A nevem Elena, és amikor nyolc éves voltam, megígértem a kishúgomnak, hogy egyszer megtalálom.
Azóta 32 évet töltöttem sikertelen próbálkozásokkal.
Mia mindenhová követett.
Mia és én egy árvaházban nőttünk fel.
Nem ismertük a szüleinket. Sem nevet, sem fotót, sem történetet, hogy „egyszer visszajönnek”. Csak két ágy egy zsúfolt szobában, és pár sor egy iratban.
Összenőttünk egymással.
Mindenhová követett, a folyosón a kezemhez tapadt, sírt, ha felébredt és nem látott engem.
Aztán egy nap egy pár jött látogatóba.
Megtanultam, hogyan fonjam a haját az ujjaimmal fésű helyett. Megtanultam, hogyan lehet elcsenni néhány plusz zsömlét anélkül, hogy lebuknánk. Megtanultam, hogy ha mosolygok és jól válaszolok a kérdésekre, a felnőttek kedvesebbek lesznek velünk.
Nem álmodoztunk nagy dolgokról. Csak azt akartuk, hogy együtt mehessünk el onnan.
Néhány nappal később az igazgató behívott az irodájába.
„Elena,” mondta, túlságosan is mosolyogva, „egy család örökbe akar fogadni téged. Ez csodálatos hír.”
„Bátornak kell lenned.”
„Mi lesz Miával?” kérdeztem.
Sóhajtott, mintha előre gyakorolta volna.
„Még nincs készen két gyerekre,” mondta. „Ő még kicsi. Más családok majd eljönnek érte. Egyszer újra találkozni fogtok.”
„Én nem megyek,” mondtam. „Nélküle nem.”
Az igazgató mosolya elhalványult.
„Nem tagadhatod meg,” mondta gyengéden. „Bátornak kell lenned.”
„Meg foglak találni.”
Bátornak lenni azt jelentette: „tedd, amit mondunk.”
Amikor eljöttek, Mia a derekamhoz bújt és üvöltött:
„Ne menj, Lena!” zokogta. „Kérlek, ne menj! Jó leszek, megígérem.”
Olyan szorosan öleltem, hogy egy dolgozónak kellett lerántania rólam.
„Meg foglak találni,” mondogattam. „Visszajövök. Megígérem, Mia. Megígérem.”
Még mindig az én nevemet kiabálta, amikor beszállítottak a kocsiba.
„Mi most a családod vagyunk.”
Ez a hang évtizedekig követett.
Az új családom egy másik államban élt.
Nem voltak rossz emberek. Etettek, ruhát adtak, ágyat, ahol nem volt más gyerek. „Szerencsés vagy” — mondták.
De a múltamról beszélni utálták.
„Nem kell az árvaházra gondolnod többé,” mondta az örökbefogadó anyám. „Mi vagyunk a családod. Koncentrálj erre.”
Jobban megtanultam angolul, megtanultam beilleszkedni az iskolában, megtanultam, hogy ha a húgomról beszélek, gyorsan kellemetlenné válik a társalgás.
Amikor betöltöttem a 18-at, visszamentem az árvaházba.
Abbahagytam, hogy hangosan említsem őt. A fejemben azonban sosem hagytam abba a létezését.
Más személyzet, új gyerekek, ugyanaz a lepattogzott festék.
Elmondtam régi nevemet, új nevemet, a húgom nevét.
Egy nő az irodában elment az irattárba, és egy vékony dossziét hozott vissza.
Néhány év múlva újra próbálkoztam. Ugyanaz a válasz.
„A húgodat nem sokkal utánad örökbe fogadták,” mondta. „Megváltoztatták a nevét, és az irata lezárt. Ennél többet nem mondhatok.”
„Jól van? Él? Meg tudja mondani?”
Ő megrázta a fejét. „Sajnálom, nem tehetjük meg.”
Idővel többször próbálkoztam. Ugyanaz: lezárt irat, megváltoztatott név, nincs információ.
Láttam testvéreket vitatkozni a boltban, és éreztem.
Olyan volt, mintha valaki kitörölte volna őt, és egy új életet írt volna fölé.
Közben az életem ment tovább.
Elvégeztem az iskolát, dolgoztam, túl fiatalon házasodtam, elváltam, költöztem, előléptettek, megtanultam rendes kávét inni az instant helyett.
Kívülről úgy tűnt, mint egy normális, kissé unalmas életet élő felnőtt nő.
Belül sosem hagytam abba a húgom gondolását.
Vissza az elmúlt évhez.
A cégem háromnapos üzleti útra küldött egy másik városba. Nem is volt élvezetes út: csak egy irodapark, egy olcsó szálló és egy rendes kávézó.
Az első este bementem egy közeli boltba valami ennivalót venni.
Fáradt voltam, az e-maileken gondolkodtam, és magamban szidtamm azt, aki a reggel 7-es értekezletet beállította.
A kekszes sor felé fordultam.
Egy kis lány állt ott, talán kilenc–tíz éves, komolyan nézve két különböző csomag kekszet, mintha az élet legfontosabb döntését hozná.
Ahogy nyúlt, a kabátujja lecsúszott.
És akkor megláttam.
Vékony piros-kék fonott karkötő a csuklóján.
Megálltam, mintha falnak ütköztem volna.
Nem csak hasonlított.
Ugyanazok a színek. Ugyanaz a laza, csúnya csomó.
Nyolc éves koromban az árvaház kapott egy doboz kézműves anyagot. Elloptam egy kevés piros és kék fonalat, és órákat töltöttem azzal, hogy két „barátságkarkötőt” készítsek, amilyet az idősebb lányok hordtak.
Bámultam a karkötőt a kis lány csuklóján.
Kis híján bizsergett az ujjam, mintha a testem emlékezett volna, hogy készítettem.
„Nem veszthetem el, különben sírni fog.”
Közelebb léptem.
„Szia,” szóltam gyengéden. „Nagyon szép a karkötőd.”
Ő felnézett rám, nem ijedten, csak kíváncsian.
„Köszi,” mondta, és büszkén mutatta. „Anyukám adta.”
„Ő készítette?” kérdeztem, próbálva normálisan hangzani.
A lány megrázta a fejét. Egy nő közeledett felénk egy doboz gabonapehellyel.
„Azt mondta, valaki különleges készítette neki kicsi korában,” mondta a lány. „Most az enyém. Nem veszthetem el, különben sírni fog.”
Megkérdeztem: „Az anyukád itt van?”
„Igen,” mutatott a sor végére. „Ott van.”
Ahogy közelebb néztem, láttam egy nőt, sötét haj, felkötve, kevés smink, farmer, tornacipő, 30-as évei eleje–közepe.
Valami belül összerándult.
A szemei. A járása. Ahogy a szemöldöke emelkedett, mikor a címkékre nézett.
A kis lány odaszaladt hozzá:
„Anya, megvehetjük a csokisat?”
A nő mosolygott rá, majd rám nézett.
Lelassított, lenézett a lány csuklójára, és elmosolyodott.
Ugyanaz a szemforma, mint Miának négy évesen, csak felnőtt arcon.
Közelebb léptem, mielőtt visszariadtam volna.
„Szia,” mondtam. „Bocs, csak a lányod karkötőjét néztem meg.”
A nő lenézett a lány csuklójára, és elmosolyodott.
„Ő imádja azt,” mondta. „Nem veszi le.”
„Mert azt mondtad, fontos,” emlékeztette a lány.
„Valaki adta neked?”
„Igen,” mondta a nő lassan. „Régen. Egy gyerekotthonban.”
Az arca elsápadt. A szeme rám szegeződött.
Egy pillanatra csak néztük egymást.
„Honnan tudod ezt?” kérdezte.
„Én is ott nőttem fel,” mondtam. „És készítettem két ugyanolyan karkötőt. Egyet magamnak, egyet a kishúgomnak.”
Az arca elsápadt.
„Mi volt a húgod neve?” kérdeztem remegő hangon.
A lánya állkapcsa leesett.
Habozott, aztán kimondta: „A neve Elena volt.”
Majdnem összecsuklottak a térdeim.
„Ez… ez az én nevem,” mondtam halkan, alig bírtam kimondani.
A lánya leesett állal nézett rám.
„Anya,” suttogta Lily – így hívták később a kislányt –, „mint a nővéred.”
A nő rám nézett, mintha egy szellemet látna, akire várt, akit egyszerre rettegett és várt.
„Te vagy a mamája nővére?”
„Elena?” kérdezte, alig hallhatóan.
„Igen,” mondtam. „Én vagyok. Azt hiszem.”
Csak álltunk ott a kekszes sorban, mintha hülyék lennénk.
A bevásárlókocsik elgurultak mellettünk, valaki a tej mellett nevetett. Az élet ment tovább.
A kis lány – Lily – köztünk nézett, mintha véletlenül egy filmbe csöppent volna.
„Te vagy a mamája nővére?” kérdezte újra.
Kifizettük a vásárlást, és átmentünk a bolthoz tartozó apró, szomorú kávézóba.
„Azt hiszem, igen,” mondtam.
A nő szorosan a kocsi fogantyújába kapaszkodott, mintha valami biztosítékra lett volna szüksége.
„Beszélhetnénk… nem… itt?” kérdezte.
„Kérlek,” mondtam.
Leültünk egy ragadós asztalhoz. Lily forró csokit kapott, mi kávét, amit nem ittunk meg.
„Áthelyeztek egy másik államba,” mondtam.
Közelről minden kétely szertefoszlott.
Az orra. A kezei. Az ideges nevetése. Minden Mia volt, csak idősebben.
„Mi történt, miután elmentél?” kérdezte. „Azt mondták, jó családhoz kerültél… és kész.”
„Örökbe fogadtak,” mondtam. „Áthelyeztek egy másik államba. Nem akartak beszélni az árvaházról vagy rólad. Amikor betöltöttem a 18-at, visszamentem. Azt mondták, örökbe fogadtak, megváltoztatták a neved, lezárták az iratodat. Később újra próbálkoztam. Ugyanaz. Azt hittem, talán nem akarsz megtalálható lenni.”
„Megváltoztatták a vezetéknevemet.”
A szeme megtelt könnyel.
„Néhány hónappal utánad örökbe fogadtak,” mondta. „Megváltoztatták a nevemet. Sok helyre költöztünk. Minden alkalommal, amikor a nővéremről kérdeztem, azt mondták: ‘Ennek a része a múltadnak véget ért.’ Felnőttként próbáltam utánad nézni, de nem tudtam az új neved, nem tudtam, hová mentél. Azt hittem, elfelejtettél.”
„Soha,” mondtam. „Én azt hittem, te hagytál el engem.”
Mindketten nevettünk ezen, a fájdalmas fajta nevetéssel, ami passzol az emlékekhez.
„Nagyon vigyázok rá.”
„Mi a helyzet a karkötővel?” kérdeztem.
A nő Lily csuklójára nézett.
„Évekig egy dobozban tartottam,” mondta. „Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt a régi időkből. Már nem tudtam hordani, de kidobni sem mertem. Amikor Lily nyolc éves lett, odaadtam neki. Elmondtam neki, hogy valaki nagyon fontos adta neki. Nem tudtam, hogy valaha újra látlak-e, de nem akartam, hogy egy fiókban haljon meg.”
Lily büszkén nyújtotta ki a karját.
Beszélgettünk, amíg a kávézó elkezdett takarítani az este végén.
„Nagyon vigyázok rá,” mondta. „Látod? Még mindig rendben van.”
„Nagyon ügyes voltál,” mondtam, és elcsuklott a hangom.
Beszélgettünk a munkákról, a gyerekekről, a partnerekről és volt párokról, meg a kis emlékekről, amik pontosan passzoltak.
A letört kék bögre, amin mindenki veszekedett.
A lépcső alatti rejtekhely.
Megöleltem őt.
Az önkéntes, aki mindig narancsillatú volt.
Mielőtt elmentünk, Mia rám nézett, és azt mondta: „Megőrizted az ígéreted.”
„Milyen ígéretet?” kérdeztem.
„Azt mondtad, megtalálsz,” mondta. „És megtetted.”
Megöleltem.
Furcsa volt – két idegen, akik vérrokonok és ellopott gyerekkort osztottak –, de ugyanakkor a leghelyesebb érzés, amit nyolc éves korom óta éreztem.
Kicsiben kezdtük.
Megadtuk a számunkat és a címünket.
Nem tettük úgy, mintha a 32 év nem telt volna el.
Kicsiben kezdtük: üzenetek, hívások, fotók, látogatások, amikor volt időnk és pénzünk a repülőjegyre.
Még mindig próbáljuk összeilleszteni az életünket. Mindketten olyan életet építettünk, ami a másik nélkül létezett, és most próbáljuk őket összefűzni anélkül, hogy bármit elszakítanánk.
Annyi ideig kerestem, és sosem gondoltam volna, hogy így találom meg.
De most, amikor az árvaházra gondolok – a kavicsokra a lábam alatt, Mia kiabálva a nevemet –, egy másik kép rétegződik rá:
Két nő egy bolt kávézójában, nevetve és sírva a rossz kávén, miközben egy kis lány hintázik, és egy ferdén fonott piros-kék karkötőt őriz kincsként.
A húgom és én egy árvaházban váltunk el.
Harminckét évvel később a kis lány csuklóján láttam azt a karkötőt, amit neki készítettem.
Annyi ideig kerestem, és sosem gondoltam volna, hogy így találom meg.
