Grace mindig imádta a liliomokat. Minden tavasszal a konyhaablak párkányán tartott egy kis vázát tele velük, kihagyhatatlanul.
És most itt voltak, a koporsó körül, és csak arra tudtam gondolni, hogy soha többé nem fogok tudni liliomra nézni anélkül, hogy ne érezzek fájdalmat.
A lányom eltűnt. A baba, akit a pocakjában hordott, szintén.
A rendőrség tragikus balesetnek nevezte, és újra meg újra átforgattam a szavaikat a fejemben.
Ez azonban nem volt elég, hogy megmagyarázza, miért nincs többé a Graciem.
Soha többé nem tudok majd liliomot nézni.
Valahol mögöttem egy nő szipogott. Az orgona zenéje lassan, halkan terjedt a levegőben.
A férjem, Frank, mellettem ült, és tudtam, hogy ugyanazt csinálja, mint én — pusztán akaraterejével tartja össze magát.
Aztán kinyíltak a templom ajtajai mögöttünk. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, míg meg nem hallottam a suttogásokat és a felhördüléseket.
Megfordultam, és ott állt Bill, a vejem.
Nem volt egyedül.
Hallottam a felhördüléseket és a suttogásokat.
Egy magas barna nő lépett mellé, a karját Bill karjába fonva, fekete ruhája szűkre szabva, mintha provokálni akarna.
A gyomrom a padlóig zuhant.
„Frank… mi… tényleg azt látom, amit gondolok?”
Frank hátranézett, látta, amit én láttam, és teljesen mozdulatlan maradt mellettem.
„Azt hiszem, igen, Em,” válaszolta Frank. „Biztosan Sharon az.”
Annyira haraptam a számat, hogy éreztem a fémes ízét.
„Biztosan Sharon az.”
Sharon. Ezt a nevet először Grace első trimeszterében hallottam.
Meghívtuk őket vacsorára, de Sharon egyedül jött.
„Billnek sokáig kellett dolgoznia,” mondta félmosollyal.
„Min dolgozik?” kérdezte Frank.
Grace zokogni kezdett. Azt hittem, csak a hormonok, de aztán beszélni kezdett.
„Azt hiszem, ő…” Grace elakadt a sírástól. „Azt hiszem, Bill félrelép.”
Leültettük a nappaliban, és hallgattuk, ahogy elmesélte, mennyi késő estét töltött Bill az irodában, és mennyit üzengetett Sharon-nak, a kollégájának.
Öleltem, és próbáltam megnyugtatni, hogy talán semmi nincs, és ne vonjon messzemenő következtetéseket.
Most pedig néztem, ahogy a vejem belép a lányom temetésére a szeretőjével.
Bill az egyik kezével Sharon derekát fogta, és vezette a sorok között, majd a hátsó sorból a templom első sorába irányította.
Az a hely, amit a gyászoló férjnek tartottak fenn — aki nyilvánvalóan nem gyászolt túl sokat.
Sharon leült, és a fejét Bill vállára hajtotta.
Valaki suttogta: „Bill egy randit hozott a felesége temetésére?”
Megerősítettem a kezem, és fel akartam állni. Nem akartam tétlenül nézni, ahogy ezek ketten meggyalázzák az életem legrosszabb napját. Ha kell, kirántom azt a boszorkányt innen, de ez nem folytatódhat!
Frank megfogta a karomat.
„Ne itt, Em,” suttogta, szorosan fogva. „Ne a szertartás alatt.”
„Nem hagyhatom, hogy ott üljön.”
„Tudom.” Hangja feszült volt. „De nem itt.”
Megerősítettem az állam, és visszaültem.
A lelkész beszélni kezdett. Grace kedvességéről mesélt, arról, hogy minden hétvégén önkénteskedett a menzán.
Beszélt a kisfiúról, akit már Carlnak nevezett.
Mindez alatt Billre és Sharonra meredtem. Öklömet a táskám pántjába szorítottam, mert ez volt az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy felálljak, és mondjak valamit, amit biztosan nem bánnék meg.
Az utolsó himnusz után a lelkész becsukta a Bibliát, és a gyülekezet felé nézett.
„Grace sok ember életében fényt hozott,” mondta. „És tovább visszük ezt a fényt.”
A terem elcsendesedett.
Ekkor egy férfi szürke öltönyben felállt a folyosó közelében, elindult az első sorhoz, és a gyülekezet felé fordult.
„Elnézést,” mondta. „David vagyok, Grace ügyvédje.”
Bill feje azonnal felkapta.
„Most?” csattant fel. „Most tesszük ezt?”
„A felesége nagyon pontos utasításokat hagyott, hogy a végrendeletét felolvassák a temetésén. A családja előtt.” Felemelt egy vékony dossziét. „És ön előtt.”
Bill rövid, éles sóhajt vett. „Ez nevetséges.”
Mr. David folytatta, mintha Bill nem szólalt volna meg. „Van egy rész, amit Grace ragaszkodott, hogy hangosan olvassunk fel. Ott kezdem.”
Mr. David köhögött. „A családomnak: szeretlek titeket, többet, mint ahogy a szavak kifejezhetik. Ha ezt halljátok… az azt jelenti, hogy a baleset, amitől féltem, végül megtörtént.”
A kápolnában felszisszentek.
Frank merevvé vált mellettem.
Mr. David tovább lapozott: „A férjemnek, Billnek.”
Minden tekintet az első sor felé fordult.
Bill Sharonhoz fordult, hogy súgjon neki.
„A baleset, amitől féltem, végül megtörtént.”
„Tudok Sharon-ról,” folytatta Mr. David.
A terem felrobbant.
Sharon lehajtotta a fejét. Bill elsápadt.
„Hónapok óta tudok róla, és mert tudtam… készítettem neked egy búcsúajándékot.”
„Micsoda cirkusz ez?” csattant fel Bill.
Mr. David becsukta a dossziét, majd lehajolt és kinyitotta a táskáját.
„Készítettem neked egy búcsúajándékot.”
A terem elcsendesedett. Mindenki figyelte, ahogy Mr. David elővesz egy fekete táblagépet, és a pulpitusra helyezi.
A kijelző felvillan.
És ott volt Grace.
„Nem,” nyögte Bill.
„Szia,” mondta Grace. „Ha ezt nézed, az azt jelenti, hogy nem éltem túl.”
Esküszöm, elfelejtettem lélegezni.
Frank szorosan fogta a kezem.
Grace szomorúan mosolygott. „Mielőtt a meglepetésre térnénk, szeretnék elmondani valami fontosat. Anya, Apa, nagyon szeretlek titeket. Köszönöm mindent, amit értem tettetek. Anya, készítettem neked valamit. Később megkapod. Tudni fogod, mit kell vele tenned.”
A táblagép felé fordultam, zavarodottan néztem Frankre. Ő csak vállat vont.
„Most Bill,” folytatta Grace.
„Anya, készítettem neked valamit.”
Visszanéztem a táblagépre. Grace arca elszánt lett.
„Próbáltam elhinni, hogy a Sharonnal folytatott viszonyod hibának számít,” mondta. „Akarom hinni, de amikor megcsalod a terhes feleségedet, az már nem hiba. Vagy inkább te lettél a hiba.”
„Ez őrület—” kezdett felállni Bill.
„Ülj le,” sziszegte valaki mögötte.
Bill leült. Sharon elhúzódott tőle.
„Te lettél a hiba.”
„Megvannak a bizonyítékaim és a képernyőképek az üzeneteidről. Mindet átadtam az ügyvédemnek. Három nappal ezelőtt,” mondta Grace, „kérelmet nyújtottam be a válásra.”
„Te mit?” csattant fel Bill. Sharonra fordult. „Rendben, nem számít. Nem változtat semmin.”
„Még nem kaptál kézbesítést, amikor ezt felveszem, de mire megnézed a videót, a bíróság már kézhez kapta a keresetet.”
Bill vadul körbenézett, mintha valakit keresne, aki elmondja neki, hogy ez nem történhet meg.
„Három nappal ezelőtt benyújtottam a válókeresetet.”
„Ez nem legális,” csattant fel. „Ez nem lehet.”
„De ez még nem minden.” Grace enyhén oldalra döntötte a fejét a képernyőn, és esküszöm, mintha élvezte volna a pillanatot. „Emlékszel a házasságunk előtti szerződésre, Bill?”
Sharon éles pillantást vetett Billre.
„A megállapodás szerint,” folytatta Grace, „minden, ami a házasságunk előtt az enyém volt, az marad. És mivel frissítettem a végrendeletemet, minden vagyonom a családomhoz kerül. Tőlem semmit sem örökölsz.”
„Emlékszel a házasságunk előtti szerződésre, Bill?”
„Ez az én lányom,” morogta Frank.
„Amikor ezt hallod majd,” folytatta Grace, „papíron még a férjem leszel. És elég jelentéktelen férj.”
Egy éles nevetés csendült fel a templomban, de gyorsan elhalt.
Grace lassan felsóhajtott. „A családomhoz és mindenkihez, akit szerettem: sajnálom, hogy így zavartam meg a saját temetésemet. Remélem, idővel megértitek majd az okát. Kérlek, emlékezzetek rám szeretettel, és Carltre is. Vigyázzatok egymásra.”
Aztán a képernyő elsötétült.
„Sajnálom, hogy így zavartam meg a saját temetésemet.”
Hosszú pillanatig senki sem mozdult. Senki nem szólt. A kápolna visszatartotta a lélegzetét.
Aztán Bill felállt, és éles, üres nevetés tört fel belőle.
„Ez hazugság!” fordult a gyülekezet felé. „Mindannyian tudjátok, hogy ez képtelenség.”
Sharon is felállt. Bill a kezét nyújtotta felé, de Sharon hátralépett.
„Hazudtál nekem,” mondta. „Azt mondtad, mindent megkapunk.”
Ez volt a vége. Grace legjobb barátja felállt, és elindult feléjük.
„Azt mondtad, mindent megkapunk.”
„Tűnjetek el!” mordult. „Ha még egy másodpercig néznem kell titeket…”
A mondat többi része elveszett a gyászolók kiabálásában, akik mind Bill és Sharon távozását követelték.
Aztán egy magas férfi a folyosó mellett Bill felé lépett. A könyökénél fogva kivezette az ajtón. Sharon követte.
Aztán Mr. David mellém lépett, és egy borítékot nyújtott felém.
„Grace azt kérte, hogy személyesen adjam át neked,” mondta Mr. David. „Privát felolvasásra.”
„Mi ez?” A hangom kisebb volt, mint akartam.
„Azt mondta, megérted majd.”
Ránéztem Frankre. Bólintott. Elhagytuk a helyünket, és egy kis oldalszobába surrantunk a kápolnából.
Stiradtam a borítékra.
„Csak bátran,” suttogta Frank.
Kinyitottam. Benne dokumentumok és egy összehajtogatott levél volt.
Először a levelet nyitottam ki.
„Anya, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy valami történt velem Carl születése előtt. Imádkozom, hogy ne így legyen. De ha mégis, van néhány dolog, amit tudnod kell.
Bill hat hónapja kezdett furán viselkedni. Eleinte azt hittem, stressz.
Aztán kezdett arra ösztönözni, hogy növeljem az életbiztosításomat. Azt mondta, a baba miatt. De ahogy felhozta, valami nem stimmelt.”
A szemem a levél alatt lévő dokumentumokra esett. Biztosítási űrlapok voltak.
„Talán semmi. Talán csak a baba miatt félek. De ha valami történik velem—”
Felnéztem Frankre.
„Mit mond?” kérdezte.
„Azt gondolja, Bill arra akarta rávenni, hogy növelje az életbiztosítását.”
Frank teljesen elsápadt.
Visszanéztem a levélre.
„Kérlek, vidd ezeket a dokumentumokat a rendőrségre. Holnap találkozom az ügyvédemmel, hogy beszéljünk a válásról.
Remélem, tévedek. Istenem, remélem, tévedek. De ha nem, valakinek utánajárást kell indítania.
Anya, tudom, hogy a helyes dolgot fogod tenni.
Szeretlek.
— Grace”
Álltam ott egy pillanatig a levéllel a kezemben, és minden belül elcsendesedett.
Aztán óvatosan összehajtottam a levelet, és visszatettem mindent a borítékba.
„Kérlek, vidd ezeket a dokumentumokat a rendőrségre.”
Grace megbízott bennem ezzel. Tudta, hogy ha a legrosszabb történik, a kezembe adhatja, és oda jut, ahová kell.
Frank rám nézett. „Mit gondolsz?”
Találkoztam Frank tekintetével.
„Megyünk a rendőrségre,” mondtam.
És először a lányom halála óta éreztem valamit, ami nem csak gyász és nem csak harag volt.
Kisebb volt, csendesebb, de valahogy erősebb.
Grace megbízott bennem.
A rendőrség még azon a napon nyomozást indított.
Hónapokkal később Bill megjelent a bíróságon.
Sharon sehol sem volt.
Frankkel a tárgyalóteremben ültünk, és néztük, ahogy egyedül, ijedten és kicsinek tűnve belép. Megszorítottam Frank kezét.
Hónapok teltek el, mire a bíró végül ítéletet hirdetett, de amikor a kalapács lecsapott, a szívem könnyebbnek érezte magát.
Megtettem, amit Grace kért, és Bill megfizetett a tetteiért.
Hónapokkal később Bill megjelent a bíróságon.
