-

A férjem gipszelt lábbal állított haza az első családi nyaralásunk előtti napon. Aztán kaptam egy hívást, ami mindent megváltoztatott




Ikerlányaink vannak, és életük nagy részében a nyaralás csak egy szó volt. Valami, amiről mások beszélnek.


Más családok. Azok, akik nem vasárnap esténként ülnek a konyhaasztalnál számológéppel és egy halom csekkel, azon vitatkozva, melyik számla várhat még egy hetet.


Soha nem volt „felesleges” pénz.


Csak az volt, hogy somehow kihúzzuk a következő hónapig.


A nyaralás mindig mások kiváltsága volt.


Ezért amikor abban az évben a férjem és én is előléptetést kaptunk — ráadásul néhány hét különbséggel —, az egész szinte valószerűtlennek tűnt.


Aznap este a konyhaasztalnál ültünk, a lányok köztünk színeztek, amikor először ki mertem mondani hangosan:


– Mi lenne, ha tényleg elmennénk valahova?


A férjem felnézett, és elmosolyodott.


– Úgy érted… egy igazi nyaralásra?


– Egy igazi nyaralásra – mondtam.


Először életünkben családi utat terveztünk.


Mindent én intéztem. Repülőjegyek Floridába, egy tengerparti hotel, és egy apró spa-csomag, amelynél majdnem bűntudatom volt, amikor rákattintottam a „megerősítés” gombra. A lányoknak külön programokat is foglaltam, olyan nevekkel, mint Felfedező Klub és Óceán Nap.


A visszaigazoló e-maileket többször is megnyitottam, mint kellett volna. Csak hogy megbizonyosodjak róla: ez tényleg valóság.



Elkezdtem visszaszámolni a napokat, mint egy gyerek.


A folyosói naptárra húztam az X-eket, ott, ahol a lányok is látták. Minden reggel sikítoztak az örömtől.


– Hányat kell még aludni, anya?


Csak akkor jöttem rá, mennyire szükségem volt erre a pihenésre, amikor végre volt mit várnom.


De az indulás előtti este minden széthullott.


A férjem későn ért haza.


Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Aztán valami nehéz nekicsapódott a falnak. Bizonytalanul.


Amikor kiléptem a folyosóra, ott állt mankóval.


A lába GIPSZBEN volt.


Egy pillanatra az agyam egyszerűen leállt.


– Mi történt? – kérdeztem.


Fáradtnak tűnt. Szokatlanul csendes volt. A haja zilált, az inge gyűrött.


– Egy nő elütött autóval munkába menet. Nem ment gyorsan. Jól vagyok – mondta.


A gipszet bámultam. Vastag, fehér, egészen a vádlijáig ért.


Mintha kihúzták volna alólam a talajt.


Azonnal sírni kezdtem.


Nem is próbáltam visszatartani. A könnyek forrón és megállíthatatlanul törtek elő, és hirtelen levegőt sem kaptam rendesen.


– Istenem, akár meg is halhattál volna! – zokogtam, miközben átöleltem. – Lemondjuk az egészet. Nem hagylak itt ilyen állapotban.


A lányok mögöttem álltak, hirtelen teljesen elcsendesedve.


De ő megrázta a fejét.


– Nem. Menj el a lányokkal.


– Tessék?


– Szükséged van erre. Nekik is. Én megleszek egyedül. Nem akarom tönkretenni nektek.


Azt a nyugodt, megnyugtató mosolyt küldte felém, amit mindig akkor használ, amikor azt akarja, hogy ne aggódjak.


– Küldj majd képeket a partról – tette hozzá.


Vitázni akartam. Maradni akartam.


De ott motoszkált bennem a hotel, a vissza nem téríthető foglalás, és a lányok arca, ha elmondom, hogy nem megyünk.


Így hát nem vitatkoztam úgy, ahogy kellett volna.


Másnap elutaztunk.


A reptéren a lányok izgatottan ugráltak az ülések között, kis hátizsákjaikat szorongatva. Mosolyogtam, fényképeztem, próbáltam ünnepi hangulatba kerülni.


A hotelben azonnal a medencéhez rohantak.


Egy napozóágyon ültem, néztem, ahogy nevetve fröcskölnek — életük első nyaralása volt.


Próbáltam jelen lenni. Tényleg.


Aztán megszólalt a telefonom.


Ismeretlen szám.


Majdnem nem vettem fel, de valami arra késztetett, hogy mégis.


– Szia. Jess vagy?


– Igen… ki beszél?


Egy rövid szünet következett.


– Nem tudom, szabadna-e ezt elmondanom – mondta a nő óvatos, ideges hangon. – De a férjed megkért, hogy tegyek fel neki egy hamis gipszet, csak hogy ne kelljen elutaznia veletek.


Minden elnémult körülöttem. A medence. A gyerekek nevetése. A távoli hullámok zaja.


– Menj haza. Azonnal. Ne mondd neki, hogy jössz. Nem azért hamisította meg azt a gipszet, hogy pihenjen. És amit titkol… az sokkolni fog.


A vonal megszakadt.


Ott ültem, a telefonnal az ölemben, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.


A lányokra néztem. Vidáman játszottak, mit sem sejtve.


Felfordult a gyomrom.


Összepakoltam.


Nem magyaráztam meg nekik, miért megyünk haza korábban. Csak annyit mondtam: „Ma este hazamegyünk”, és mosolyt erőltettem az arcomra, miközben újra becipzárazták a kis bőröndjeiket.


Sírtak. Könyörögtek.


– Mit csináltunk rosszul? – kérdezték.


– Semmit – mondtam. – Semmit nem tettetek rosszul.


A reptéren üzenet érkezett a férjemtől:


„Milyen a part? Jól érzik magukat a lányok?”


Nem válaszoltam.


Alkonyat után gördültünk be a felhajtóra.


Egy nagy teherautó épp elhajtott a ház elől.


– Anya, miért van itt egy nagy kamion? – kérdezte az egyik iker.


– Nem tudom – feleltem.


Most először nem próbáltam megszépíteni a dolgokat.


Kinyitottam az ajtót.


A folyosó kész káosz volt.


Derékig érő kartondobozok, csomagolóhab mindenütt. A falnak támasztva egy hatalmas lapostévé, mellette bontatlan médiaállvány. Egy óriási fotel eltorlaszolta a gardróbot, mellette egy mini hűtő állt.


– Hűha – mondta az egyik lány. – Apa mozit épít nekünk?


Mielőtt válaszolhattam volna, mozgást láttam.


A nappaliból kilépett a férjem, egy dobozt tartva a kezében.


Két kézzel.


Mankó nélkül.


Majd elindult vele a pince felé.


– Apa! Meggyógyult a lábad! – visított az egyik iker.


Ő megdermedt.


Lassan megfordult.


A gipsz még rajta volt… de teljes súllyal terhelte, könnyedén mozgott.


– Ó – mondta lazán. – Sziasztok. Korán hazajöttetek.


– Te… jársz – mondtam.


A lányokra pillantott, aztán rám.


– Jobban van, mint amilyennek látszik.


– Azt mondtad, elütött egy autó.


És akkor tudtam, hogy az igazi sokk még csak most következik.


Nagyot sóhajtott.

– Jess…


– Azt mondtad, nem tudsz eljönni a nyaralásra, mert megsérültél – vágtam közbe.


Elindult felém. Könnyedén. Nem sántított. Nem látszott rajta fájdalom.


– Meg tudom magyarázni.


– Tessék – mondtam hidegen. – Hallgatlak.


– Azt mondtad, nem tudsz eljönni, mert megsérültél – ismételtem meg.


A folyosó felé intett. Arra a „birodalomra”, amit a távollétemben felépített.


– Ezek ma érkeztek. Csak levittem őket a pincébe.


– Miért? Minek ez az egész?


– Egy kis térnek. Egy helynek, ahol kikapcsolódhatok. Valami, ami csak az enyém.


– Csak a tiéd – mondtam, és az óriási fotelre néztem, ami szinte elnyelhetett volna egy embert. – És kizárólag a tiéd.


Bólintott.

– Tudtam, hogy kiborulsz, ha előre elmondom.


– Szóval hazudtál.


– Nem akartam veszekedést – mondta. – Tudom, hogy feszült voltál. Nem akartam rátenni még egy lapáttal. Csak idő kellett, hogy mindent berendezzek.


Újra végignéztem a dobozokon. Minden vadonatúj volt. És drága.


– Mennyibe került? – kérdeztem.


Megmasszírozta az arcát, és mindenhova nézett, csak rám nem.

– Nem olyan vészes.


– Mennyiért.


– Pár ezer. Végre van elkölthető pénzünk. Azt hittem…


– Azt hitted, elköltöd egy férfibarlangra?


– Megérdemlek valamit! – csattant fel, aztán rögtön visszavett a hangjából. Mintha tudta volna, hogy túl messzire ment. – Én is keményen dolgozom.


A lányok most már teljesen csendben voltak. Mögöttem álltak, de mindent figyeltek.


Elővettem a telefonomat.


– Mit csinálsz? – kérdezte.


Fotózni kezdtem a dobozokkal és bútorokkal teli folyosót.


– Jess, hagyd abba.


Megnyitottam a családi csoportos beszélgetést.


Mindkét családunk benne volt. Mindenki.


Megosztottam a képeket.


„Korábban hazajöttem a nyaralásról, amire a férjem ragaszkodott, hogy egyedül menjek el a gyerekekkel. Ez fogadott. Ja, és a lába nincs eltörve. Csak eljátszotta, hogy csinálhasson magának egy férfibarlangot.”


A válaszok azonnal jöttek.


A húga: Ez most vicc?

Az anyja: Miért van egy tévé a folyosón?

Az én anyám: Jól vagytok a lányokkal?


Felém nyúlt a telefonomért. Hátraléptem.


– Megalázol – mondta.


– Te aláztál meg először – válaszoltam.


Megszólalt az ő telefonja. Ránézett a kijelzőre, majd rám.


– Nyugodtan vedd fel – mondtam. – Te és én már nem beszélgetünk tovább.


A lányokhoz fordultam.


– Be az autóba. Megyünk a nagymamához.


Pánikba esett.

– Túlreagálod. Ez csak egy szoba.


A szemébe néztem.


– Ez nem csak egy szoba. Ez egy hazugság, kellékekkel – a lábán lévő  gipszre mutattam. – Ez az, hogy a közös pénzünket megbeszélés nélkül elköltöd, és őrült módon eltitkolod. Ez az, hogy egy olyan helyet hozol létre, ahová kizárod a családodat abból az otthonból, amit együtt osztunk meg.


Kiléptem az ajtón, és nem néztem vissza.


Aznap este anyámnál, miután a lányok elaludtak a vendégszobában, a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat bámultam.


A nő hívása, aki korábban figyelmeztetett, még mindig ott volt a híváslistában.


Az ujjam megállt a kijelző felett.


Először a folyosó óta egy új gondolat kúszott be. Halk. Mérgező.


Mi van, ha ez rosszabb, mint gondoltam? Mi van, ha ő és a férjem…?


Nagy levegőt vettem, és visszahívtam az ismeretlen számot.


Kétszer csengett.


– Halló? – szólt bele egy nő.


– Ön hívott korábban… a férjemmel kapcsolatban.


– Igen – mondta gyorsan. – Reméltem, hogy visszahív. Nem akartam újra zaklatni.


Szünet következett. Elég hosszú ahhoz, hogy összeszoruljon a mellkasom.


– Ki maga? – kérdeztem.


– Én… – habozott. – Nem vagyok senki az életében. Nem úgy.


Behunytam a szemem. Ez szinte még rosszabb volt.


– Akkor honnan ismeri?


– Nem igazán ismerem – mondta. – Egy orvosi segédeszközöket árusító boltban dolgozom.


Kinyitottam a szemem.


– A férje bement hozzánk, és lábgipszet kért. Azt mondta, csak pár napra kell. Azt hittem, valami előadáshoz, munkához, vagy ilyesmihez.


Hallottam, ahogy vesz egy levegőt.


– Aztán megemlítette, hogy a felesége elviszi a gyerekeket nyaralni, és ez tökéletes alkalom neki. Mondta, hogy vett egy hatalmas tévét, egy új játékkonzolt… hogy csinál magának egy helyet, ahová elmenekülhet az ön és a gyerekek zajától.


– Nem hagyott nyugodni – folytatta halkan. – A gyerekek. Az, hogy milyen lazán beszélt róluk. Nem volt rendben.


– Ezért hívott fel – mondtam.


– Igen. Utánanéztem. Ingatlan-nyilvántartás. Az ön neve is ott volt a háznál. Sajnálom. Tudom, nem volt helyénvaló. Majdnem nem hívtam, de én tudni akarnám, ha velem történne.


Bólintottam, bár nem láthatta.


– Köszönöm – mondtam.


– Remélem, rendben lesznek. Ön és a lányai.


A folyosó felé néztem, ahol halvány fény szűrődött ki a vendégszoba ajtaja alól.


– Rendben leszünk – feleltem.


A vonal megszakadt.


Egy darabig csak ültem, hagytam, hogy az utolsó mozaikdarabok is a helyükre kerüljenek.


Ezt ő alaposan megtervezte.


Eljátszotta a sérülést, elküldött minket, és ezreket költött egy privát menekülőútra. Miért? Egy férfibarlangért? Egy trónteremért?


Nem.


Azért, hogy eltűnhessen a házasságunkból anélkül, hogy valóban elmenne.


Felálltam, lekapcsoltam a konyhai lámpát, és elindultam a folyosón.


Holnap eldöntöm, mi következik. Ügyvédek. Terápia. Vagy valami egészen más.


Ma estére elég volt ennyit tudni:


Nem szünetre volt szüksége.


Hanem kijáratra.


És most már mindenki látta.


Népszerűek

Címkék

aktuális (3612) elgondolkodtató (163) érdekességek (1265) fejtörő (74) megható (287) megrázó (69) recept (472) viccek (360)

Translate