– Jó éjt, Zsófi – suttogtam halkan, miközben eloltottam az éjjeli lámpát.
– Jó éjt, Gábor – válaszolta a feleségem félálomban, miközben az ágyra húzta a takarót.
A lakás csendbe borult. Odakint csak a távoli autók zaja szűrődött be. A gyerekeink, a hatéves Bence és az egyéves Lili, már jó ideje aludtak a saját szobáikban. Mi pedig élveztük azt a ritka békét, ami két kisgyerek mellett tényleg ritkaságnak számított.
Aznap este semmi különös nem történt. A vacsora után mesét olvastunk a gyerekeknek, összepakoltunk, majd bebújtunk az ágyba. A kutyánk, Morzsi – egy kilencéves sárga labrador – rendszerint a gyerekszobák közt őrködött éjszaka. Nem volt riasztó, de nem is kellett: Morzsi mindig tudta, ha valami nincs rendben.
Ám azon az éjszakán valami szokatlan történt.
Valamikor hajnali három körül lehetett. Nem tudom, miért ébredtem fel – talán csak megéreztem valamit. De amikor kinyitottam a szemem, Morzsi ott állt az ágyunk mellett, és két mellső mancsát Zsófi mellkasára tette.
Nem csóválta a farkát. Nem ugatott vadul. Csak halkan, mélyről jövő morgással jelezte: valami nem stimmel.
– Morzsi… mi baj van? – suttogtam, próbálva felülni anélkül, hogy megijeszteném a kutyát vagy a feleségemet.
Zsófi halkan felnyögött álmában, majd lassan kinyitotta a szemét.
– Mi történik? – kérdezte álmosan, miközben a kutyát nézte, aki még mindig mozdulatlanul figyelte őt.
– Nem tudom. Olyan furcsán viselkedik – válaszoltam.Ekkor Morzsi hirtelen ugatott egyet. Nem volt hangos, de épp annyira ijesztő, hogy bennem megfagyjon a vér.
A következő pillanatban halk nyikorgást hallottam a folyosó felől.
– Hallottad? – súgtam Zsófinak, aki most már teljesen ébren ült fel az ágyban.
– Mintha… valaki járna a házban – válaszolta remegő hangon.
– Gábor… menj már, nézd meg, mi volt ez! – suttogta Zsófi, miközben a keze remegett.
– Nem! Inkább te menj! – válaszoltam automatikusan, de rögtön megbántam.
– Tényleg? – nézett rám tágra nyílt szemekkel, mire csak bólintottam, és próbáltam bátornak tűnni. – Jó, megyek. Na jó, nem megyek.
De aztán ismét hallottuk a hangot.Nem volt álom. Nem volt véletlen. Ez már nem csak nyikorgás volt – valaki óvatos léptekkel haladt a folyosón, mintha mezítláb próbálna észrevétlen maradni a parkettán.
Morzsi közben már a bejárati ajtó felé állt, hátrafordult ránk, mintha azt mondaná: Most azonnal csináljatok valamit.
– Várj – súgtam Zsófinak. – Fogom a telefont.
Gyorsan lenyúltam az éjjeli szekrényhez, és próbáltam hangtalanul levenni a mobilt a töltőről. A kijelző fénye megvilágította a sötétséget, és azonnal tárcsáztam a 112-t.
– Segélyhívó, miben segíthetek?
– Itt Gulyás Gábor vagyok, a XII. kerületben, Zugligeti út... Valaki van a házunkban. Nem mi. Idegen. A kutyánk jelezte. Itt vagyunk bent, az egész család itthon van.
– Kérem, ne mozduljanak. Járőr úton van, öt percen belül ott lesznek – válaszolta higgadtan a diszpécser.Letettem a telefont, majd Zsófi felé fordultam:
– A rendőrség úton van. Most menjünk a fürdőbe. Ott nincs ablak, csak belső zár.
A gyerekeket nem akartuk felriasztani, de már túl késő volt. Bence ácsorgott az ajtóban pizsamában, dörzsölte a szemét.
– Apa, miért ugat Morzsi? – kérdezte álmos hangon.
– Csak valami rossz álmot látott – mondtam, de közben már a karjaimba vettem.
Zsófi gyorsan Lilit is kivette a kiságyból, és csendben a fürdő felé tereltem őket. Morzsi közben a hálószoba ajtajához ment, és megállt. Nem mozdult. Nem jött be velünk. Ő maradt ott, a bejáratnál.
Zsófi suttogva kérdezte:
– Mi van, ha bántják őt?
– Ő nem olyan kutya – feleltem határozottan. – Ő tudja, mit csinál.
A fürdőszobában volt egy kisebb ablak, de az is be volt zárva. Letérdeltem, és átöleltem Bencét és Zsófit. Lilit magunk közé húztuk. A szívem zakatolt, miközben próbáltam minden neszre odafigyelni.
Aztán valami mást hallottunk.A hős ugatása
Morzsi ugatni kezdett. De nem úgy, mint máskor. Ez most az a fajta hang volt, ami akkor jön ki a kutyából, amikor a végsőkig elszánt, hogy megvédje a gazdáit.
A következő pillanatban üvegcsörömpölés, egy puffanás, majd egy férfihang:
– A francba! Ez a dög!
Zsófi keze a számra tapadt. Egy pillanatig azt hittem, sikítani fog. Lili szemei nagyra nyíltak, de nem sírt. Talán érezte, hogy most nagyon csendben kell maradnia.
Ekkor hallottuk a szirénát.
Kint a távolban, de gyorsan közeledett.
– Ez az – suttogtam. – Itt vannak.
És valóban. Két percen belül csattanva nyílt a bejárati ajtónk, majd egy kiáltás rázta meg az egész házat:
– Rendőrség! Fegyvert le! Mindenki a földre!
Úgy éreztem, hogy hosszú percek telnek el, mire valaki kopogtatni kezdett a fürdőajtón.
– Gulyás úr? A rendőrség vagyunk. Kérem, nyissa ki!
A fürdőszoba ajtaját remegő kézzel nyitottam ki.
Két egyenruhás rendőr állt előttünk, egyikük épp a vállán lévő rádióba beszélt:– Célpont biztosítva. Gyanúsítottak elfogva. Nincs civil sérült.
– Ön hívta a segélyhívót? – kérdezte a másik, miközben körülnézett a családon.
– Igen… Igen, én – bólintottam. – Jól vagyunk… azt hiszem. De… a kutyánk?
A rendőr egy pillanatra elmosolyodott.
– A kutya? Az a kutya az éjszaka hőse, uram. Ha ő nincs, lehet, hogy máshogy végződik ez az egész.
Közben Zsófi odasúgott nekem:
– Ugye mondtam, hogy Morzsi különleges?
– Ezt most már hivatalosan is kijelenthetjük – válaszoltam, miközben a gyerekeinket magunkhoz öleltük.
Néhány perccel később már ott álltunk a nappaliban, ahol két férfit bilincsbe verve vezettek ki a házból. A bejárati ablak betörve, a függöny leszakítva – pont, ahogy a filmekben.
Egyik betörő sem volt felfegyverezve, de az egyiknél zseblámpa és kés is volt. A rendőrök elmondták, hogy már korábban is keresték őket, több betörés miatt.
És ők a mi házunkat választották. Az egyetlen dolgot nem számították bele:Morzsit.
Az igazi őrzőMásnap reggel még mindig sokkos állapotban voltunk. Bence csak annyit mondott:
– Apa, most már mindig hagyjuk Morzsit bent aludni?
– Igen, fiam. Mostantól ő lesz az éjjeliőr.
Zsófi is bólintott. – Ha ő nem lett volna ott… ha nem ébredünk fel időben…
Nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett. Tudtuk mindannyian, mi történhetett volna.
Aznap délelőtt elmentünk a legközelebbi állatboltba. Bence ragaszkodott hozzá, hogy ő válassza ki Morzsinak a jutalmat: egy extra nagy marhabőr csontot, egy új takarót, és egy hímzett nyakörvet.
„MORZSI – A MI HŐSÜNK” – állt rajta arany betűkkel.
A pénztáros nő a feliratot elolvasva csak ennyit mondott:
– Ez a kutya valószínűleg többet tett ma önökért, mint sok ember egy egész élet alatt.
Hazafelé a gyerekek aludtak el az autóban. Morzsi a hátsó ülésen feküdt, fejét Zsófi vállára hajtva. Fáradt volt, de a szeme még mindig figyelt. Mint aki tudja, még mindig dolga van.
Új szokások
Attól a naptól kezdve Morzsi nem aludt többet a folyosón. Saját fekhelyet kapott a hálószobánk ajtaja előtt – de gyakran reggelre már az ágy lábánál találtuk meg, halkan szuszogva.
Bence minden reggel megölelte, és azt mondta neki:
– Te vagy a legjobb kutya a világon.
És igaza volt.
Mert lehetnek nagytestűek, kicsik, fajtatiszták vagy keverékek –de az igazi kutyák azok, akik éjjel, csendben, életet mentenek.
