Én Jake vagyok, 42 éves. Egy kétszintes, felújításra szoruló házban élek a feleségemmel, Rachellel és a 13 éves lányunkkal, Ellie-vel – aki tulajdonképpen egy két lábon járó tornádó. Hat éve költöztünk ebbe az utcába, és ha megkérdeznéd, mi teszi különlegessé ezt a környéket, egyetlen szót mondanék: Brenda.
Brenda az a fajta szomszéd, akiről a vidéki hírlevelekben írnak. 67 éves, mindig puha kardigánt visel, cukros süti illata van, és valahogy mindig pontosan tudja, mikor van szükséged egy kedves szóra vagy egy meleg pitére.
Sokat megélt már… fiatalon megözvegyült, és egy olyan fiút nevelt fel, aki több fejfájást okozott neki, mint ahány születésnapja volt.
És az a rózsakert… az nem csak egy hátsó kerti látványosság volt. Az volt az ő menedéke. Több mint húsz év aprólékos metszése, napfénydiagramjai, talajkezelése és hajnalban végzett gondozása. A kert az otthona szíve volt. És mindannyiunk számára – különösen a gyerekeknek – olyan volt, mint egy mesebeli hely.
Egyik reggel kint locsoltam a begóniákat, amikor megláttam, hogy Brenda épp lassan sétál lefelé a kocsifelhajtón, hogy behozza a reggeli újságot.
– Jó reggelt, Jake! Csodás napunk van, ugye? – szólt hozzám azzal a melegséggel, ami az egész szomszédság számára olyan volt, mint egy puha takaró.
– Bizony az, Brenda. Hogy vannak a rózsák?
Az arca azonnal felragyogott, mintha az unokáiról beszéltem volna.
– Ó! Gyere, nézd meg magad. A békerózsák idén egyszerűen lélegzetelállítóak.
Követtem őt a kis háza oldalán, ügyelve, hogy ne siessem túl a lépteit. Amint befordultunk a kertbe, a látvány szinte fejbe vágott – színek robbanása a reggeli napfényben… pirosak, rózsaszínek, sárgák, fehérek tökéletes harmóniában.
– Huszonhárom év – mondta halkan, büszkeséggel és szomorúsággal a hangjában. – James és én az első bokrokat akkor ültettük, amikor ideköltöztünk. A szívrohama előtti héten még elültette azokat a futórózsákat a lugas mentén.
Bólintottam. Tudtam, mennyit jelent számára ez az élő emlék. A férje halála után a rózsák lettek Brenda kapcsolata hozzá… és a kapaszkodója a világban.
– Ellie megkérdezte, hogy elhozhatná-e ide jövő héten a biosz osztályát – említettem meg a lányomat. – A tanáruk imádja, ahogy elmagyarázod a rózsák nevelését.
Megpaskolta a karomat.
– Bármikor, drágám. Ezek a gyerekek fiatalon tartanak.
Ahogy visszasétáltunk az előkert felé, a hangja hirtelen megváltozott.
– Tegnap hívott valaki.
– Minden rendben?
– Max volt az – szorosabban húzta össze a kardigánját, pedig meleg reggel volt. – A fiam. Hazajön.
– Max? De hát annak már…
– Húsz éve, igen – nézett elmerengve. – Azt mondja, megváltozott.
Hallottam már Maxről a többi szomszédtól. Ő volt az a problémás tini, aki kimaradt a középiskolából. Az a fiatal férfi, aki meglopta az anyját, majd eltűnt. És az a hideg szívű fiú, aki még az apja temetésére sem jött el.
– Biztos vagy benne, Brenda?
Ő csak azt a szelíd mosolyt villantotta rám, amitől mindannyiunk pótnagymamájává vált.
– Ő a fiam, Jake. Mit tehetnék mást?
Nem volt szívem kimondani, hogy mit tehetne – nemet mondhatna. De ez nem Brenda volt. Számára a szeretet nem valami olyasmi volt, amit kiérdemelni kell – azt egyszerűen adni kell… még akkor is, ha fáj.Legjobb ajándékok a szeretteidnek
– Csak tudd, hogy itt vagyunk melletted, ha bármire szükséged lenne.
Megszorította a kezem.
– Mit csinálnék én nélkületek?
Ahogy néztem, ahogy visszasétál a házába, rossz előérzetem volt.
Három nappal később Max megérkezett egy rozoga szedánnal, ami hangosan durrant egyet, amikor leállította. Épp a sövényt nyírtam, amikor először megláttam a tékozló fiút. Magas volt – talán az anyjára ütött régebbről –, de egy csepp eleganciát sem örökölt tőle.
Egy sporttáskát és egy gitártokot cipelt fel a járdán… anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a rózsákra. Vagy ránk.
Aznap este felrobbant a környékbeli csoportos üzenetküldőnk.
„Láttam, ahogy elvitte az autóját kérdezés nélkül” – írta Mrs. Peterson az utca túloldaláról.
„Hajnali kettőkor jött vissza hangos haverokkal” – tették hozzá a Johnsonék két házzal lejjebb.
Vacsora közben a telefonomat képernyővel lefelé fordítottam, de a feleségem, Rachel, azonnal látta rajtam, hogy valami bánt.
– Brenda rendben lesz – próbált megnyugtatni, miközben elpakoltuk az edényeket. – Túlélte James elvesztését. Túlélte, hogy Max elhagyta. Túl fogja élni azt is, hogy most visszatért.
Nem voltam ebben olyan biztos. A konyhaablakon át Brenda hátsó udvarára láttam, ahol szokatlanul későn is égtek a reflektorok. Az elmúlt hat évben, mióta a szomszédságba költöztünk, sosem voltak bekapcsolva este kilenc után.
Másnap reggel a verandán ültem kávéval a kezemben, amikor megláttam Brendát, amint egy szemeteszsákkal jött ki – tele üres sörösüvegekkel.
– Segítsek? – kiáltottam át neki.
Felkapta a fejét, meglepetten nézett rám, majd gyorsan megpróbálta elrejteni a zsákot a háta mögé, mintha nem hallottam volna az üvegek csörömpölését.
– Ó, csak egy kis tavaszi nagytakarítás, drágám – mosolygott bizonytalanul.
– Max vendégeket hívott? – kérdeztem, miközben átsétáltam hozzá.
A mosolya megingott. – Csak egy kis összejövetel. Jót tesz neki, hogy újra kapcsolódik emberekhez.
Ekkor megjelent mögötte Max az ajtóban, borostásan, mogorván.
– Anya, hol a kávé?
– Máris hozom, édesem! – szólt vissza, zavartan. Majd halkan hozzám fordult: – Csak próbál beilleszkedni. Nehéz évek vannak mögötte.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Max újra ránk mordult az ajtóból:
– És hol van az a pénz, amit kértem bevásárlásra?
Brenda remegő kézzel nyúlt a kardigánzsebébe. – Itt van, kicsim. Jake, ugye nem haragszol, ha most bemegyek?
Csak néztem, ahogy sietve visszament a házba – az a nő, aki megtanította a lányomnak, hogyan kell lekvárt főzni és madarakat felismerni, most görnyedt háttal, összetörten lépett be a házába.
Aznap este Max újabb bulit rendezett – még hangosabbat, mint az előzőt. Az autók a gyepre parkoltak, a zene hajnalig dübörgött. Senki nem hívta a rendőrséget – nem azért, mert nem akartuk, hanem mert mindannyian tudtuk, hogy azzal csak Brendának ártanánk.
– Ez így nem mehet tovább – mondta Rachel, miközben álmatlanul feküdtünk az ágyban a káoszt hallgatva.
– De mit tehetnénk? Ő a fia…
– Attól még, hogy a fia, nincs joga tönkretenni az életét.
Igaza volt. De közbelépni… az túlságosan tolakodónak tűnt. Így csak vártunk és figyeltük, ahogy Brenda napról napra halkabb lett, a szeme fénye halványult, mint egy kihunyó égő.
Aztán egy reggel minden megváltozott.
Kiabálásra ébredtem. Nem bulizás volt, ez más volt – dühös és kétségbeesett. Az ablakhoz rohantam, és földbe gyökerezett a lábam.
Max a kertben állt egy bérelt rotációs kapával, és a gép fogaival gyalulta Brenda rózsakertjét. A bokrok fele már feldúlt halmokban hevert. Két szomszéd próbálta megállítani a kerítésen túlról.
– Csak nyomorult virágok! – kiabált Max a gép zúgását túlharsogva. – Szükségem van egy rendes kültéri helyre, nem erre a bozótosra!
Nem vesződtem cipővel. Átugrottam a házak közti alacsony kerítést, épp amikor Brenda kilépett a hátsó verandára.
– A RÓZSÁIM! – suttogta megremegve, alig hallhatóan. – Max, a rózsáim…
De Max nem hallotta. Vagy csak nem akarta meghallani. A kapa haladt tovább, sorra kaszabolva évtizedek emlékeit. Addigra már vagy tucatnyi szomszéd gyűlt össze. Mrs. Peterson sírt. Mr. Johnson úgy nézett ki, mint aki neki akar ugrani Maxnek.
Aztán Brenda olyan hangot adott ki, amit sosem fogok elfelejteni – valami sóhaj és zokogás közti, törékeny hang. Keze a mellkasához kapott, és összeesett a lépcsőn.
– Brenda! – elsőként értem oda, felemeltem a fejét. – Valaki hívja a mentőket!
Max végre leállította a gépet.
Brenda tekintete homályos volt, lélegzete kapkodó. – A szívem… – suttogta.
Tíz percen belül megérkezett a mentő. Miközben betették a hordágyra, megragadta a kezem.
– A rózsák… kérlek…
Megszorítottam az ujjait. – Ne aggódj a rózsák miatt. Csak gyógyulj meg.
Ahogy a mentő elhajtott, Max ott állt zsebre tett kézzel.
– Elmész vele a kórházba?
Megvonta a vállát. – Jól lesz. Úgyis hívnak, ha komoly.
Mögötte a kert úgy nézett ki, mint egy csatatér. A bokrok fele eltűnt, a föld feltúrva, mintha egy betonozott terasz alapját készítették volna elő. Mellette egy grillező állt.
– Grillteraszt építesz? Az anyád rózsakertjébe?
– Úgysem használta soha azt a részt. Ma este jönnek a haverjaim… gondoltam, sütögethetnénk.
Mrs. Peterson lépett előre, hangja remegett. – Az édesanyád kórházban van!
Max forgatta a szemét. – Ne dramatizáljunk. Valószínűleg csak gyomorrontás.
Soha életemben nem akartam még ennyire megütni valakit. Ehelyett elővettem a telefonomat.
– Felhívom a kórházat. Ha bent tartják, valakinek vele kell lennie.
– Jó, menj csak, játssz hőst! – köpött oda Max gúnyosan. – Nekem dolgom van. – Aztán a feldúlt kert felé intett.
A szomszédokra néztem, akik körém gyűltek, és a saját dühömet láttam visszatükröződni az arcukon. Abban a pillanatban valami kimondatlan, de erőteljes érzés kötött össze minket.
– Igen – mondtam lassan. – Valóban van dolgunk.
Brenda szívrohamot kapott, szerencsére enyhét. Rachel és én a délutánt a kórházban töltöttük mellette, míg Mrs. Peterson vacsorát hozott nekünk.
– Az orvos szerint a stressz váltotta ki – magyarázta Brenda gyengén a kórházi ágyán fekve. – Ostobaság, hogy ennyire kiborultam pár virág miatt.
– Azok nem csak virágok voltak – válaszolta Rachel halkan. – A történelmed volt bennük… értékes emlékek.
Brenda arcán végigcsordult néhány könnycsepp.
– Max ezt nem érti. Amióta James meghalt, csak azok a rózsák maradtak nekem. Mindegyiknek megvan a maga története.
– Tudom – mondtam, miközben már azon járt az agyam, amit a szomszédsági csoportban szerveztünk. – Próbálj nem aggódni.
Brenda megszorította a kezem.
– Jót akar… csak teljesen elveszítette az irányt.
Hazafelé menet megálltunk a kórházi ajándékbolt kirakatánál. Egyetlen rózsabokor állt ott, a címkéjén ennyi: „Béke.” Gondolkodás nélkül megvettem.
Mire hazaértünk, Max grillezőpartija már javában tartott. Nevetés, zene és az új grill sistergése töltötte be a környéket. A kerítés résein át láttam a frissen öntött betonalapot ott, ahol reggel még rózsabokrok álltak.
– Mindenki készen áll? – írtam a csoportba.
– A „Rózsamentő Akció” indul! – válaszolta Mr. Johnson.
Hajnali háromkor, amikor a buli már véget ért, és Max elájult a házban, megkezdődött a tervünk. Nyolc szomszéd dolgozott csöndben összehangoltan: szerszámokkal, talicskákkal és platós kocsikkal.
Napfelkeltére Max új grillező szettje – a beépített grill, a térkövek, a kültéri bútorok – mind a ház előtti járdán sorakoztak, mellette egy kézzel festett tábla:
„PRÓBÁLD MEG MÉG EGYSZER, ÉS SOHA TÖBBÉ NEM LÁTOD VISZONT!”
A helyükön felástuk a földet, kijelöltük az új rózsabokrok helyét – hatvanhét lyuk, mindegyikben egy karó, rajta kézzel írt gondozási útmutatóval.
Épp a reggeli kávém felénél tartottam, mikor Max ordítása szelte ketté a csendet:
– MI EZ AZ EGÉSZ?!
Berohant az udvarra, és lefagyott, amikor meglátta az üres helyet, ahol a drága grillezője állt.
Pizsamában sétáltam át hozzá, a kávéscsészémmel a kezemben.
– Jó reggelt, Max! Csodás nap egy kis kertészkedéshez, nem igaz?
A szeme ide-oda cikázott közöttem és az újjávarázsolt udvar között.
– Ki tette ezt a grillezőmmel?!
A szomszédok lassan kezdtek előbújni, egyikük a másik után. Mrs. Peterson előrelépett, karba tett kézzel.
– Az AZ ÉN tulajdonom!
Mr. Johnson, a nyugdíjas bíró, megköszörülte a torkát.
– Pontosabban: édesanyád tulajdona. És ő egyértelművé tette, mit szeretne itt látni.
– Ki csinálta ezt? – követelte Max, mindannyiunkra nézve.
Megvontam a vállam, ártatlanul.
– Ki? Hát azt én sem tudom! – mondtam nevetve. – Talán a rózsakerti tündérek jártak erre.
Max arca vörösebb lett, mint azok a ‘Tűzoltó’ nevű rózsák, amelyeket ültetni terveztünk.
– Ennek még nincs vége!
– Dehogynem – mondtam, és most már komolyan néztem rá. – Anyád holnap hazajön. Egy újjászülető kertet fog találni, nem egy partitérré alakított udvart. És ezt hagyni fogod megtörténni. Mert legközelebb nem csak a grilleződ tűnik el.
Körbenézett rajtunk – tanárokon, könyvelőkön, ápolókon és nyugdíjasokon –, akik az anyjának családot jelentettünk, amíg ő távol volt. Valami megtört benne.
Másnap délután Brenda hazatért, és 67 új rózsabokrot talált tökéletes sorokban elültetve, mindegyikhez tartozott egy névtábla, amelyen az adományozó szomszéd neve állt. A középpontban ott volt a békerózsa, amit a kórházból hoztam – már virágzott.
– Jaj, istenem! – suttogta Brenda, miközben könnyei szabadon folytak. – Ez csodálatos!
Max ügyetlenül álldogált a verandán. Akár a szégyen, akár a szomszédok szúrós tekintete miatt, de azóta a bizonyos grill-ügy óta meglehetősen csendes volt.
– Anya, én… – kezdte, de elakadt.
Brenda felé fordult, és minden, ami ezután következett, ellenére is csak szeretet volt a szemében.Legjobb ajándékok a szeretteidnek
– Semmi baj, Max. Segítesz meglocsolni őket? Apád mindig azt mondta, a rózsáknak rendszeres gondoskodásra van szükségük.
Max arcán valami változott – meglepetés, majd egy halvány visszfénye annak a fiúnak, aki valaha volt, mielőtt letért volna az útról.
– Persze. Igen. Meg tudom csinálni.
Hátrébb léptem, ahogy anya és fia együtt haladtak a kertben, Max gondosan követte Brenda utasításait arról, melyik fajtának mennyi vízre van szüksége.
– Szerinted megváltozott? – kérdezte Rachel, aki közben mellém lépett.
– Nehéz megmondani – válaszoltam, miközben figyeltem, ahogy Max egy meglazult karót igazít a helyére. – De most egy igazi leckét kap arról, mit jelent a szeretet.
Az őszi hónapokban a rózsakert virágba borult. Max munkát kapott a helyi barkácsboltban. A bulik abbamaradtak. Néha kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy elszáradt virágfejeket vág le, miközben Brenda egy székről figyelte.
Kiderült, hogy a követelőzés gyorsan elhervad, ha szembetalálkozik egy határozott közösség csendes erejével. Vannak leckék, amelyeket csak kemény úton lehet megtanulni – néha úgy, hogy a méregdrága grillünket a járdán találjuk egy fenyegető táblával.Legjobb ajándékok a szeretteidnek
De még a legelhanyagoltabb kert is képes újra virágozni… ha megkapja a kellő törődést és néha egy kis határozott metszést.
