A szél végigsüvített a nyüzsgő városi utcán, belekapott a kabátomba, és hideg borzongást futtatott végig a hátamon, hiába volt rajtam egy drága, elegáns darab. A közelgő üzleti tárgyalásra koncentráltam, fejemben számok és előrejelzések pörögtek, amikor valami – vagy inkább valaki – megállított.
Egy alak gubbasztott egy épület oldalának dőlve, szakadt kabátba burkolózva. Először el akartam fordítani a tekintetem, mint annyiszor, de valami furcsán ismerős volt benne.
Aztán belém csapott a felismerés.
– Mr. Williams? – álltam meg, a hangom hitetlenkedéssel volt tele. – Mr. Williams, tényleg maga az?
A férfi lassan emelte fel a fejét, és a szívem elszorult. Kétség sem fért hozzá – ő volt az. A valaha ragyogó szemei most fakón, fáradtan néztek vissza rám, de a felismerés még így is átsuhant a tekintetén.
– Arthur – rekedt meg a hangja, mintha a hideg vagy valami mélyebb, fájóbb dolog tette volna ilyenné. – Kedves Arthur… szégyellem magam, hogy így kell látnod engem.
– Mr. Williams – ismételtem meg, közelebb lépve hozzá. Le nem vettem a szemem arról az emberről, aki egykor támaszom volt.
– Mi történt? Hogy jutott idáig?
Keserű, száraz nevetés szakadt fel belőle, amely több volt, mint fájdalmas.
– Az élet… tud meglepetéseket okozni – mondta, miközben összehúzta magán a rongyos kabátot.
– De te, Arthur… te jól boldogultál. Akárcsak a szüleid.
– Maga tanított meg mindenre – törtek fel belőlem a szavak, miközben a mellkasomat egyszerre szorította büszkeség és bánat. – Nem lennék ott, ahol most vagyok, ha maga nincs. Maga több volt számomra, mint egy tanár… maga olyan volt, mint egy apa.
A tekintete megenyhült, ahogy rám nézett.
– Amit tettem, azt azért tettem, mert fontos voltál. De a sikered, Arthur… az a te érdemed.
– Nem – ráztam meg a fejem határozottan. – Maga nem érti. Nem az anyám, nem a pénz, hanem maga. Maga tanított meg a fegyelemre, a kritikus gondolkodásra, arra, hogy soha ne adjam fel.
Mr. Williams mélyen felsóhajtott, a lehelete fehér párafelhőként szállt fel a hideg levegőbe.
– Túl sokat tulajdonítasz nekem, Arthur.
Leguggoltam mellé, a hangom könyörgővé vált.
– Kérem, Mr. Williams, engedje, hogy segítsek. Ez így nem helyes. Maga nem ezt érdemli.
Tétovázott. A csend kényelmetlenül nyúlt el közöttünk. Végül megszólalt, a hangjában mély szomorúsággal:
– Arthur… Azért vagyok itt, mert… az édesanyád miatt.
Megdermedtem. A szavai úgy lebegtek a levegőben, mint egy rossz álom, amit nem tudok elhessegetni.
– Hogy érted ezt? Az anyám? Mi köze van ennek hozzá?
Mr. Williams lassan bólintott, tekintetében olyan mély szomorúság ült, amilyet még sosem láttam nála.
– Az édesanyád… mindig elérte, amit akart. És amikor nem kapta meg…
– Mi történt? – kérdeztem sürgetően. A hangomban tisztán hallatszott a kétségbeesés. – Kérem, Mr. Williams, mondja el.
Elfordította a fejét, és reszkető kezeivel még szorosabban húzta össze magán a kopott kabátot.
– Minden akkor kezdődött, amikor egy dolgozatra alacsonyabb jegyet adtam neked. Emlékszel? Nem büntetés volt, hanem ösztönzés. Azt akartam, hogy tudd, mire vagy képes, hogy elérd a benned rejlő lehetőségeket.
– Emlékszem – mondtam halkan. – Mindig azt mondta, jobbra vagyok képes.
– Hittem benned, Arthur. De az édesanyád… ő nem így látta. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat kereste volna.
– Felkeresett, és követelte, hogy változtassam meg a jegyedet. Visszautasítottam. Megmondtam neki, hogy ez nem a jegyekről szól, hanem arról, amit a kudarc megtanít.
A szívem hevesen vert, a gyomromban jeges szorítás jelent meg.
– És aztán?
– Nem fogadta el – folytatta Mr. Williams, hangja tele volt megbánással. – Megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha nem engedek. De nem engedtem.
Ökölbe szorítottam a kezem, düh forrt bennem.
– El sem hiszem… Fogalmam sem volt erről.
– Néhány nappal később visszajött – mondta keserű mosollyal. – Úgy tett, mintha békülni akarna. Meghívott egy kávézóba, azt mondta, meg akarja érteni az álláspontomat. Azt hittem… talán rendezni tudjuk a dolgot.
Sejtettem, hová tart ez az egész, de hallanom kellett.
– És?
– Mikor odaértem, nem volt egyedül – a hangja megremegett. – A iskola igazgatója is ott volt vele. Azt állította, hogy én kezdeményeztem a találkozót, és hogy nem megfelelő módon próbáltam befolyásolni a jegyeidet. Az igazgató hitt neki – elvégre az édesanyád az iskolaszék tagja volt.
Ahogy kirakósként kezdtek összeállni a részletek, a gyomrom görcsbe rándult.
– Kirúgták.
– Nem csak kirúgtak – javított ki csendesen, sötétté váló tekintettel. – Feketelistára kerültem. Egyetlen iskola sem volt hajlandó alkalmazni. Aztán… megbetegedtem. Az utolsó megtakarításaimat is kezelésre költöttem. És… hát, itt vagyok.
Ránéztem, és úgy éreztem, mintha ólomsúlyt tettek volna a mellkasomra.
– Mr. Williams… annyira sajnálom. Fogalmam sem volt semmiről.
– Nem a te hibád, Arthur – mondta gyengéden, miközben a vállamra tette a kezét. – De most már tudod az igazat.
Mélyet nyeltem, a gondolataim száguldottak. – Hadd segítsek. Nem hagyhatom így. Maga az oka annak, hogy az vagyok, aki vagyok. Hadd tegyek valamit – bármit –, hogy helyrehozzam.
Ahogy a kocsim felé indultunk, Mr. Williams rám támaszkodott. Minden egyes lépése egyre nehezebbé vált, és nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra, mennyi szenvedésen ment keresztül ez az ember. De egy dolog biztos volt számomra – nem fogom hagyni, hogy most is elmenjen, nem hagyom, hogy újra eltűnjön az életemből.
– Arthur – kezdte, hangja bizonytalan volt, – nem kell ezt tenned. Eddig is elboldogultam… alig, de túléltem. Nem akarok terhet jelenteni.
– Terhet? – Megálltam és ránéztem, hitetlenkedve.
– Mr. Williams, maga sosem volt teher. Maga adott nekem mindent, amire szükségem volt a sikerhez. A legkevesebb, amit tehetek, hogy egy kicsit viszonozom ezt. Ráadásul… gondolkodtam… igazán szükségem lenne valakire, mint maga.
Megemelte a szemöldökét, látszott rajta, hogy zavartan néz rám.
– Mit ért ez alatt?
– Nos – mondtam, figyelmesen válogatva a szavakat, – már van két gyermekem, Mr. Williams. Okosak, de szükségük van valakire, aki képes motiválni őket, aki nem adja meg nekik mindig az egyszerű válaszokat. Valakire, mint maga.
Arca elgondolkodott, majd hirtelen egy érzést láttam a szemében, amit már régóta nem láttam – reményt.
– Arthur… azt akarja, hogy…?
– Igen – bólintottam, alig tudtam visszafogni az izgatottságomat. – Azt akarom, hogy dolgozzon nálam, mint magántanár a gyerekeimnek. Többet bízom rájuk, mint bárki másra. Olyan valakire van szükségük, aki nemcsak arra tanítja őket, hogyan oldjanak meg egy-egy egyenletet, hanem arra is, hogyan gondolkodjanak, hogyan legyenek fegyelmezettek, ahogyan maga tette velem.
Egy pillanatra csendben maradt, és a szemeiben összesűrűsödtek az elmondhatatlan érzések.
– Arthur – mondta, hangja szinte csak egy suttogás volt, – nem tudom, mit mondjak. Miután mindez történt… nem hittem, hogy valaha is tanítani fogok még. Azt hittem, hogy annak az időszaknak vége.
Megszorítottam a vállát, próbáltam kifejezni, mennyire fontos számomra mindez.
Mr. Williams lehunyt szemekkel, alig észrevehetően törölte meg a szemét, és hangja remegett, mikor folytatta:
– Nem érdemlem meg ezt, Arthur. Nem mindaz után, amit elrontottam.
– Elrontott? – Ráztam meg a fejemet. – Az egyetlen hiba az volt, hogy hagytuk, hogy egy olyan ember, mint maga, elvesszen. Maga nem hagyott el engem, Mr. Williams. Maga megmentett engem. És most én akarom segíteni, hogy ugyanezt tegye a gyerekeimért.
Rám nézett, hála és hitetlenség keverékével az arcán.
– Nem tudom, hogyan tudom valaha is visszafizetni ezt.
– Már ezerszer visszafizette nekem – mondtam halkan, miközben a kocsihoz vezettem.
– Csak jöjjön velem haza. Segítek elintézni, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, és onnan majd együtt megoldunk mindent.
Ahogy a városon keresztül hajtottunk, a csend közöttünk kényelmes volt, tele meg nem beszélt megértéssel. Végül, mikor megálltunk a házam előtt, Mr. Williams rám nézett, és hangja tele volt elszántsággal.
– Arthur – mondta, olyan erővel, amit már évek óta nem hallottam tőle, – nem foglak cserben hagyni. Mindent meg fogok adni a gyerekeidnek, amit neked adtam, és még többet. Olyan erősek lesznek, mint te, olyan képesek, mint te.
Mosolyogtam, és egy meleg érzés töltötte el a szívemet, amit már régóta nem tapasztaltam.
– Tudom, hogy meg fogja tenni, Mr. Williams. És most már senki sem fogja elvenni ezt öntől.
Bólintott, és amikor kiszálltunk a kocsiból, megállt, felnézett a házra – egykori életének szimbóluma volt, és az új életé, amit most kezdett el.
Rám nézett, a szemeiben határozottság csillogott.
– Kezdjünk dolgozni – mondta, miközben egy halvány mosoly futott végig az arcán.
