. Linda beteg lett. Reszketett, köhögött, alig evett valamit.
„Hívok mentőt,” mondtam neki azon az estén. „Ez nem játék, drágám.”
„Ó, Frank, ugyan már,” legyintett a takaró alól. „Nem engedhetünk meg magunknak egy újabb kórházi számlát. Elmegyek én magam a gyógyszertárba. Öt perc.”
„Linda, kérlek,” könyörögtem. „Ne menj. Majd én elmegyek. Vagy hívunk egy taxit.”
„Nem vagyok gyerek. Csak add ide a kulcsokat, jó?”
Ott álltam az előszobában a táskájával a kezemben, néztem, ahogy felveszi a kabátját. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszatartom. De nem tettem.
Rám mosolygott.
„Mindjárt jövök. Tedd fel a teavizet.”
Megtettem.
De ő soha nem jött vissza.
Az autója megcsúszott a jeges úton. Egy teherautó már nem tudott időben megállni.
A temetésen próbáltam tartani magam. De amikor Emily odajött, minden megváltozott. Próbáltam elmagyarázni.
„Kicsim… ez baleset volt. Próbáltam megállítani őt.”
Nem nézett a szemembe.
„Próbálnod kellett volna jobban. Ha egyszer az életben kiállsz magadért… Most meg halott. Mert hagytad, hogy elmenjen.”
Szólni akartam, magyarázni, kiabálni… De a szavak bennragadtak a torkomban. Az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.
Azóta — semmi.
Pár havonta hívtam. Küldtem neki apró üzeneteket. Régi fényképeket — az első biciklizéséről, karácsonyról a kandalló mellett.
Néha hangüzenetet hagytam:
„Szia, Emily. Apa vagyok. Csak hallani akartam a hangod.”
De a csend megmaradt. Nem válaszolt. Még karácsonyi lapot sem küldött.
Megtanultam olcsón élni. Télen a kabátomban aludtam, amikor a radiátor alig fűtött. Teán és pirítóson éltem.
A nyugdíjam nem volt sok, de minden félretett fillért megőriztem. Egy régi teasütis dobozba rejtettem a szekrénybe, az összehajtott ingek alá.
Ez volt a biztonsági hálóm. Arra az időre, amikor már túl beteg leszek ahhoz, hogy gondoskodjak magamról. Arra az időre, amikor senki sem lesz mellettem.
Soha nem nyúltam hozzá. Nem élelemre, még akkor sem, amikor már lyukas volt a cipőm.
Jobb most fázni, mint később koldulni.Egy reggel ott ültem a legújabb villanyszámla előtt. A számok elmosódtak előttem.
„Ennyi. Eddig bírtam.”
A bolt hirdetőtábláján egy kézzel írt cetlit vettem észre:
„Takarítót keresünk a Kisfenyők Óvodába. Délelőtti műszak.”
Hosszú ideig álltam előtte. Végül letéptem a kis papírt, amin a szám állt, és a kabátom zsebébe csúsztattam.
Azt hittem, csak egy új munkát találtam. Nem sejtettem, hogy valami olyat fogok találni, amire soha nem is mertem remélni.
A következő héten elkezdtem dolgozni az óvodában.
Reggel hajnalban keltem, erős kávét ittam, felhúztam a régi barna pulóveremet, és kiléptem a még sötét reggelbe.
Ahol korábban csend volt, most végre nevetés hallatszott. Apró arcok, színes kabátok, hátizsákok, amik tele voltak dinoszauruszokkal és sellőkkel.
Nem éreztem magam kívülállónak. Éppen ellenkezőleg.
„Jó reggelt, Frank!”
A gyerekek mindig akkor kiabáltak, amikor kinyitottam a kaput.
Része lettem a reggeli rituáléjuknak. Integettek nekem a kesztyűs kezeikkel, hoztak nekem leveleket és gesztenyéket, ragaszkodtak hozzá, hogy „muszáj ültetnünk”.
De egy kislány már az első pillanattól kezdve kiemelkedett a többi közül.
„Igazi lapátmester vagy?” kérdezte komolyan az első napon, miközben vizes leveleket gereblyéztem a játszótér csúszdája mellett.
„Hát, attól függ, hogy nézed,” mondtam, miközben megvakartam a fejem tetejét. „Nincs diplomám, de van évtizedes tapasztalatom.”
Nevetett — nagy, őszinte nevetéssel, anélkül, hogy félt volna az új idegentől.
„Én Sophie vagyok. És én vagyok a Sárga Nyuszik csoportjának a főnöke.”
Elmosolyodtam.
„Nagyon örvendek, Miss Nyuszi. A nevem Frank.”
Ezután Sophie mindig a közelemben volt.
Ha kerítést javítottam, ő tartotta a szögeket. Ha a udvart söpörtem, ő törölgette a padokat. Olyan volt, mint egy kis nap — végtelenül kíváncsi, kicsit bátor, nem olyan, mint a többi gyerek.
„Van kutyád?”
„Valaha híres énekes voltál?”
„Jártál már a holdon?”
Minden kérdésre úgy válaszoltam, mintha a világ legfontosabb dolgai lennének. Sophie komolyan bólintott, mintha elraktározta volna az információkat későbbre.
Egy délután, miközben együtt ültünk a padon, előhúzott egy medált a pulóvere alól. Kicsi, kerek, ezüst. Finom gravírozások a szélein.
Elakadt a lélegzetem.
„Milyen szép nyaklánc. Ki adta neked?”
„Az Anyukám! És ő kapta a Nagyimtól.”
Proudúan megérintette a medált.
„Szerencsét hoz. Anyu azt mondja, ‘Viseld, amikor szomorú vagy — Nagyi ott lesz veled.’”
Erőtlen mosolyt erőltettem az arcomra.
Tudtam, hogy mi az a medál.
Én választottam ki Lindának egy ékszerboltban 30 évvel ezelőtt. Linda adta Emilynek a 18. születésnapján.
Emlékeztem, ahogy akkor suttogtam:
„A mi kis csillagunknak.”
Valamit akartam mondani. Bármit. De csak bólintottam.
„Van unokád?” kérdezte Sophie hirtelen, egyenesen a szemembe nézve.
Megakadt a levegő a torkomban.
„Lehet, hogy van. Lehet, hogy nincs. Nem igazán tudom.”
„Ez szomorú,” mondta elgondolkodva. „Hogy lehet, hogy valaki nem tud a saját unokájáról?”
Vállat vontam, miközben lefelé néztem a lábaink alatt heverő, megfakult homokra.
„Néha az emberek eltévednek. És néha… mások veszítik el őket.”
Hirtelen Sophie megragadta a kezemet.
„Hamarosan lesz a születésnapom. Öt leszek! Eljössz?”
„Ha meghívsz,” mosolyogtam, „biztos ott leszek.”
„Különleges meghívót készítek neked, rendben?”
„Rendben.”
„Lesznek sok lufi! Meg torta! De ne hozz nekem ajándékot, kérlek. Már kértem Anyutól egy zongorát, de azt mondta, túl sok. A torta elég.”
„Átgondolom. Talán valaki zenét hoz majd, mindegy.”
Sophie vidáman felnevetett, és visszaszaladt a csoportjához.
Ott maradtam a padon. Nem tudtam biztosan. De a szívem már ordított — ő az. Ő az én unokám.
És ha tévedek, hát tévedtem. De ha igazam van…
A restaurant tele volt zenével és nevetéssel. Fényes lufik lebegtek a plafonon, és egy hatalmas rózsaszín torta díszelgett büszkén egy hosszú asztalon, ajándékokkal körülvéve.
Csendben álltam a bejárat közelében, egy kis dobozt tartottam a kezemben — egy apró zongora charm ezüst láncon, gondosan becsomagolva, enyhén remegve az ujjaim között.
Kivasaltam a régi fehér ingemet, hogy majdnem csillogott. A barna kabátom, elhasználódott, de tiszta, laza volt a vállamon.
Nem voltam különleges ott. Csak egy férfi, aki valaki más ünneplésének szélén állt.
Az asztal másik oldalán megláttam Sophie-t. A haját két bohókás copfba kötötték, a szemei felragyogtak, amikor észrevett engem.
Elkezdett integetni, arca ragyogott, de mielőtt odaérhetett volna, egy kéz rámarkolt a vállára.
Marianne. A lányom anyósa. Magas, éles tekintetű, gyöngyház színű öltönyben, makulátlanul.
Lehajolt Sophiehoz, halkan suttogott valami durvát a fülébe, majd elrángatta, miközben egy pillantást vetett rám. Az arcán felismerés villant. A szája egy szoros mosollyá torzult, mint egy vadász, aki megpillantja a csapdába esett prédát.
„Na, ki mászott ki a sziklák alól,” mondta, elég hangosan ahhoz, hogy mások is hallják.
„Milyen megható. Azt hitted, jössz könyörögni, öreg?”
Megfeszült a testem. „Azért vagyok itt, mert Sophie meghívott. Nem másért.”
Marianne nevetése kegyetlen volt.
„Ó, persze. Ezért tűntél el öt évre, ugye? Ott hagytad szegény Emilyt, hogy egyedül gyászoljon, miközben részegre ittad magad?”
Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de az igazságtalanság a torkomon akadt. Marianne mögött megláttam Emilyt, ahogy visszajön egy tálca muffinnal. Még nem vett észre minket.
Marianne közelebb hajolt, hangja halkan sziszegett:
„Azt hiszed, csak úgy megjelenhetsz, és tárt karokkal fognak üdvözölni? Miután mindent tönkretettél?”
Megcsóváltam a fejem.
„Soha nem mentem el. Írtam. Telefonáltam. Küldtem leveleket. Minden karácsonykor, minden születésnapon…”
Megint nevetett, mélyen és keserűen.
„És milyen levelek? Milyen hívások? Emily soha nem kapott tőled semmit.”
A szemem sarkából láttam, hogy Emily végre ránk néz. Összeráncolta a homlokát. Közeledett.
„Hazudsz,” mondtam, most már hangosabban.
„Hazudok? Akkor hol vannak azok a drága levelek?”
Emily most már közel volt, elég közel ahhoz, hogy hallja.
„Én is küldtem neked leveleket!” dadogta, hangja megtört. „Írtam… annyiszor írtam… születésnapi kártyák, karácsonyi kártyák… Soha nem válaszoltál!”
A szívem megremegett.
„Soha nem kaptam meg őket. Egyet sem.”
Egy pillanatra csend ült közénk. Emily lassan Marianne-ra nézett, a szemében rémület tükröződött.
Marianne arca megkeményedett.
„Megvédtelek. Ő teher, Emily! Mindig is az volt. Azt tettem, amit tennem kellett.”
„Elloptad a leveleimet,” mondta Emily, a hangja egyre hangosabban. „Hazudtál nekem! Évekig!”
Néhány vendég most már minket figyelt, a mosolyaik kényelmetlen pillantásokká alakultak.
„És te,” Emily rám nézett, könnyeivel a szemében. „Azt hitted, hogy én sem törődtem veled.”
Bólintottam, torkom túl szoros volt a beszédhez.
Ekkor egy teherautó húzott fel az utcára. Két férfi mászott ki belőle, és egy kis zongorát cipeltek a járdára.
„Szállítmány Sophie-nak!”
Lehunytam a szemem, és a cipőmet néztem.
„Nincs sok pénzem,” mondtam halkan. „Csak a nyugdíjam. De megtakarítottam arra. Miattad.”
Emily a szájára tette a kezét, és megrázta a fejét.
„Azt hittem, már nem szeretsz.”
„Soha nem álltam le szeretni téged. Egy pillanatra sem.”
Könnyek folytak az arcán.
Hirtelen Emily előre zuhant, és karjait körém fonta, szorosan, mintha félt volna, hogy eltűnök.
„Annyira sajnálom. Annyira sajnálom, Apa.”
Visszatartottam őt, a mellkasom feltépődött a hosszú csend és gyász alatt.
Közben Marianne ott állt megfagyva, sápadtan és mereven, mindenki figyelmen kívül hagyta.
Sophie, egy lufit szorítva, kikukucskált egy szék mögül.
„Vége a viharoknak?”
Emily letörölte a szemét, és leült mellé.
„Sophie… Ő itt a nagypapád. A legjobb ember a világon.”
Sophie felnézett rám, elmosolyodott, és hangosan, tisztán kimondta:
„Szóval… tényleg van unokád, ugye? Most már tényleg tudod.”
Egy pillanatra az egész világ mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Nevettem, és térdre ereszkedtem, hogy magamhoz öleljem.
Annyi évet veszítettünk. De ott állva, Sophie-t karjaimban tartva, tudtam — a legszebbek még előttünk állnak.
