Már hatalmas pocakom volt, amikor darabokra hullott az életem.
Épp apró rugdalózókat hajtogattam, miközben babaneveken ábrándoztam, amikor megcsörrent a telefonom.
A szívem hevesen vert, amikor megláttam, hogy a férjem főnöke, Veronika írt. Azonnal azt hittem, valami rossz történt Eric-kel a munkahelyén, de az igazság sokkal rosszabb volt.
Megnyitottam az üzenetet, balesetről szóló hírekre számítva, de helyette egy képet találtam. Eric feküdt egy idegen ágyban, félmeztelenül. Gúnyos mosollyal nézett a kamerába.
Ha lett is volna bármi kétségem afelől, mit jelent ez, a képaláírás egyértelművé tette: „Ideje, hogy tudd. Ő az enyém.”
A kezem jéghideggé vált. A babák belém rúgtak, mintha megérezték volna a fájdalmamat. Eric megcsalt… a főnökével.
Azonnal hívtam Ericet, de egyből a hangpostára ment. Próbáltam újra meg újra, de egyik hívásom sem ment át.
Addigra már úgy éreztem, az ikrek felváltva használják a hólyagomat trambulin gyanánt. Lassan leültem a kanapéra, és kezemet a hasamra tettem.
„Csak óvatosan, babák,” suttogtam. „Anya mindig vigyázni fog rátok. És bármi is történik, tudom, hogy apu… Eric nem fog elhagyni titeket, még ha engem el is árult.”
El sem tudtam képzelni, mennyire tévedtem.
Amikor Eric este hazaért a munkából, nem volt egyedül.
Veronika úgy vonult be a lakásba, mintha az az övé lenne. Magas, magabiztos, drága ruhákban, amik valószínűleg többet értek, mint a lakbérünk. Az a fajta nő, akire akkor is felfigyelnek, ha csak levegőt vesz.
„Eric… ez meg mi?” álltam a nappaliban, farkasszemet nézve velük, próbálva erősnek látszani, még ha nem is úgy éreztem.
Eric felsóhajtott. „Egyszerű a dolog, Lauren. Szerelmes vagyok Veronikába, ezért elhagylak. Viselkedjünk felnőtt módjára, és ne csináljunk jelenetet, rendben?”
A szavai úgy csapódtak belém, mint fizikai ütések. Mindegyik pontosan ott talált, ahol a legjobban fájt.
„Ezt nem gondolhatod komolyan,” suttogtam. „Két hónap múlva megszületnek a gyerekeink.”
„Az élet ilyen,” vont vállat. Csak úgy! Mintha csak vacsoratervet változtatna, nem pedig elhagyná a terhes feleségét.
Aztán Veronika összefonta karjait, tökéletesre manikűrözött körmei koppantak a dizájner blézerén.
„És mivel ez Eric lakása, ki kell költöznöd a hét végéig.”
Elöntött a harag. „Megőrültetek?! Nincs hová mennem! AZ Ő gyerekeit várom!”
„Ikrek, ugye?” Félrebillentette a fejét, hideg számítással méregetve a hasamat. „Vagy esetleg hármasikrek? Eléggé… duzzadt vagy. Azt hiszem, tudok neked megoldást kínálni.”
Ajkai mosolyra húzódtak — legalábbis ő annak hitte. „Bérelni fogok neked egy házat, és mindent kifizetek, de cserébe kérem az egyik babádat.”
A vér megfagyott az ereimben. „Mi?!”
„Gyereket szeretnék, de semmi esetre sem fogom tönkretenni a testemet.” Megpörgette az ujját a hasam felé. „Úgysem fogsz tudni egyedül felnevelni két gyereket, szóval ez mindenkinek jó.”
Nem hittem el, amit hallottam. Úgy beszélt, mintha csak egy kiskutyát akarna örökbe fogadni!
„Én nevelem fel a gyereket, mint a sajátomat. A legjobb dadák fogják gondját viselni, a legjobb iskolákba fog járni…” végigsimította Eric mellkasát, ő pedig hozzásimult. „Te pedig kapsz egy tetőt a fejed fölé. Ez egy korrekt üzlet.”
Eric bólogatott, mintha teljesen rendben lenne az, hogy a gyerekeinket alku tárgyává tegyék.
Alig kaptam levegőt. Hogy merészelik ezt?! Ki akartam őket rúgni, de sarokba szorítottak. Nem volt családom vagy barátaim, akikhez fordulhattam volna.
Aztán egy terv kezdett formálódni a fejemben.
„Nincs hová mennem,” suttogtam, miközben könnyeket erőltettem a szemembe. „Belemegyek az alkuba, de van egy feltételem.”
Veronika elmosolyodott. „Okos lány. Mi az a feltétel?”
„Én akarom kiválasztani, melyik babát kapod.” Szipogtam, a hasamra pillantva, mintha szégyenkeznék. „Csak egy kis időt kérek velük, hogy eldönthessem, melyiknek lesz jobb sora veled.”
Veronika Ericre nézett, cinkosan. Azt hitték, megtörtem — láttam a szemükben.
„Rendben,” bólintott. „De ne húzd az időt. Amint megszületnek, elvisszük azt, akit nem akarsz.”
Bólintottam, és letöröltem egy ál-könnycseppet. „És… még valami.”
Veronika nagyot sóhajtott, teátrálisan. „Most meg mi van?”
„Veszel nekem egy házat, nem bérelsz,” mondtam határozottan. „Biztonságra van szükségem. Ha nem egyezel bele, akkor kiszállok, és soha többé nem látod egyiket sem.”
Eric gúnyosan felhorkant, de Veronika felemelte a kezét, hogy csönd legyen.
„Erőszakos vagy, de belemegyek,” mondta. „Legalább nem kell mást keresnem, és nem vesztegetem az időmet. De jobb, ha betartod a magad részét az egyezségből.”
Bólintottam, teljesen úgy nézve ki, mint egy összetört, kiszolgáltatott nő — pont ahogyan ők látni akartak.
De belül? Belül vigyorogtam. Mert fogalmuk sem volt, mi következik.
A következő pár hónap a türelem játéka volt.
Veronika vásárolt nekem egy három hálószobás házat egy csendes környéken. Ő és Eric még csak meg sem nézték, sőt az ingatlanossal is csak a papírok aláírásának napján találkoztak.
Mélyet sóhajtottam, amikor aznap kiléptünk az ingatlanirodából. Az első lépés megvolt, és még mindig semmit sem sejtettek.
Rendszeresen beszámoltam nekik az orvosi vizsgálatokról, Veronika pedig néha eljött, és izgatottan simogatta a hasamat, gügyögve „az ő” babájáról. Elhittem vele, hogy kétségek gyötörnek, melyik babát tartsam meg.
Az egész csak időhúzás volt, miközben előkészítettem a végső csapást.
Egy kedd este indult be a szülés. Üzentem Veronikának, amikor elindultam a kórházba, de előre megmondtam a nővéreknek, hogy se őt, se Ericet nem akarom a szülőszobában látni.
Egyszer hallottam, hogy odakint panaszkodnak, de addigra a fájások már annyira erősek voltak, hogy nem értettem, mit mondanak.
Hat órával később megszülettek a babáim. Két tökéletes kislány, sötét hajtincsekkel és erős tüdőkkel.
A nővér mosolygott. „Szóljak a férjednek és… a barátnőjének?”
„Mondd meg nekik, hogy a babák jól vannak, de szükségem van három napra,” mondtam, miközben a karomban tartottam a lányaimat.
A nővér értetlenül nézett, de bólintott.
A lányokat Lilynek és Emmának neveztem el. Megjegyeztem az arcukat, a sírásukat, és azt, ahogy apró ujjaik az enyéimbe kapaszkodtak.
És véglegesítettem a tervemet.
A második napon hazavittem a babákat. A harmadik napon felhívtam Veronikát.
– Készen állok a beszélgetésre.
Veronika és Eric egy órán belül megjelentek. Veronika szinte remegett az izgatottságtól, Eric pedig árnyékként követte.
– Nos? – kérdezte bájosan, miközben belépett a házamba. – Melyik az enyém?
Mély levegőt vettem, egyik karomban Lily, a másikban Emma.
– Egyik sem.
A mosolya megfagyott.
– Tessék?
Lassan felálltam. A testem fájt, de a hangom erős volt.
– Nem adom oda neked a gyerekem, Veronika. Egyiket sem.
Eric felnyögött.
– Ó, ne kezd már megint ezt a drámai hülyeséget…
– Ti ketten azt hittétek, hogy megvehettek tőlem egy babát? Hogy ennyire kétségbeesett idióta vagyok? Hát, meglepetés: nem vagyok az.
– Akkor most azonnal kiraklak ebből a házból! – sziszegte Veronika. – Lakj csak az utcán, nem érdekel!
Elmosolyodtam.
– Ezt nem teheted meg. A ház az én nevemen van.
Veronika arca elsápadt.
– Mi? Ez lehetetlen! Eric, mondd meg neki!
Eric ugyanolyan zavartnak tűnt.
– Együtt írtuk alá a papírokat!
– Igen. És ti ketten teljes egészében rám írtátok. Annyira el voltatok telve magatoktól, hogy fel sem tűnt. Az én nevem szerepel egyedül a tulajdoni lapon.
Veronika hátrahőkölt, mintha arcul csaptam volna.
– Te álnok kis…
– Ó, és még valami – tettem hozzá, miközben ringattam Lilyt, aki nyugtalan volt. – Előre szóltam néhány embernek arról, hogy Eric hogyan csalta meg a várandós feleségét, és hogy ti ketten hogyan próbáltátok megvásárolni a gyermekemet.
A dohányzóasztalra néztem, ahol a telefonom hevert.
– Nyugodtan nézzétek meg a közösségi médiát. Minden ott van. Az üzenetek. A képek. A beteges alku. Minden. Be is jelöltem a cégedet, Veronika. Meg a befektetőidet. Még azokat a jótékonysági szervezeteket is, amelyeknek tagja vagy.
Veronika a telefonom után vetette magát. Az arca sápadtból hamuszürkévé vált, miközben görgetett lefelé.
– Amint látod, az emberek rendkívül érdekesnek találják a viselkedésedet.
Veronika sikított – egy olyan sikolyt, amit csak a düh és a kétségbeesés együtt tud kiváltani.
Eric kikapta a kezéből a telefont, az arca olyan fehér volt, mint a papír.
– Te… tönkretettél minket!
– Nem. Ti tettétek tönkre saját magatokat.
Eric elvesztette az állását. A cége „családi értékek” imázsával nem fért össze, hogy valaki a saját gyermekét próbálja eladni. Veronikát nemcsak kirúgták: címlapsztori lett belőle a legrosszabb értelemben, és a társadalmi és üzleti körei kitagadták.
És én? Minden este ringattam álomba a kislányaimat a gyönyörű otthonunkban, a tudattal, hogy nemcsak bosszút álltam.
Győztem.
