Mindig azt hittem, hogy a gyász úgy csap le, mint egy hullám – hangosan, vadul, egyszerre. Nekem viszont lassan szivárgott be az életembe. Egy ismeretlen hangüzenete. Egy steril kórházi váró. Két rendőr, akik nem merték a szemembe nézni.
A nevem Rachel. 19 éves vagyok, és tavaly ősszel omlott össze a világom, amikor a szüleim autóbalesetben meghaltak. Egyik pillanatban még vacsorázni indultak, a másikban pedig ott álltam egy hideg folyosón hajnali 3-kor, kezemben egy automatás kávés pohárral, és csak azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném az időt.
A temetés után a ház ijesztően csendes lett. Folyton azt vártam, hogy meghalljam anya dúdolását a konyhából, vagy apa hangját a garázsból. Alig hagytam el a szobámat, csak megetettem a macskát, meg mikróztam a fagyasztott ételeket. A gyász összeszűkíti a világot.
És aztán jött a végrendelet felolvasása.
Kölcsönkapott fekete nadrágban és egy blézerben jelentem meg, amelyen még ott lebegett anya parfümjének illata. A kezeim remegtek, ezért a pólóm szegélyét csavargattam, mintha abba kapaszkodhatnék.
Velem szemben ott ült Dina néni – hivatalosan apám nővére, bár soha egyetlen kedves szót sem hallottam róla apámtól. Szűk piros ruhát viselt, mintha koktélpartira indult volna, nem pedig jogi megbeszélésre elhunyt testvére hagyatékáról. Nem sírt, még csak nem is tett úgy, mintha.
Az ügyvéd megköszörülte a torkát.
– A végrendelet szerint a ház Dina kisasszonyra száll.
Pislogtam. – Tessék?
Dina macskaszerű mosollyal rám nézett. – Hallottad.
– Ez lehetetlen – mondtam remegő hangon. – A szüleim sosem tették volna ezt. Utálta anyát. Alig beszélt velünk.
Az ügyvéd kényelmetlenül fészkelődött. – Ez a dokumentált akarat. A végrendelet érvényesnek és aláírtnak tűnik.
Mintha kiszívták volna a levegőt a teremből. – Ennek tévedésnek kell lennie.
– Nincs itt semmi tévedés – vetette oda Dina, hátradőlve, mintha máris az övé lenne minden. – Mostantól az én házam.
Kábán távoztam az irodából, miközben újra és újra lejátszottam magamban a szüleimmel kapcsolatos emlékeimet, próbálva megérteni, hogyan történhetett mindez. Titkon reméltem, hogy valaki majd felhív, és azt mondja: adminisztrációs hiba volt. De senki nem hívott.
Két nappal később Dina megjelent.
Pizsamában és bolyhos zokniban nyitottam ajtót. Ő egyetlen felesleges szó nélkül közölte:
– Egy napod van, hogy összepakolj és eltűnj. Mire beköltözöm, mindennek rendben kell lennie.
A szívem összeszorult. – Dina, nincs hová mennem.
Megvonta a vállát. – Nem az én problémám.
– A te unokahúgod vagyok.
– Pontosítás – lépett beljebb, mintha máris az övé lenne a padló. – A bérlőd vagyok. És azt akarom, hogy menj.
Próbáltam könyörögni. Mondtam neki, hogy találok munkát, segítek a számlákkal, bármivel. Csak forgatta a szemét, aztán ledőlt a kanapéra.
– El tudnál húzódni? Kitakarod a tévét.
Így hát elkezdtem pakolni.
Azon az éjjelen nem aludtam. Lassan jártam végig a házat, ruhákat hajtogattam bőröndbe, fényképeket törölközőbe csomagoltam. Minden sarokhoz emlék tapadt: apám, ahogy biciklizni tanított a kertben, anyám, ahogy táncolt velem a konyhában, születésnapi bulik házi sütivel és fahéjillat.
Dina közben sorozatokat nézett, chipset rágcsált, és néha odaszúrt egy-egy megjegyzést.
– Mindig is túl sok cuccod volt.
– Olyan gyorsan pakolok, amennyire csak tudok – suttogtam, kerülve a tekintetét.
Másnap reggel fülledt és szürke volt. Két bőrönddel és anya konyhaablakából megmaradt, félig elhalt békeliliommal álltam a ház előtt. Égett a szemem, de nem sírtam előtte.
Még egyszer visszafordultam, hogy utoljára ránézzek az egyetlen otthonra, amit valaha ismertem. Az ablakok, a verandahintaszék, a repedt ösvény a postaládáig – mind szellemként meredtek rám.
És akkor megláttam.
Egy fekete limuzin siklott végig az utcán, mintha csak egy filmből lépett volna elő. Megállt pont a ház előtt.
Összeráncoltam a homlokom. Dina biztosan nem engedhetett meg magának limuzint, hacsak nem járt a csalás mellé valami bónusz.
Épp el akartam sétálni mellette, a bőröndöket húzva, amikor az ajtó kinyílt.
– Rachel?
Megdermedtem.
Egy magas férfi szállt ki szürke öltönyben. Éles arcvonások, sötét, gondosan hátrafésült haj, olyan tartás, ami a pénzről és neveltetésről árulkodott. Megigazította a nyakkendőjét, és rám nézett.
– Mike bácsi? Tényleg te vagy az?
Alig hittem a szememnek.
Elmosolyodott, most már valamivel szelídebben. – Megnőttél, kicsim. Amikor utoljára láttalak, még csillámos tollakkal firkáltál macskákat mindenhová.
A zavar közepette is elnevettem magam. – És te voltál az, aki töltőtollat vett karácsonyra, amikor tizenegy voltam. Azt hittem, varázspálca.
Felnevetett. – Nem is voltál olyan messze. A tollak erősek. És most másféle varázslatot hoztam.
Csak bámultam rá, még mindig nem tudva, álmodom-e. – Mit keresel itt?
Mike felemelte a telefonját. A képernyőn egy fotó volt, amitől összeszorult a gyomrom. Dina állt rajta önelégült pózban a ház ajtajában, hatalmas napszemüvegben és abban a borzalmas leopárdmintás sálban, amitől szerinte „sikkes” lett.
A képaláírás így szólt: Új kezdetek! Végre az enyém, ami mindig is engem illetett.
A mellkasom megfeszült. – Ezt tényleg kiposztolta? Komolyan?
– Tegnap este láttam a Facebookon – mondta Mike, miközben visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. – Ha apád látta volna ezt, szétrobbant volna a dühtől. Szóval utánanéztem egy kicsit.
Mielőtt még megszólalhattam volna, két rendőrautó fordult be a sarkon, és megállt a ház előtt. A szemem elkerekedett.
– Mi… mi ez? – suttogtam.
Mike arca meg sem rezdült. – Csak maradj mellettem. Minden rendben lesz.
A rendőrök kiszálltak. Az egyik az övét igazította meg, a másik a házat pásztázta, olyan rutinnal, mintha már százszor végigcsinálta volna.
– Jó reggelt – köszöntötte őket Mike. – Köszönöm, hogy eljöttek.
Együtt indultunk a ház felé – Mike, a két rendőr és én –, mintha valami furcsa igazságmenet lennénk. Erősebben szorítottam a békeliliom cserepét. A szirmai reszkettek a szélben.
Dina épp akkor nyitotta ki az ajtót, amikor felértünk a verandára. Selyemköntöst viselt, ami túl drágának tűnt valakihez képest, aki állítólag nincstelen, és a kezében egy mimózát tartott, mintha az a reggeli rutin része lenne.
Az arca eltorzult. – Rachel? Mit keresel itt? Nem jöhetsz csak úgy…
– Ne – vágott közbe Mike nyugodtan, felemelve a kezét. – Ne is fejezd be.
A rendőrökhöz fordult. – Megtehetem?
Az egyik bólintott.
Mike kinyitotta a táskáját, és előhúzott belőle egy vastag dossziét. – Ez itt a bizonyíték – mondta, miközben felütötte. – Dina kisasszony hamisított végrendeletet nyújtott be. Az eredeti soha nem létezett. Bizonyítékunk van rá, hogy a dokumentum a haláluk után készült, az aláírást pedig egy orvosi hozzájárulási űrlapról másolták át.
– Mi? – suttogtam, alig bírtam követni a történteket.
Mike folytatta. – Az ügyvéd, aki felolvasta a végrendeletet? Készpénzben fizették ki. Nem is volt engedélye. Minden nyomot felkutattunk: bankszámlakivonatok, írásszakértői elemzés, tanúk vallomásai. Minden itt van.
Dina poharából kilöttyent az ital. – Ez nevetséges! – csattant fel. – Semmit sem tudnak bizonyítani!
– Ó, de bizony már megtettük – válaszolta Mike, hangjában acélcsengéssel.
Még sosem láttam senkit ilyen gyorsan összeomlani. Dina ajka megremegett, majd összezárult, szeme idegesen a rendőrökre villant, mintha menekülőutat keresne.
Az egyik rendőr előrelépett. – Dina kisasszony, velünk kell jönnie.
– Én… én fel kell hívjak valakit… – dadogta.
– Megteheti az őrsön – felelte a rendőr, miközben elővette a bilincset.
– Várjanak, kérem, várjanak! – kiáltotta Dina, de hiába.
Ott, a verandán bilincselték meg, miközben a kezéből kiömlő ital eláztatta a rózsaszín papucsát.
Én csak álltam, és néztem, ahogy vergődik. Nem éreztem diadalt. Nem éreztem haragot sem. Csak fáradtságot. De jóleső fáradtságot. Olyat, mint amikor végre kifújod a levegőt, amit túl sokáig tartottál bent.
Amikor elhajtottak, Mike bácsi mellettem állt, és mély sóhajt hallatott.
– El sem hiszem, hogy ezt megtette – suttogtam.
– Mindig is féltékeny volt apádra – mondta. – Már gyerekkorunkban is. De ez? Ez minden határt átlépett.
Bólintottam, ujjaim végigsimítottak a békeliliom cserép szélén.
– Nem vagy egyedül, Rachel. Nem vagy – tette hozzá halkan. – Korábban kellett volna jönnöm.
Három hónap telt el.
Az ügy bíróságra került. Kiderült, hogy a szüleim egyáltalán nem hagytak hátra végrendeletet. Nem gondolták, hogy ilyen fiatalon meghalhatnak. Mivel nem volt hivatalos végrendelet, a bíróság kimondta, hogy én vagyok a törvényes örökös. A ház az enyém lett. Dina neve eltűnt minden dokumentumból, mintha soha nem is létezett volna.
Az általa feladott álhirdetések megszűntek. A kulcsokat, amelyekkel kérkedett, a bíróság előtt, csendben adták át nekem.
És Mike bácsi? Pert indított ellene a jogi költségekért, érzelmi károkért és csalásért.
Nemcsak a házat veszítette el.
Mindent elveszített.
Egy szomszédtól hallottam, hogy most egy városszéli vapershop fölötti egyszobás lakásban él. Pislákoló lámpák, központi fűtés nélkül, messze attól a márványkonyhától, amivel korábban villogott a közösségi médiában.
És én?
Otthon vagyok.
Még most is szinte hihetetlenül hangzik ez a mondat. A nappaliban ülök, ahol valaha takaróvárakat építettem anyával. Új huzat van a kanapén, és ismét fahéjillat tölti meg a levegőt. Új virágokat ültetek. Friss fűszereket a konyhába: bazsalikomot, levendulát, egy kis rozmaringot.
És a békeliliom?
Múlt héten virágzott ki.
Sokáig csak álltam előtte, és néztem. A fehér szirmai lassan kibontakoztak, mint egy halk sóhaj. Makacsul és csendesen. Pont, mint én.
Mike bácsi időnként beugrik a furcsa ajándékaival. Egy régi sakk-készlettel. Egy elegáns jegyzetfüzettel. Múlt vasárnap pedig segített megjavítani a csöpögő fürdőszobai csapot.
– Erősebb vagy, mint hinnéd, Rachel – mondta, miközben átnyújtott egy villáskulcsot. – Apád büszke lenne rád.
Elmosolyodtam. – Köszönöm, Mike bácsi. Mindenért.
Megrántotta a vállát. – Ezért vannak a nagybácsik.
A szüleim hiányoznak minden egyes nap. De lassan megtanulok újat építeni a hamvakból. Nemcsak otthont, hanem jövőt is.
És a békeliliom? Az marad az ablakban.
