Betty vagyok, 60 éves, és olyan „zöld ujjam” van, hogy még a természetanya is irigykedne. A hátsó kertem? Az én büszkeségem és örömöm. Minden reggel kávéval a kezemben sétáltam ki oda, és csak ragyogtam a kis paradicsomi kertem láttán…
Egy kis háttér rólam: az életem 12 éve fordult váratlanul, amikor szeretett férjem, Greg, meghalt. Hatvanévesen költöztem be a lányom, Sarah családjához. Valójában áldás volt ez a látszólagos fordulat.
Sarah és a férje, Mark, mindketten megerőltető munkát végeznek, így én besegítek a három csodálatos unokám gondozásában.
A napjaim teljesek: iskolából hazahozom őket, különórákra szállítom, és tartalmas vacsorákat főzök. Fiatalon tart, mondom én!
Egy hangulatos kis lakónegyedben élünk – mindössze 60 ingatlannal. Olyan hely ez, ahol mindenki ismeri a neved, és valószínűleg a dolgaidat is.
Sarahnak és Marknak szerencséjük volt, hogy nemcsak a saját otthonukat szerezték meg, hanem a szomszédos üres telket is. Amikor látták, mennyire hiányzik az öreg kertem, nem haboztak.
„Anyu,” mondta egyszer Sarah, „miért nem ültetsz valamit arra az üres telekre? Jó lenne mindannyiunknak.”
Ott és akkor átöleltem volna. Így született meg a kis mennyországi kertem.
Ez nem csak a szép virágokról vagy a hobbiról szólt. Ez a hátsókert ellátta a családomat a legfrissebb, legfinomabb terményekkel. Az unokáim, áldottak legyenek, mindig szívesen segítettek.
„Nagyi! Nagyi!” – futott át a kis Lily a gyepen, copfjai ugrándoztak. „Ma készíthetünk eperkrémtortát? Kérlek?”
Úgy tettem, mintha gondolkodnék, államat simogatva. „Hát, nem tudom… Megvannak a házik?”
Lily arca először elkomorodott, majd újra felragyogott. „Most azonnal megcsinálom! Ígérem!”
„Rendben,” nevettem. „De csak akkor, ha később segítesz a bogyók leszedésében, oké?”
„Oké!” – kiáltotta, és visszarohant a házba.
Jó volt az élet… egészen addig a végzetes napig.
Kezdetben apró jelek voltak. Egy eltűnt uborka itt, egy hiányzó paprika ott. A paradicsomok, amik még egy héttel korábban ott voltak, rejtélyesen eltűntek. Eleinte a feledékenységre fogtam. Talán én szedtem le és felejtettem el?
De aztán jött a Nagy Őszibarack-Rablás ’24-ben.
Álltam az üres barackfa előtt, kezem a csípőmön, teljesen tanácstalanul. „Sarah!” kiáltottam. „Sarah, drágám, te szedtél le minden barackot?”
Ő kibújt a hátsó ajtón, ráncba szedett szemöldökkel. „Nem, anyu. Nem én voltam. Miért?”
"Mert mind eltűnt,” mondtam, mutatva a fára. „Az összes.”
Sarah kilépett, vakargatva a fejét. „Furcsa. Talán Mark vagy a gyerekek?”
Megcsóváltam a fejem. „Már megkérdeztem. Senki sem nyúlt hozzájuk.”
„Huh,” morfondírozott Sarah, miközben a fát tanulmányozta. „Lehet, hogy az állatok? Mókusok vagy valami?”
„A mókusok nem szedik le a barackokat teljesen,” mondtam, hangom feszült a csalódottságtól. „Valaki járt a kertünkben.”
Sarah arca elsötétült. „Azt hiszed, valaki lop tőlünk?”
Bólogattam komoran. „Azt hiszem, van egy kerttolvajunk.”
A következő héten szorosan figyeltem a kertet. De semmi gyanús nem történt, egészen addig a végzetes reggelig.
Kimentem, és majdnem szívrohamot kaptam.
A kertemet úgy nézett ki, mintha sáskajárás történt volna. Minden érett termés ELTŰNT.
„Sarah!” kiáltottam, hangom remegett. „Sarah, gyere ki azonnal!”
Ő futott, még pizsamában. „Mi történt, anyu? Jól vagy?”
„Nézd!” vadul mutattam a pusztulásra. „Csak nézd meg a kertemet!”
Sarah szeme elkerekedett a látványtól. „Te jó ég,” suttogta. „Olyan, mintha… mindent eltüntettek volna.”
„Minden érettet,” javítottam, hangom remegett. „A zöldek megmaradtak. Aki ezt tette, pontosan tudta, mit csinál.”
Sarah átölelt. „Nagyon sajnálom, anyu. Ez borzalmas.”
Hozzábújtam, visszatartva a könnyeimet. „Mit tegyünk?”
Ő egy pillanatra hallgatott, majd kiegyenesedett. „El fogjuk kapni a zöldségtolvajt, az a terv. Van egy ötletem.”
Aznap este a férje CCTV-kamerákat szerelt fel a kert köré. És hát, mit láttunk, az mindent elmondott.
Másnap reggel Sarah és én Mark laptopja köré kuporodtunk, hogy megnézzük az előző esti felvételeket. Amit láttunk, attól majd felrobbant az agyunk.„El sem hiszem,” motyogtam, hunyorítva a képernyőre. Ott volt, tisztán látszott, az új szomszédunk, Wilma, amint lopakodik a kertemben, mint egy zöldségfosztogató ninja.
Sarah állkapcsa megfeszült. „Az a két házzal arrébb lakó Wilma, igaz?”
Bólintottam, túl mérges voltam ahhoz, hogy megszólaljak.
„Elmenjek hozzá?” – kérdezte Mark, már félig kikelve a székéből. „Megmondjuk neki a magunkét?”
Felemeltem a kezem. „Nem, nem. Van egy jobb ötletem.”
„Anyu,” mondta óvatosan Sarah. „Mit tervezel?”
Felálltam, szemeimben csillogás. „Majd meglátod. Először is főznöm kell egy kicsit.”
Bementem a konyhába, és előkaptam néhány alapanyagot: zöldbab, szalonna, áfonya.
Sarah zavartan lépett be. „Anyu? Mi ez az egész?”
„Csak készítek valamit minden idők legnagyszerűbb kerttolvajának!” – válaszoltam, igyekezve barátságos maradni a hangomban.
Egy óra múlva Wilma verandája előtt álltam, a kezemben egy kosár finomsággal. Az ajtót dörömbölve végül a tinédzser fia nyitott ki, zavartan nézve.
„Szia, édesem,” mondtam vidáman. „Otthon van az anyukád?”
Bólintott, majd hátranyúlva kiáltott a házba: „Anya! Itt van Mrs. Grand az utcáról!”
Wilma feltűnt, mint aki szellemet látott. „B-Betty? Mit keresel itt?”
Felemelt kosárral, szélesen mosolyogva válaszoltam: „Hát, csak vacsorát hoztam! Észrevettem, hogy mostanában szívesen szedgeted a kertemből a termést. Nem szeretném, ha éhes maradnál, tudod!”
Wilma arca másodpercek alatt váltott fehérről cékla-pirosra. Kinyitotta a száját, majd becsukta, majd újra kinyitotta.
„Én… én nem tudom, miről beszélsz,” hebegte.
„Jaj, ne légy szégyenlős,” mondtam cukormázas hangon. „Itt van egy kis zöldbab-casserolet és áfonyás pite desszertnek. Mind a kertemből… de gondolom, te már tudtad, nem igaz?”
Szó nélkül Wilma visszautasította a vacsorát, és becsapta az ajtót az orrom előtt.
De én nem voltam kész. Egyáltalán nem.
A következő állomás Mrs. Johnson háza volt a szomszédban. A második kopogásra nyitott ajtót, mosolyogva, mikor meglátott.
„Betty! Milyen kellemes meglepetés. Mi járatban nálad?”
Felvettem a legaggódóbb arckifejezést. „Ó, Mrs. Johnson, nagyon aggódom a szomszédunk, Wilma miatt. Azt hiszem, nehéz időszakon mehet keresztül.”
Mrs. Johnson arca azonnal aggodalomtól ráncosodott. „Ó, ne, miért gondolod ezt?”
Közelebb hajoltam, összehúzva hangom konspiratívan. „Azért, mert rajtakaptam, ahogy a kertemből lop zöldséget… éjszaka! El tudja képzelni? Biztosan nagyon kétségbeesett lehet, hogy ilyesmihez folyamodik.”
„Ó, jaj,” lélegzett fel Mrs. Johnson, kezét a mellére téve. „Szegénykém. Mit tegyünk?”
Felszegett fejjel bólintottam komolyan. „Arra gondoltam, hogy mindannyian besegíthetünk. Vigyünk neki vacsorát a következő napokban. Megmutatjuk neki, hogy nem kell lopnia, hogy a családját etesse.”
Mrs. Johnson már bólintott. „Természetesen, természetesen. Megcsinálom a híres rakott húsomat. És a könyvklubnak is szólok… bevonjuk az egész környéket!”
Alig bírtam visszatartani a kuncogást, miközben körbejártam. Napnyugta előtt a fél környék készen állt, hogy vacsorával és együttérzéssel áraszsa el Wilmát.
Három napon át Wilma csengője folyamatosan csengett. Ablakból néztem, ahogy sorra jönnek a szomszédok, kosarakkal és aggódó arcokkal.
A negyedik napon valaki kopogott az ajtómon. Billy volt, Wilma férje, mintha az egész föld nyelni akarta volna el.
„Mrs. Grand,” hebegte. „Én… mi… nagyon sajnáljuk Wilmát. Kérem, hogyan tehetjük jóvá?”
Mosolyogtam. Ó, már vártam erre a pillanatra.
Másnap Wilmát és Billyt a kertemben találtam, szerszámokkal a kezükben. Nyomorultnak tűntek, de én életem legjobb idejét éltem.
„Na, nézzétek csak,” mondtam, miközben a metszőollómmal mutattam. „Így kell rendesen metszeni egy paradicsomot. Csak a levélcsomó fölött vágjatok, így.”
Billy bólintott, ügyetlenkedve a saját ollójával. „Így, Mrs. Grand?”
Belestem a munkájába. „Közel, de nem teljesen. Gyere, mutatom újra.”
Közelben Wilma félvállról gyomlált, motyogva magában.
„Mi volt az, drágám?” kiáltottam, nem is rejtve a mosolyomat. „Nem egészen hallottam.”
Wilma feje felcsapódott, kényszeredett mosoly az arcán. „Semmi, Betty. Csak… csodálom a kertedet. Gyönyörű.”
„Ó, valóban az,” ragyogtam. „És sokkal szebb, amikor saját magad dolgozol rajta, nem igaz?”
Wilma mosolya összeszorult, de bólintott, fogait összeszorítva.
„Nos,” tapsoltam össze a kezem. „Van még bőven munka. Az uborkák nem másznak fel maguktól a karóra!”
Ahogy figyeltem őket dolgozni, egy kicsit elégedett voltam. A kertem virágzott, és értékes leckét adtam. Néha a legédesebb gyümölcs az igazság íze.
És tudjátok mit? Azt hiszem, Wilma is tanult valamit. Legutóbb hallottam, hogy saját kis zöldségkertjét kezdi. Úgy tűnik, végre rájött, hogy jobb saját magadnak termeszteni, mint másoktól lopni.
A lopásnak kemény következményei vannak, és bizonyos esetekben a hátsókerti kertészkedésnek is!
