Amikor Anthony megjelent az ajtómban egy hatalmas hintalóval, rögtön tudtam, hogy valami hátsó szándéka van. A volt férjem soha nem csinált semmit csak úgy – különösen, ha Ethanről volt szó.
Ott állt, vigyorogva, mintha épp a Holdat hozta volna le Ethannek, miközben éreztem, ahogy az egekbe szökik a vérnyomásom.
– Szia, Genevieve. Azt gondoltam, Ethan örülne ennek – mondta Anthony túlságosan vidáman. Mindig is mesterien álcázta a valódi szándékait ezzel az álmosollyal.
Kényszeredetten mosolyogtam, bár inkább grimasznak tűnhetett. – Ez… igazán figyelmes tőled, Anthony.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az ártalmatlannak tűnő játék teljesen felforgatja az életemet.
Félreálltam, hogy beengedjem. Néztem, ahogy a túlméretezett játékot beviszi a nappaliba.
– Ethan a szobájában van – jegyeztem meg.
Anthony nem is várt további útmutatásra, már rohant is fel a lépcsőn, miközben kiáltotta: – Hé, haver! Gyere, nézd meg, mit hozott neked apa!
A falnak dőltem, és megmasszíroztam a halántékomat. Nem ez volt az első eset, hogy Anthony drága ajándékokkal próbálta elnyerni Ethan szeretetét. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: Ethan boldog, majd Anthony valami rossz hírt közöl, aztán én maradok, hogy összeszedjem a darabokra tört kisfiút.
– Anya! Nézd, mit kaptam apától! – kiáltott le Ethan izgatottan a lépcsőn.
Pillanatokkal később már be is rohant a nappaliba, nyomában Anthonyval. Ethan arca ragyogott az örömtől, két kezével szorította a hintaló kantárját. Próbáltam mosolyogni, de már vártam, mikor jön a látogatás elkerülhetetlen árnyoldala.
– Ez szuper, apa! Most rögtön kipróbálhatom?
– Persze, bajnok – mondta Anthony, és összeborzolta Ethan haját. – Csak légy óvatos, jó?
– Jó – bólintottam –, de csak egy kicsit. Mindjárt vacsoraidő van. Apa ma pizzázni visz, emlékszel?
– Erről jut eszembe… – Anthony bájos mosolyt erőltetett magára, miközben felém fordult. – Mégsem tudom ma elvinni Ethant.
– Mi? – kérdezte Ethan, és abbahagyta a hintázást.
Sóhajtottam. Már megint.
– Sajnálom, haver, de apának dolgoznia kell – magyarázta Anthony, miközben leguggolt Ethan mellé. – Hétvégén bepótoljuk, ígérem.
Ethan lehajtotta a fejét, és szipogott.
– Addig is játszhatsz a lovacskáddal, jó? – tette hozzá Anthony. – Ha minden nap játszol vele, hozok neked egy igazi cowboy kalapot, amit felvehetsz, amikor Patchelsen lovagolsz.
Anthony megsimogatta a hintaló nyakát. Ethan bólintott, és újra felült a lóra.
– Minden nap lovagolok rajta, hogy meglátogass engem, apa – mondta Ethan.
A szívem belesajdult, de Anthony csak elmosolyodott, összeborzolta Ethan haját, majd indult kifelé. Kinyújtottam a kezem, és megfogtam a karját, mielőtt még kilépett volna az ajtón.
– Nem csinálhatod ezt folyton, Tony – mondtam halkan. – A drága ajándékok nem pótolják az együtt töltött időt a fiaddal.
Tony kirántotta a karját a kezemből.
– Ne oktass ki, Genevieve. Sőt, inkább próbálj meg kedves lenni hozzám. Vagy talán elfelejtetted, hogy az ügyvédeim megóvják az elhelyezési megállapodást?
Felhúztam a szemöldököm. – Hogyne, persze.
Anthony vicsorszerű mosolyt villantott, aztán sietve távozott. Ahogy néztem a távozó alakját, csak azt kérdeztem magamtól: vajon valaha eljutunk oda, hogy békésen tudjuk nevelni Ethant?
– Ethan, ha gondolod, még elmehetünk pizzázni – szóltam utána, miközben becsuktam az ajtót.
– Köszi, anya – felelte halkan.
Ahogy Ethan leszállt a hintalóról, szorító érzés költözött a gyomromba. Valami nem stimmelt az egész ajándékkal. Több volt ez, mint Anthony szokásos játszmája – de nem tudtam pontosan, mi.
A következő napokban Ethan szinte hozzánőtt a hintalóhoz. Minden szabad percében azon lovagolt, a kacagása betöltötte a házat.
Majdnem sikerült elnyomnia a bennem növekvő aggodalmat. Majdnem.
Aztán elkezdődött a zaj.
Eleinte csak halk kattogást hallottam, mintha valami műanyag fogaskerekek csúsznának egymáson. Azt hittem, biztos valami régi mechanika a játékban. De a zaj egyre hangosabb és makacsabb lett, míg már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni…Egy éjjel, miközben kint tombolt a szél, újra meghallottam a kattogást – ezúttal erősebben, mint valaha. Ethan már órák óta aludt, a hang pedig az ő szobájából jött.
Zseblámpát ragadtam, és nesztelenül elindultam a folyosón.
Amikor kitártam Ethan ajtaját, láttam, hogy a hintaló enyhén ringatózik – a huzat mozgatta meg az ablakból. A kattogó hang hideg futkosást váltott ki a hátamon. Óvatosan közeledtem, eltökélve, hogy végre megszabadulok ettől az idegesítő zajtól.
Letérdeltem, hogy megnézzem az alját. Ahogy megdöntöttem a hintalovat, a kattogás felerősödött. Az ujjaim egy kemény, egyenetlen felülethez értek. Visszahúzódtam, és a zseblámpával alávilágítottam.
Akkor pillantottam meg a játék hasa alatt egy apró, rejtett rekeszt. A hintalóhoz nem kellett elem – akkor mi célt szolgált ez?
A körmömmel piszkálni kezdtem a kis ajtót, végül sikerült felnyitnom.
Valami kiesett belőle és a tenyerembe hullott. Először meglepődtem, de ez az érzés pillanatok alatt rémületté változott, amikor rájöttem, hogy egy apró hangrögzítő van a kezemben.
Tétován bámultam a készüléket, próbáltam összerakni, hogy kerülhetett oda – aztán úgy vágott belém a felismerés, mint egy vonat. Anthony.
Bizonyítékot akart gyűjteni ellenem. Az elhelyezési megállapodást akarta megtámadni. A düh, ami elöntött, elsöprő erejű volt. Hogy merészelte a saját fiát eszközként használni?
Kiosontam Ethan szobájából, a hintalovat ott hagytam, de a hangrögzítőt szorosan markoltam.
Lázas gondolatokkal járkáltam fel-alá a nappaliban, miközben a tehetetlenség könnyei csíptek a szemembe. Próbáltam visszaemlékezni, mit is mondhattam a közelében. Vajon van-e bármi, amit kiforgathatna ellenem?
A fejemben csak a düh, a fájdalom és az árulás kavarogtak. El sem hittem, hogy Anthony képes volt idáig süllyedni. Persze, a válásunk zűrös volt – de hogy Ethant is belevonja? Ez még tőle is mélypont.
Reszketett a kezem, ahogy a készüléket néztem, legszívesebben falhoz vágtam volna.
De eszembe kellett vennem: okosan kell cselekednem. Tanácsra volt szükségem. Valakire, aki megerősít, hogy nem veszíthetem el a fiamat emiatt.
Reszkető ujjakkal tárcsáztam az ügyvédem számát. A második csörgésre felvette.
– Genevieve? Mi történt? – Susan nyugodt, kiegyensúlyozott hangja mentőövként hatott rám.
– Susan, el sem hinnéd, mit tett Anthony – mondtam remegő hangon. – Hangrögzítőt rejtett el Ethan hintalovában. Bizonyítékot akar gyűjteni ellenem.
Susan sóhajtott, hallottam, ahogy papírokat tologat a háttérben. – Vegyél egy mély levegőt, Genevieve. Az ilyen módon gyűjtött bizonyíték nem használható fel a bíróságon. Nem alkalmazhatja ellened.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, alig hallhatóan.
– Teljesen – válaszolta magabiztosan. – Nyugodj meg. Ez visszafelé fog elsülni, ha kiderül. Hogy találtad meg?
Elmeséltem neki mindent: a furcsa hangoktól kezdve az éjszakai felfedezésig.
Susan figyelmesen végighallgatott, majd így szólt: – Rendben. Most figyelj. Használd ki ezt a helyzetet. Gondoskodj róla, hogy ami a felvételen van, az teljesen ártalmatlan legyen. Fordítsd vissza a játékot rá.
A szavai lángot gyújtottak bennem.
Nem fogom hagyni, hogy Anthony megússza ezt. – Köszönöm, Susan. Innen már én intézem.A következő órákban csapdát állítottam. A hangrögzítőt a tévé mellé helyeztem, és hagytam, hogy órákon át csak gyerekrajzfilmek és reklámok szóljanak bele.
A monoton, unalmas háttérzajból Anthony semmilyen használható információt nem nyer majd. Csak frusztrációt. És megérdemli.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy minden úgy van, ahogy kell, óvatosan visszahelyeztem a hangrögzítőt a hintaló belsejébe. Gondosan ügyeltem arra, hogy semmi ne árulkodjon róla, hogy hozzányúltam. Az érzés, hogy túljártam Anthony eszén, szinte kézzel fogható volt.
Eljött a hétvége, vele együtt pedig Anthony látogatása. Udvarias, ám kényszeredett mosollyal fogadtam, miközben a gyomromban idegesség kavargott. Figyeltem, ahogy beszélget Ethannel – észrevettem, hogy tekintete többször is a hintalóra tévedt.
– Ethan, mi lenne, ha megmutatnád apának, hogyan lovagolsz a lovadon? – kérdeztem mézes-mázos hangon.
Ethan boldogan pattant a lóra. Anthony figyelte minden mozdulatát, és egy pillanatra furcsa, számító kifejezés suhant át az arcán.
Dobogó szívvel vártam. Láttam, ahogy észrevétlenül visszaveszi a készüléket. Alig bírtam leplezni az elégedettségemet – elképzeltem, milyen csalódott lesz, amikor meghallgatja a haszontalan felvételeket.
Elteltek a napok, de Anthony egy szót sem szólt az ügyről. A hallgatása mindennél többet mondott. Mintha pontosan tudta volna, hogy vesztett, és túl büszke lett volna beismerni. Számomra ez a némaság a vereség csendes beismerése volt – egyfajta fegyverszünet.
Az a diadal- és megkönnyebbülésérzés, amit akkor éreztem, leírhatatlan volt. Megvédtem a fiamat, és túljártam a volt férjem eszén. Ez a kis, mégis jelentős győzelem megerősítette bennem az eltökéltséget: mindig résen kell lennem.
Anthony nem fog többé fölém kerekedni. Sem most, sem soha.
A csendes esti órákban, miután Ethan lefeküdt, azon kaptam magam, hogy mosolygok. A ház nyugodt volt, a hintaló ártatlanul állt a sarokban.
Próbára tettek – és én helytálltam. És tudtam, hogy újra megtenném, bármit is kívánjon az élet, csak hogy megóvjam a fiamat, és boldoggá tegyem.
