Én voltam az a „kövér barátnő”, akit az exem a legjobb barátnőjéért dobott — aztán az esküvőjük napján az anyja felhívott, és azt mondta:
„Ezt NEM akarod kihagyni.”
Larkin vagyok, 28 éves, és egész életemben én voltam „a nagyobb lány”.
Így hát megtanultam könnyen szerethetőnek lenni.
Nem „csinosan telt”. Csak… nagy.
Az a lány, akit a rokonok a hálaadáskor félrehívnak, hogy suttogva beszéljenek a cukorról. Az, akinek az idegenek azt mondják: „Olyan szép lennél, ha lefognál egy kicsit.”
Így megtanultam könnyen szerethetőnek lenni.
Viccesnek. Segítőkésznek. Megbízhatónak. Annak a barátnak, aki korábban érkezik segíteni pakolni, utoljára megy haza takarítani, és mindenki kávérendelését fejben tartja. Ha nem lehettem a legszebb, akkor én lettem a leghasznosabb.
És ez az a lány volt, akivel Sayer (31) egy kvízesten megismerkedett.
Ő a munkatársaival volt, én Abbyvel (27). A mi csapatunk nyert, ő viccelődött, hogy „én vittem a hátamon az asztalt”, én pedig beszóltam a gondosan ápolt szakállára. Az este végére elkérte a számomat.
Ő írt először.
„Felüdítő vagy” — írta. „Nem olyan vagy, mint a többi lány. Igazi vagy.”
Majdnem három évig jártunk együtt.
Utólag vörös zászló. Akkor… elolvadtam.
Megosztott Netflix-fiókok, hétvégi kiruccanások, fogkefék egymás lakásában. Beszéltünk összeköltözésről, talán egy kutyáról, a „majd egyszer” gyerekekről.
A legjobb barátnőm, Maren (28) is ennek az életnek a része volt.
Az egyetem óta ismertük egymást. Apró volt, szőke, természetesen vékony — abban az „elfelejtettem ma enni” értelemben, amitől az emberek forgatják a szemüket, de mégis imádják. Fogta a kezem apám temetésén. A kanapémon aludt, amikor az idegességem elhatalmasodott.
Mindig azt mondta:
„Olyan valakit érdemelsz, aki soha nem érezteti veled, hogy csak a tartalék vagy.”
Hat hónappal ezelőtt ez a lány volt a barátommal az ágyamban.
Szó szerint.
A keze a csípőjén. A haja a párnámon.
Munka közben világított fel az iPadem egy megosztott fotó értesítésével. Sayerrel össze voltak szinkronizálva az eszközeink — mert aranyosak és buták voltunk.
Gondolkodás nélkül rányomtam.
A hálószobám volt.
A szürke takaróm. A sárga díszpárnám.
Sayer és Maren középen. Félmeztelenül. Nevetve. A keze a csípőjén. A haja a párnámon.
Egy pillanatig az agyam próbált meggyőzni, hogy régi kép. Vagy hamis.
Aztán kifordult a gyomrom.
„Mennem kell” — mondtam Abbynek, felkaptam a táskámat.
„Jól vagy?” — kérdezte.
„Nem.”
Leültem a kanapéra, megnyitva tartottam a képet, és vártam.
Amikor Sayer belépett, dúdolt. Bedobta a kulcsait a tálba.
„Szia, kicsim, korábban haza—”
„Van valami, amit el akarsz mondani?” — kérdeztem.
Megdermedt. Meglátta az iPadet. Láttam, ahogy átfut rajta a bűntudat… majd eltűnik.
„Nem így akartam, hogy megtudd.”
Nem tagadta.
Nem esett pánikba.
Csak felsóhajtott.
„Nem így akartam, hogy megtudd.”
Nem azt mondta, hogy „nem akartam ezt tenni”. Csak… így.
„Ő egyszerűen jobban az esetem.”
Maren kilépett a folyosóról mögötte.
Meztelen lábak. Az én túlméretezett pulóverem. A barátnőm.
„Bíztam bennetek” — mondtam. Meglepően nyugodt volt a hangom.
Ő úgy mozdult, mintha alkudoznánk.
„Ő vékony. Szép. Ez számít.”
„Te nem vigyáztál magadra.”
A szoba zümmögött.
Folytatta.
„Nagyszerű vagy, Larkin. Tényleg. Jó szíved van” — mondta. „De nem vigyáztál magadra. Olyan nőt érdemlek, aki illik hozzám.”
Ez volt az a mondat, ami igazán összetört.
Adtam neki egy szemeteszsákot a holmijaihoz.
Illik hozzám.
Mintha rossz cipő lettem volna az öltönyéhez.
Maren egy szót sem szólt. Összefonta a karját, csillogó szemmel hallgatott.
Megkértem, hogy hagyja a kulcsot a pulton.
Három hónapon belül eljegyezték egymást.
Én pedig a konyhapadlón ülve éreztem, ahogy minden összeomlik bennem.
Heteken belül páros képeket posztoltak. Az emberek képernyőfotókat küldtek. Fél némítottam az ismerőseimet.
Abby felajánlotta, hogy segít kiszúrni a kocsija kerekeit. Nevettem, sírtam, nemet mondtam.
Nem bírtam elviselni a testemet azzal a hanggal a fejemben.
Ezért megváltoztattam az egyetlen dolgot, amit tudtam irányítani.
Apránként többet sétáltam. Csatlakoztam Abby edzőterméhez.
Az első nap nyolc percet bírtam a futópadon, mielőtt lángra lobbant volna a tüdőm. Úgy tettem, mintha mosdóba kellene mennem, bezárkóztam, és sírtam.
Másnap visszamentem.
Sétából kocogás lett. Könnyű súlyok. YouTube-videók az autóban, nehogy hülyének tűnjek.
Kevesebb rendelés. Megtanultam zöldséget sütni anélkül, hogy odaégetném. Mindent számoltam. Több vizet ittam.
Hetekig semmi sem változott.
Aztán lötyögni kezdett a farmerem.
Az arcom élesebb lett a tükörben.
Valaki a munkahelyen megjegyezte:
„Nagyon jól nézel ki. Csináltál valamit?”
Hat hónap alatt rengeteget fogytam.
Egyszerre volt jó érzés… és nyugtalanító.
Az emberek kétszer néztek rám. A nagynéném félrehívott, és azt suttogta:
„Tudtam, hogy benned van.”
Több figyelmet kaptam. Több mosolyt. Több „wow”.
Belül mégis ugyanaz a lány voltam, akit a vékonyabb barátnőjéért hagytak el.
Aztán eljött az esküvő napja.
Nem voltam meghívva.
A tervem egyszerű volt: lenémított telefon, rendelős kaja, trash tévé, ágy.
10:17-kor mégis megszólalt a telefonom.
Ismeretlen szám.
Felvettem.
„Larkin beszél?” — kérdezte egy feszült női hang.
„Igen.”
„Sayer édesanyja vagyok.”
Mrs. Whitlock. Tökéletes haj. Gyöngysor. Passzív-agresszív megjegyzések a „salátát evő lányokról”.
Leesett a gyomrom.
„Mi történt?” — kérdeztem.
„Csak gyere el. Kérlek.”
„El kell jönnöd ide” — mondta a hang a telefonban. „Most rögtön. Lakeview Country Club. Kérlek. Nem fogod elhinni, mi történt.”
„Sayer rendben van?” — kérdeztem.
„Rendben van” — csattant rá. „Csak gyere. Kérlek.”
Mondhattam volna nemet.
De helyette felkaptam a kulcsaimat.
Csakhogy a parkoló káosz volt.
A country club negyven percre volt, gondozott pázsitokkal, elegáns táblákkal: „Whitlock Esküvő” nyilakkal.
A parkoló azonban totális zűrzavar.
Autók félig a füvön, öltönyös és ruhás emberek csoportokban, suttogva.
Bent a fogadóterem katasztrofális állapotban.
Felborult székek, ferde asztalterítő, összetört középdísz, szirmok és üvegszilánkok mindenhol. Pezsgő foltokban szivárgott a padlón.
A női konty darabokra hullott. Nem véletlen baleset volt.
„Larkin!”
Mrs. Whitlock sietett felém.
A kontya darabokra hullott, a szempillafesték csíkokat húzott az arcán. Megfogta a kezem, mintha én lennék a mentő.
„Istennek hála, hogy eljöttél” — mondta.
„Soha nem volt komoly vele.”
„Mi történt?” — kérdeztem.
Megfogta a karomat, lehalkította a hangját.
„Az a lány” — sziszegte — „Maren. Soha nem volt komoly vele.”
Pislogtam.
„Az egyik koszorúslánya, Ellie, ma reggel odajött hozzám. Könnyek között. Mutatta az üzeneteket. Képernyőfotókat.”
Szinte elégedettnek tűnt a felháborodása mögött.
„Szembesítette őt.”
„Maren egy másik férfival találkozott” — mondta. „Nevettek, mennyire könnyű Sayer. Hogy ‘élvezné a gyűrűt, és megnézné, meddig tudja kihasználni.’”
Újra összegabalyodott a gyomrom.
„Sayer látta őket?” — kérdeztem.
„Szembesítette őt” — mondta. „Maren unalmasnak nevezte, azt mondta, nem akar ‘egy olyan férfihoz kötve lenni, akinek ilyen anyja van’, és elment. A ruhájában.”
„Tehát az esküvő elmarad.”
Elképzeltem, és akaratlanul felszisszentem egy kicsit.
Mrs. Whitlock megszorította a kezem.
„Nem hagyhatjuk, hogy ez tönkretegye” — mondta. „Az emberek itt vannak. Család. A főnöke. Lemondani kínos lenne.”
„Tehát az esküvő elmarad” — mondtam.
„Egyelőre” — mondta. „De nem kell katasztrófa legyen.”
„Larkin, mindig szeretted őt.”
Végigmért, fejtől talpig.
A szeme valami olyan fényt kapott, ami kirázta a hideg.
„Larkin, mindig szeretted őt” — mondta. „Hűséges voltál. Jól bántál vele. És nézd csak magad most — gyönyörű vagy. Illesz hozzá.”
Ott volt újra a mondat.
„Te és Sayer ma tarthattok egy kicsi ceremóniát” — mondta. „Valami egyszerűt. Menthetnétek a látszatot. Mindenki ismer már téged. Érthető lenne.”
„Ne dobd el ezt az esélyt, csak mert megsértődött a szíved.”
Ránéztem.
„Azért hívtál ide” — mondtam lassan — „hogy feleségül menjek a fiadhoz. A lemondott esküvőjén. Valaki más helyett.”
Felhúzta a szemöldökét.
„Mindig is vele akartál lenni” — mondta. „Ne dobd el ezt az esélyt, csak mert a szíved sérült.”
Ránéztem a káoszra körülöttünk.
És először láttam magam tisztán az ő történetükben.
A törött üveg. A felborult székek. Az üres hely, ahol a menyasszony többre vágyott.
És először láttam magam tisztán az ő történetükben.
Nem voltam személy.
Tartalék terv voltam.
Kihúztam a kezem az övéből.
„Nem vagyok a pótmenyasszonyod.”
„Nem?” — mondtam.
A szeme összeszűkült. „Elnézést?”
„Nem vagyok a pótmenyasszonyod” — mondtam. „A fiad megcsalt, elhagyott, és a legjobb barátnőmnek kérte meg a kezét. Nem hívhatsz pótkerékként, amikor az elromlik.”
„Hagynád, hogy megalázzák?” — csattant rá.
Hazavezettem, remegő kézzel, dobogó szívvel.
„Hat hónappal ezelőtt már megalázta magát” — mondtam. „Ez csak mindenki másnak a felzárkózása.”
Mielőtt válaszolhatott volna, megfordultam és kimentem.
Sem beszéd, sem jelenet. Csak… távoztam.
7:42-kor kopogtak az ajtón.
Teát főztem, leültem a kanapéra. Hagytam, hogy butának érezzem magam, amiért elmentem, és büszkének, amiért távoztam.
Három határozott koppanás.
Belestem a kukucskálóba.
Sayer.
„Hihetetlenül nézel ki.”
Természetesen.
Olyan volt, mint egy helyes katasztrófa. Ing kigombolva a nyaknál, nyakkendő eltűnt, haj kócos, vörös szemek.
Feloldottam a láncot az ajtón.
Ő végigmért, és tényleg kétszer is megnézett.
„Wow” — mondta. „Hihetetlenül nézel ki.”
„Tudod, mit tett.”
Nem válaszoltam.
Sóhajtott.
„Ma pokol volt” — mondta. „Tudod, mit tett.”
„Hallottam” — mondtam.
„Megnevettetett mindenki előtt. A főnököm. A családom. Már fent van online. Meme-eket küldenek. Rossz volt.”
„Akkoriban te… tudod.”
Odahajolt a résen az ajtóban.
„De nem kell, hogy rossz maradjon. Meg tudjuk oldani. Te és én.”
Nevettem. Csak egyszer.
„Komoly vagy?” — kérdeztem.
Összehúzta a szemöldökét, zavarta, hogy nem olvadtam el.
„Most hihetetlenül nézel ki.”
„Megváltoztál” — mondta, rám mutatva. „Akkoriban… tudod. Nem igazán vigyáztál magadra. Nem passzoltunk. Csak őszinte vagyok.”
A gyomrom nem forgott meg ezúttal.
„De most?” — kérdezte. „Most hihetetlenül nézel ki. Illenénk egymáshoz. Mindenki megértené. Megmentené a hírnevemet. És a tiédet. Nem lennél az a lány, akit elhagytam. Te lennél, akit választottam.”
Ott volt újra.
„Azt hiszed, a hírnevemet kell menteni?”
Még most is úgy tálalta, mintha szívességet tenne.
„Azt hiszed, a hírnevemet kell menteni?” — kérdeztem.
„Az emberek beszélnek” — mondta gyorsan. „Ebből egy történetet csinálhatunk arról, hogy végre a megfelelő személlyel kötöttünk ki. Hogy nekünk szánták egymást.”
Mosolyogtam.
„Hat hónapja talán igent mondtam volna.”
Ellazult, félreértve.
„Tudod mi a vicces?” — mondtam. „Hat hónapja talán igent mondtam volna.”
Kinyitotta a száját.
Nem hagytam, hogy beszéljen.
„Azt hittem, ha kisebb leszek, végre elég leszek” — mondtam. „De a fogyás csak könnyebbé tette látni, ki nem az.”
„És én még mindig túl jó voltam hozzád.”
Összeszorította az állát.
„Ez nem fair” — mondta. „Kövér voltál. Őszinte voltam. Legalább én—”
„Nagy voltam” — mondtam nyugodtan. „És még mindig túl jó voltam hozzád.”
Megdermedt.
„Nem azért hagytál el, mert szerethetetlen voltam” — mondtam. „Azért hagytál el, mert sekélyes vagy és trófeát akartál. Maren nem rontotta el az életed. Csak jobban játszotta a játékot.”
„Mert nekem nincs szükségem a szeretetedre utána.”
„Így nem beszélhetsz velem” — mondta.
„De igen” — mondtam. „Mert nekem nincs szükségem a szeretetedre utána.”
Levettem az ajtóláncot.
Remény villant az arcán.
Kinyitottam épp annyira, hogy a szemébe nézzek.
„Ne légy ilyen.”
„Jobbat érdemlek” — mondtam. „És a legjobb rész? Végre elhiszem.”
Aztán becsuktam az ajtót.
Bezártam.
Még egyszer kopogott, halkan.
„Larkin” — mondta. „Ne légy ilyen.”
Az a hit, hogy a tiszteletet ki kell érdemelnem.
Elmentem.
Mert a legnagyobb dolog, amit elvesztettem, nem a 36 kiló vagy bármi a mérlegen.
Az volt, hogy úgy éreztem, ki kell érdemelnem az alapvető tiszteletet.
Az exem esküvője összeomlott. Az anyja megpróbált sürgősségi menyasszonynak hívni. Ő megjelent az ajtómon, mintha PR-stratégia lennék.
És életemben először nem zsugorítottam magam mások elképzelt szeretetideáljához.
Pontosan az maradtam, aki vagyok.
És becsuktam az ajtót.
