Ikerlányaink vannak, és életük nagy részében a nyaralás csak egy szó volt. Valami, amiről mások beszélnek.
Más családok. Azok, akik nem vasárnap esténként ülnek a konyhaasztalnál számológéppel és egy halom csekkel, azon vitatkozva, melyik számla várhat még egy hetet.
Soha nem volt „felesleges” pénz.
Csak az volt, hogy somehow kihúzzuk a következő hónapig.
A nyaralás mindig mások kiváltsága volt.
Ezért amikor abban az évben a férjem és én is előléptetést kaptunk — ráadásul néhány hét különbséggel —, az egész szinte valószerűtlennek tűnt.
Aznap este a konyhaasztalnál ültünk, a lányok köztünk színeztek, amikor először ki mertem mondani hangosan:
– Mi lenne, ha tényleg elmennénk valahova?
A férjem felnézett, és elmosolyodott.
– Úgy érted… egy igazi nyaralásra?
– Egy igazi nyaralásra – mondtam.
Először életünkben családi utat terveztünk.
Mindent én intéztem. Repülőjegyek Floridába, egy tengerparti hotel, és egy apró spa-csomag, amelynél majdnem bűntudatom volt, amikor rákattintottam a „megerősítés” gombra. A lányoknak külön programokat is foglaltam, olyan nevekkel, mint Felfedező Klub és Óceán Nap.
A visszaigazoló e-maileket többször is megnyitottam, mint kellett volna. Csak hogy megbizonyosodjak róla: ez tényleg valóság.
Elkezdtem visszaszámolni a napokat, mint egy gyerek.
A folyosói naptárra húztam az X-eket, ott, ahol a lányok is látták. Minden reggel sikítoztak az örömtől.
– Hányat kell még aludni, anya?
Csak akkor jöttem rá, mennyire szükségem volt erre a pihenésre, amikor végre volt mit várnom.
De az indulás előtti este minden széthullott.
A férjem későn ért haza.
Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Aztán valami nehéz nekicsapódott a falnak. Bizonytalanul.
Amikor kiléptem a folyosóra, ott állt mankóval.
A lába GIPSZBEN volt.
Egy pillanatra az agyam egyszerűen leállt.
– Mi történt? – kérdeztem.
Fáradtnak tűnt. Szokatlanul csendes volt. A haja zilált, az inge gyűrött.
– Egy nő elütött autóval munkába menet. Nem ment gyorsan. Jól vagyok – mondta.
A gipszet bámultam. Vastag, fehér, egészen a vádlijáig ért.
Mintha kihúzták volna alólam a talajt.
Azonnal sírni kezdtem.
Nem is próbáltam visszatartani. A könnyek forrón és megállíthatatlanul törtek elő, és hirtelen levegőt sem kaptam rendesen.
– Istenem, akár meg is halhattál volna! – zokogtam, miközben átöleltem. – Lemondjuk az egészet. Nem hagylak itt ilyen állapotban.
A lányok mögöttem álltak, hirtelen teljesen elcsendesedve.
De ő megrázta a fejét.
– Nem. Menj el a lányokkal.
– Tessék?
– Szükséged van erre. Nekik is. Én megleszek egyedül. Nem akarom tönkretenni nektek.
Azt a nyugodt, megnyugtató mosolyt küldte felém, amit mindig akkor használ, amikor azt akarja, hogy ne aggódjak.
– Küldj majd képeket a partról – tette hozzá.
Vitázni akartam. Maradni akartam.
De ott motoszkált bennem a hotel, a vissza nem téríthető foglalás, és a lányok arca, ha elmondom, hogy nem megyünk.
Így hát nem vitatkoztam úgy, ahogy kellett volna.
Másnap elutaztunk.
A reptéren a lányok izgatottan ugráltak az ülések között, kis hátizsákjaikat szorongatva. Mosolyogtam, fényképeztem, próbáltam ünnepi hangulatba kerülni.
A hotelben azonnal a medencéhez rohantak.
Egy napozóágyon ültem, néztem, ahogy nevetve fröcskölnek — életük első nyaralása volt.
Próbáltam jelen lenni. Tényleg.
Aztán megszólalt a telefonom.
Ismeretlen szám.
Majdnem nem vettem fel, de valami arra késztetett, hogy mégis.
– Szia. Jess vagy?
– Igen… ki beszél?
Egy rövid szünet következett.
– Nem tudom, szabadna-e ezt elmondanom – mondta a nő óvatos, ideges hangon. – De a férjed megkért, hogy tegyek fel neki egy hamis gipszet, csak hogy ne kelljen elutaznia veletek.
Minden elnémult körülöttem. A medence. A gyerekek nevetése. A távoli hullámok zaja.
– Menj haza. Azonnal. Ne mondd neki, hogy jössz. Nem azért hamisította meg azt a gipszet, hogy pihenjen. És amit titkol… az sokkolni fog.
A vonal megszakadt.
Ott ültem, a telefonnal az ölemben, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
A lányokra néztem. Vidáman játszottak, mit sem sejtve.
Felfordult a gyomrom.
Összepakoltam.
Nem magyaráztam meg nekik, miért megyünk haza korábban. Csak annyit mondtam: „Ma este hazamegyünk”, és mosolyt erőltettem az arcomra, miközben újra becipzárazták a kis bőröndjeiket.
Sírtak. Könyörögtek.
– Mit csináltunk rosszul? – kérdezték.
– Semmit – mondtam. – Semmit nem tettetek rosszul.
A reptéren üzenet érkezett a férjemtől:
„Milyen a part? Jól érzik magukat a lányok?”
Nem válaszoltam.
Alkonyat után gördültünk be a felhajtóra.
Egy nagy teherautó épp elhajtott a ház elől.
– Anya, miért van itt egy nagy kamion? – kérdezte az egyik iker.
– Nem tudom – feleltem.
Most először nem próbáltam megszépíteni a dolgokat.
Kinyitottam az ajtót.
A folyosó kész káosz volt.
Derékig érő kartondobozok, csomagolóhab mindenütt. A falnak támasztva egy hatalmas lapostévé, mellette bontatlan médiaállvány. Egy óriási fotel eltorlaszolta a gardróbot, mellette egy mini hűtő állt.
– Hűha – mondta az egyik lány. – Apa mozit épít nekünk?
Mielőtt válaszolhattam volna, mozgást láttam.
A nappaliból kilépett a férjem, egy dobozt tartva a kezében.
Két kézzel.
Mankó nélkül.
Majd elindult vele a pince felé.
– Apa! Meggyógyult a lábad! – visított az egyik iker.
Ő megdermedt.
Lassan megfordult.
A gipsz még rajta volt… de teljes súllyal terhelte, könnyedén mozgott.
– Ó – mondta lazán. – Sziasztok. Korán hazajöttetek.
– Te… jársz – mondtam.
A lányokra pillantott, aztán rám.
– Jobban van, mint amilyennek látszik.
– Azt mondtad, elütött egy autó.
És akkor tudtam, hogy az igazi sokk még csak most következik.
Nagyot sóhajtott.
– Jess…
– Azt mondtad, nem tudsz eljönni a nyaralásra, mert megsérültél – vágtam közbe.
Elindult felém. Könnyedén. Nem sántított. Nem látszott rajta fájdalom.
– Meg tudom magyarázni.
– Tessék – mondtam hidegen. – Hallgatlak.
– Azt mondtad, nem tudsz eljönni, mert megsérültél – ismételtem meg.
A folyosó felé intett. Arra a „birodalomra”, amit a távollétemben felépített.
– Ezek ma érkeztek. Csak levittem őket a pincébe.
– Miért? Minek ez az egész?
– Egy kis térnek. Egy helynek, ahol kikapcsolódhatok. Valami, ami csak az enyém.
– Csak a tiéd – mondtam, és az óriási fotelre néztem, ami szinte elnyelhetett volna egy embert. – És kizárólag a tiéd.
Bólintott.
– Tudtam, hogy kiborulsz, ha előre elmondom.
– Szóval hazudtál.
– Nem akartam veszekedést – mondta. – Tudom, hogy feszült voltál. Nem akartam rátenni még egy lapáttal. Csak idő kellett, hogy mindent berendezzek.
Újra végignéztem a dobozokon. Minden vadonatúj volt. És drága.
– Mennyibe került? – kérdeztem.
Megmasszírozta az arcát, és mindenhova nézett, csak rám nem.
– Nem olyan vészes.
– Mennyiért.
– Pár ezer. Végre van elkölthető pénzünk. Azt hittem…
– Azt hitted, elköltöd egy férfibarlangra?
– Megérdemlek valamit! – csattant fel, aztán rögtön visszavett a hangjából. Mintha tudta volna, hogy túl messzire ment. – Én is keményen dolgozom.
A lányok most már teljesen csendben voltak. Mögöttem álltak, de mindent figyeltek.
Elővettem a telefonomat.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
Fotózni kezdtem a dobozokkal és bútorokkal teli folyosót.
– Jess, hagyd abba.
Megnyitottam a családi csoportos beszélgetést.
Mindkét családunk benne volt. Mindenki.
Megosztottam a képeket.
„Korábban hazajöttem a nyaralásról, amire a férjem ragaszkodott, hogy egyedül menjek el a gyerekekkel. Ez fogadott. Ja, és a lába nincs eltörve. Csak eljátszotta, hogy csinálhasson magának egy férfibarlangot.”
A válaszok azonnal jöttek.
A húga: Ez most vicc?
Az anyja: Miért van egy tévé a folyosón?
Az én anyám: Jól vagytok a lányokkal?
Felém nyúlt a telefonomért. Hátraléptem.
– Megalázol – mondta.
– Te aláztál meg először – válaszoltam.
Megszólalt az ő telefonja. Ránézett a kijelzőre, majd rám.
– Nyugodtan vedd fel – mondtam. – Te és én már nem beszélgetünk tovább.
A lányokhoz fordultam.
– Be az autóba. Megyünk a nagymamához.
Pánikba esett.
– Túlreagálod. Ez csak egy szoba.
A szemébe néztem.
– Ez nem csak egy szoba. Ez egy hazugság, kellékekkel – a lábán lévő gipszre mutattam. – Ez az, hogy a közös pénzünket megbeszélés nélkül elköltöd, és őrült módon eltitkolod. Ez az, hogy egy olyan helyet hozol létre, ahová kizárod a családodat abból az otthonból, amit együtt osztunk meg.
Kiléptem az ajtón, és nem néztem vissza.
Aznap este anyámnál, miután a lányok elaludtak a vendégszobában, a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat bámultam.
A nő hívása, aki korábban figyelmeztetett, még mindig ott volt a híváslistában.
Az ujjam megállt a kijelző felett.
Először a folyosó óta egy új gondolat kúszott be. Halk. Mérgező.
Mi van, ha ez rosszabb, mint gondoltam? Mi van, ha ő és a férjem…?
Nagy levegőt vettem, és visszahívtam az ismeretlen számot.
Kétszer csengett.
– Halló? – szólt bele egy nő.
– Ön hívott korábban… a férjemmel kapcsolatban.
– Igen – mondta gyorsan. – Reméltem, hogy visszahív. Nem akartam újra zaklatni.
Szünet következett. Elég hosszú ahhoz, hogy összeszoruljon a mellkasom.
– Ki maga? – kérdeztem.
– Én… – habozott. – Nem vagyok senki az életében. Nem úgy.
Behunytam a szemem. Ez szinte még rosszabb volt.
– Akkor honnan ismeri?
– Nem igazán ismerem – mondta. – Egy orvosi segédeszközöket árusító boltban dolgozom.
Kinyitottam a szemem.
– A férje bement hozzánk, és lábgipszet kért. Azt mondta, csak pár napra kell. Azt hittem, valami előadáshoz, munkához, vagy ilyesmihez.
Hallottam, ahogy vesz egy levegőt.
– Aztán megemlítette, hogy a felesége elviszi a gyerekeket nyaralni, és ez tökéletes alkalom neki. Mondta, hogy vett egy hatalmas tévét, egy új játékkonzolt… hogy csinál magának egy helyet, ahová elmenekülhet az ön és a gyerekek zajától.
– Nem hagyott nyugodni – folytatta halkan. – A gyerekek. Az, hogy milyen lazán beszélt róluk. Nem volt rendben.
– Ezért hívott fel – mondtam.
– Igen. Utánanéztem. Ingatlan-nyilvántartás. Az ön neve is ott volt a háznál. Sajnálom. Tudom, nem volt helyénvaló. Majdnem nem hívtam, de én tudni akarnám, ha velem történne.
Bólintottam, bár nem láthatta.
– Köszönöm – mondtam.
– Remélem, rendben lesznek. Ön és a lányai.
A folyosó felé néztem, ahol halvány fény szűrődött ki a vendégszoba ajtaja alól.
– Rendben leszünk – feleltem.
A vonal megszakadt.
Egy darabig csak ültem, hagytam, hogy az utolsó mozaikdarabok is a helyükre kerüljenek.
Ezt ő alaposan megtervezte.
Eljátszotta a sérülést, elküldött minket, és ezreket költött egy privát menekülőútra. Miért? Egy férfibarlangért? Egy trónteremért?
Nem.
Azért, hogy eltűnhessen a házasságunkból anélkül, hogy valóban elmenne.
Felálltam, lekapcsoltam a konyhai lámpát, és elindultam a folyosón.
Holnap eldöntöm, mi következik. Ügyvédek. Terápia. Vagy valami egészen más.
Ma estére elég volt ennyit tudni:
Nem szünetre volt szüksége.
Hanem kijáratra.
És most már mindenki látta.
