Amikor tíz éven át próbálsz gyermeket vállalni, elkezdesz azon gondolkodni, hogy az univerzum valamiért büntet téged, valamiért, amit nem is tudsz megnevezni.
Nem is tudom, hány vizsgálatra jártunk.
Azt hiszem, az ötödik klinika és a hetedik szakember után elvesztettem a számolást, akik azt mondták, „csak a várakozásokat kezeljük”. Mindig olyan óvatosan fogalmaztak, mintha a „nem” szó kerülése enyhítené a csapást.
Tíz év próbálkozás után az ember azt hiszi, hogy az univerzum bünteti.
Már kívülről tudtam a várótermek alakját. A gyógyszerek mellékhatásait úgy tudtam felsorolni, mintha bevásárlólistát olvasnék. A férjem, Alex, mindvégig nyugodt maradt, még akkor is, amikor én nem. Fogta a kezem a vizsgálatok alatt, és állandóan suttogott.
„Nem adtuk fel a reményt, Meg. Egyáltalán nem, szerelmem” — mondta mindig.
De egy délután, amikor az utolsó teszt eredménye a vártnál rosszabb lett, nem sírtunk. Csak ülve maradtunk a konyhaasztalnál, kezünkben a teáscsészét, mintha mentőöv lenne, és egymásra néztünk.
„Nem adtuk fel a reményt, Meg.”Gyermekruházati webáruház
„Nem akarom, hogy tovább kínozzalak ezzel,” mondtam. „Alex, mindketten tudjuk, hogy én vagyok a probléma. Ez… a méhem, ami nem befogadó.”
A férjem átérintette az asztalt, és ujjaimat az övéi közé fűzte.
„Lehet, hogy így van, Megan,” mondta. „De nem akarom, hogy feladjuk a szülői próbálkozást. Vannak más lehetőségek, és szerintem energiánkat inkább azokra kellene fordítanunk… és hagyni a testedet.”
Ez volt az első pillanat, amikor az örökbefogadás nem csupán egy „tartalékmegoldásnak” tűnt. Lehetőségnek éreztük. Mintha egy ablakot nyitnánk egy túl hosszú ideje fülledt szobában.
„Nem akarom, hogy feladjuk a szülői próbálkozást.”
Abban a hétben el is kezdtük az eljárást.
Az örökbefogadás nem olyan egyszerű, hogy kitöltünk egy nyomtatványt, és hazaviszünk egy gyereket. Papírmunkáról, orvosi leletekről, háttérellenőrzésekről, pénzügyi áttekintésről, sőt, lakásellenőrzésről van szó. Olyan kérdéseket tettek fel, amiket sosem tettünk fel magunknak: konfliktusokról, traumákról, nevelési filozófiákról és hosszú távú céljainkról.
A házlátogatás során a hozzánk rendelt szociális munkás, egy halk szavú nő, Terézia, lassan végigsétált minden szobán, jegyzetelve a táblájára. Mielőtt távozott volna, megállt a vendégszoba ajtajában, és kedvesen ránk mosolygott.Emlékalbum készítés
„Rendezzétek be a szobát,” mondta halkan. „Legyen gyermekszoba. Még ha először csak egy üres héj is. Ez az egész folyamat időt igényel, Alex, Megan… de megéri. Csak kitartás. A boldog befejezés el fog jönni.”
Hosszan álltunk az üres szobában, miután távozott. Alex rám nézett, és mosolygott.
„Készítsük elő,” mondta. „Még ha nem is tudjuk, kinek lesz.”
Sárgára festettük a falakat, könnyű függönyöket tettünk az ablakokra, hogy lobogjanak a szellőben. Találtunk egy faágykeretet egy használtboltban, Alex két hétvégén csiszolta, polírozta, míg fényesen ragyogott.
„Csak kitartás. A boldog befejezés el fog jönni.”
Kis könyvespolcot töltöttem meg képeskönyvekkel, némelyiket a saját gyerekkoromból, másokat bolhapiacról, belül kézzel írt nevekkel. Még az üres szoba is úgy tűnt, mintha várna valakire.
Amikor végre megjött a hívás, közölték, hogy van egy gyerek, akit talán meg szeretnénk ismerni. Nem mondtak sokat, csak nevet, életkort és annyit, hogy „nagyon csendes.”
Az örökbefogadó központ fényes és kaotikus volt, tele játékokkal és félig-meddig nevető gyerekekkel, akiknek a súlyosságát a levegőben nem lehetett teljesen elrejteni.Gyermekruházati webáruház
Dana, egy kedves, meleg tekintetű szociális munkás vezette körbe a szobákban, kezében a táblájával. Átvezettek az aktivitási teremben, ahol körülbelül tucatnyi gyerek játszott, némelyik nevetett, mások kézműveskedtek vagy tornáztak.
„Meghívtak minket, hogy találkozzunk egy bizonyos gyerekkel, de reméljük, a szívünk tudni fogja” — mondta Alex Danának.
„Igen,” válaszolta Dana. „Mindig úgy gondolom, ez a legjobb módja. Semmit sem szabad kényszeríteni.”
Ahogy gyerekről gyerekre mentünk, apró mosolyokat és halk köszönéseket adva, semmi sem mozdította meg a szívemet. Mind gyönyörűek és élénkek voltak, de nem éreztem azt a húzó erőt, amire mindig számítottam.
Aztán Alex finoman megérintette a karomat, és a terem távoli sarkára bökött.
„Megan,” mondta halkan. „Nézz oda.”
Követtem a tekintetét. Egy kislány ült keresztbe tett lábakkal a falnak támaszkodva, egy kopott szürke nyuszit szorongatva. Nem játszott. Nem beszélt.
Csak… mozdulatlan volt.
„Ő Lily,” mondta Dana halkabb hangon. „Terézia szerint talán szeretnétek találkozni vele. Hat éves, és ő itt van a leghosszabb ideje… néha ki-be helyezve. De… igen.”
„Miért?” kérdeztem.Emlékalbum készítés
„Nos, évek óta nem beszélt. Az anyukája halála óta. Próbáltunk terápiát, sok mindent, de ő… traumatizált. Vagy szeparációs szorongása van. Nehéz címkézni. Többször elhelyezték, de senki sem próbált igazán vele kapcsolatot teremteni.”
Lépésről léptünk felé.
„Szia, Lily,” mondtam, lassan letérdelve előtte. „Én Megan vagyok, és ő Alex.”
Megszorította a nyusziját, de nem reagált.
„Ne lepődjetek meg,” mondta Dana bocsánatkérően mosolyogva. „Lily nem… kapcsolódik.”
De én nem kapcsolódást kerestem. Csak azt akartam, hogy tudja, látjuk őt. Elismerjük a jelenlétét, és a csendjét. És hogy rendben van csak… lenni.
„Maradhatunk egy kicsit?” kérdezte Alex.
Ültünk. Ő csendben maradt, de nem fordult el. És ez elégnek tűnt.
„Őt akarom,” mondtam halkan. „Otthont szeretnék adni ennek a gyereknek.”
„Dan, mi Lilyt akarjuk,” mondta Alex habozás nélkül.
Három hét múlva véglegesítettük a papírmunkát, és hazahoztuk. Lily az autóút alatt nem szólt, de végig az ablakon nézett, arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Otthon lassan belépett a sárga szobába, körülnézett, kezével végigsimított a könyvespolc szélén. Az ágyra ült, továbbra is szorongatva a nyusziját.
Nem vártuk, hogy megszólaljon. Még mosolyra sem számítottunk. Csak azt akartuk, hogy biztonságban érezze magát.
Minden nap apró győzelmekkel telt.
Először hagyta, hogy megfésüljem a haját, majd adott egy lila hajgumit. Aztán hagyta, hogy Alex megmutassa, hogyan kössön cipőfűzőt. Egy este rövid ideig fogta a kezem vacsora után, szemkontaktust tartva, halk mosollyal.
És aztán egy este végre úgy aludt el, hogy nem tartotta a nyusziját.
De mindvégig nem beszélt.
Gyermekpszichológushoz is mentünk. Nem akartunk ártani neki, de Lily viselkedését kutatva szerettem volna kizárni a szélsőséges okokat.Emlékalbum készítés
A pszichológus azt mondta, Lily csendje védelmi mechanizmus. Lehet, hogy beszélni fog újra, de csak ha akar, és csak ha igazán biztonságban érzi magát.
„A többi jel nagyon biztató” — mondta, mosolyogva. „Szerintem csak idő kérdése, hogy Lily megszólaljon.”
Szóval vártunk.
És csak akkor, ha igazán biztonságban érzi magát.
Hat hónap telt el.
Egy csendes délután, miközben a konyhában mosogattam ebéd után, bepillantottam a nappaliba, és láttam, hogy Lily a kis rajzasztalánál görnyed.
Feszülten rajzolt, a krétája lassan, de céltudatosan mozgott.
Odamentem, hogy megnézzem a munkáját, a szokásosra számítva: virágok, fák, esetenként neon színű állatok.
De amit láttam, elállt a lélegzetem.
Lily egy házat rajzolt. Kétemeletes volt, mellette egy fa, az emeleti ablakban pedig egy árnyékos alak állt az üveg mögött.
Ez nem csupán egy gyerekkép volt. Pontos és részletes volt.
Föltekintettem a házunk ablakán. Lily a szemben lévő házat rajzolta.
„Ez egy gyönyörű rajz, kicsim,” mondtam halkan. „Kinek a háza ez? Jártál már ott?”
Természetesen nem válaszolt.
Aztán megfordult, rám nézett, és először, amióta megismertük, a kezét az arcomra tette.
„Anyukám,” mondta rekedten és bizonytalanul. „Ő abban a házban lakik.”
Először nem mozdultam. Lily hangja olyan halkan és váratlanul érkezett, hogy az agyamnak nehéz volt felfogni, amit hallottam. Hat hónapja éltünk csendben.
És most, csak úgy, megszólalt.
„Az anyukám abban a házban lakik.”
Felhívtam Alexet. A hangom elcsuklott, amikor kimondtam a nevét.Emlékalbum készítés
„Mi történt? Mi van?!” kiáltott fel, miközben lerohant a lépcsőn, arca aggódással feszülve.
„Beszélt,” suttogtam. „Alex! Lily… beszélt!”
„Beszélt?! Mit mondott?” Szemei tágra nyíltak.
„Alex! Lily… beszélt!”
A rajz felé mutattam Lily kezében. Ő továbbra is színezte az ablakban álló alakot, nyugodtan és csendben, mintha semmi sem történt volna.
„Azt mondta, hogy az anyukája él,” mondtam. „És a szemben lévő házban lakik.”
„Drágám,” mondta Alex, leereszkedve mellénk. „El tudnád mondani még egyszer? Mit értettél ez alatt? Az… anyukád?”
„Az anyukám ott lakik,” ismételte Lily.
„Mit értettél ez alatt? Az… anyukád?”
Aznap este Alex megpróbálta racionálisan értelmezni.
„Talán csak egy másik házra emlékszik. Vagy csak… álmodozik? Talán ez egy trauma-nyom?”
De nem tudtam kiverni a fejemből. Másnap reggel, amikor újra Lilyt láttam az ablaknál állni, csendben nézni a házat, tudtam, hogy magamnak kell utánajárnom.
Átmentem az utcán, és bekopogtam.
A nő, aki kinyitotta az ajtót, meglepődött, hogy ott állok. Hozzám hasonló korú volt, sötét haját laza fonatba kötve, és fáradtnak, de kedvesnek tűnő szemekkel.
„Szia, Megan vagyok,” köszöntem udvariasan. „Az utca túloldalán lakom.”
„Claire vagyok,” mondta. „Csak néhány hete költöztünk ide.”
„Ez talán furcsán hangzik, Claire,” folytattam, szinte elveszítve a bátorságomat. „De… ismersz egy Lily nevű kislányt?”Emlékalbum készítés
„Az utca túloldalán lakom.”
„Nem,” mondta lassan, bizonytalanul. „Nem hiszem. Miért kérded?”
Habozva beszéltem tovább. Claire udvarias volt, de láttam a zavarodottság kezdő jeleit a szemében. Nem hibáztattam érte. Idegen állt az ajtajában, és egy ismeretlen gyerekről érdeklődött.
„Ez… szokatlan, tudom,” adtam hozzá óvatosan. „De tényleg meg kell mutatnom valamit.”
Elővettem a telefonomat, és előkerestem az egyetlen fényképet Lily biológiai anyjáról. Évek óta készült, kissé szemcsés, de az arcvonásai jól kivehetők voltak. A képernyőt Claire felé fordítottam.
„Ő Lily születési anyja,” magyaráztam. „Lily a mi lányunk. Hat hónapja fogadtuk örökbe.”
Claire közelebb hajolt, hogy tanulmányozza a képet, miközben meséltem a történetet. Arca enyhén elsápadt.
„Pont olyan, mint én, Megan,” mormolta.
Bólintottam.
„Pont olyan, mint én.”
„Engem is megrázott,” egyeztem. „Amikor kinyitottad az ajtót. De nem hiszem, hogy Lily érti, amit lát. De talán, ha újra lát téged, segíthet neki? Hogy a memória és a valóság különváljon.”
„Ha segítene a kislányodnak, akkor persze. Örömmel találkozom vele. Csak… talán mondd el, mit mondjak?”
Amikor Claire átjött, Lily először megfeszült. De Claire óvatosan leült előtte.
„Örömmel találkozom vele.”
„Nem vagyok az anyukád, kicsim,” mondta. „De tudom, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Nem lehetek ő… de örülök, hogy a barátod lehetek.”
Lily hosszú pillanatig nézte, majd egyszer bólintott. Nem mondott mást, de a vállai ellazultak, és mosolygott.
Claire hamarosan ismert arc lett az életünkben. Integetett a tornácáról, sütit hozott, vagy leült a kertbe, miközben Lily rajzolt.
Idővel Lily újra beszélni kezdett, először halkan, majd egyre magabiztosabban. Mesélt a nyuszijáról, álmairól, és a dolgokról, amiken nevetett.
Már nem állt az ablaknál.
Egy reggel beosont az ágyba közénk, Alex és közém, és mosolygott.
„Szeretlek, anya és apa,” suttogta, mielőtt elaludt volna.
Lily most hét éves. Nyusziját még mindig a párnája mellett tartja, de néha a polcra teszi. A folyosón egy kép lóg rólunk: rólam, Alexről, Lilyről és Claire-ről, mindannyian az első lépcsőn ülve.
Nem mindenki kapja meg azt a családot, amire vágyott. De néha, ha szerencséjük van, megkapják azt, amire igazán szükségük van.
„Szeretlek.”
