Néha nagyon sok időbe telik, mire észrevesszük, hogy valami nagyon nincs rendben, és hogy ez már régóta így van. David Castle megszokta, hogy a szomszédja, Olivia Madison, az ő indulási és érkezési idejével egybeesve használja az autóját.
Legalábbis ezt hitte, egészen addig az éjszakáig, amikor hajnali 2:30-kor hazaérve meglátta Mrs. Madisont az autójában – látszólag mélyen aludt. Vajon kizárta magát? tűnődött David. Aztán rájött, hogy valójában soha nem is látta őt vezetni az autót, egyszer sem.
Aggódva odalépett a leharcolt régi Fordhoz, és belenézett. Mrs. Madison a jobb első ülésen feküdt hátradőlve, vastag takaróba burkolózva, mélyen aludt.
A hátsó ülésen több doboz élelmiszer és alapvető szükségleti tárgy volt szépen elrendezve. Nyilvánvaló volt: Mrs. Madison, aki már hetvenkilenc éves volt, az autójában élt!
De miért? kérdezte magában rémülten David. Az a ház, ami mellette állt – egy szép viktoriánus, kétszintes épület –, sajnálatos módon elhanyagoltnak tűnt, mióta három éve meghalt Mr. Madison.
David hazament, és felébresztette a feleségét.
„Lydia,” mondta, „szerintem Mrs. Madison az autójában él. Kérlek, készítsd elő a vendégszobát, be fogom hozni.”
Lydia felugrott az ágyból.
„Te jó ég, David! Mrs. Madison? De ő már biztosan kilencven éves, ha egy nap!”
„Tudom,” mondta David komoran. „Soha nem hittem volna, hogy ismerek valakit, aki az utcán él. Elmegyek érte.”
„Ne ijeszd meg, David,” kérlelte Lydia.
„Ne aggódj, nem fogom, de ma este fagy van,” válaszolta David. „És nem hagyom, hogy még egy éjszakát az autóban töltsön!”
Sokan csak úgy elmennek az életben, hogy valójában nem látják, mi veszi körül őket.
David visszasétált az autóhoz, és ismét odalépett Mrs. Madisonhoz. Finoman kopogott az ablakon, míg Mrs. Madison szempillái megmozdultak.
„Mrs. Madison,” szólította meg halkan, „David Castle vagyok a szomszédból!”
Mrs. Madison felébredt, és kissé megijedtnek tűnt, de David kedves mosolya megnyugtatta.
„Mrs. Madison, kérem, jöjjön ki az autóból, és jöjjön be hozzánk. A feleségem finom forró csokit készített, és van egy meleg ágy.”
„David,” mondta Mrs. Madison, „nagyon jól vagyok… Kérem, ne aggódjon értem.”„Nem megyek el, hacsak nem jön velem” – mondta határozottan David, és végül Mrs. Madison kinyitotta az ajtót, majd kiszállt az autóból. David bebugyolálta őt a vastag takaróba, és felsegítette a házhoz vezető ösvényen.
Odabent Lydia már várta őket a megígért bögre forró csokival. Mrs. Madison belekortyolt, és a szemébe könnyek gyűltek.
– Régen pont ilyet készítettem Charleynak, amikor éjszakai műszakban dolgozott… – suttogta.
– Mrs. Madison, miért aludt az autójában? – kérdezte finoman Lydia.
Mrs. Madison lehunyta a szemét.
– Nem tudok hazamenni… Nem mióta Charley…
– Mióta a férje meghalt, nem ment haza? – kérdezte döbbenten David.
Mrs. Madison csendesen sírt.
– Eleinte még igen – mondta halkan –, de aztán… Az a szörnyű csend, ahol ő valaha volt, és hirtelen, amikor kinyitottam egy fiókot vagy egy ajtót, megéreztem az illatát… mintha csak ott lett volna.
– Nem tudtam együtt élni sem az ő hiányával, sem az állandó emlékekkel, David. Nem tudtam elviselni azt a fájdalmat. Egyik este fogtam a takarómat, és kimentem az autóba. Az volt az első nyugodt éjszakám, mióta Charley elment.
– Innentől kezdve kint aludtam, és nemsokára már a házba sem tudtam bemenni. Lezárattam a vizet és az áramot, és teljesen az autóban kezdtem élni. Két éve már. Maga az első, aki észrevette.
– És… hogy oldja meg a fürdőszobát, vagy az ilyen dolgokat? – kérdezte kíváncsian Lydia.
– Tíz éve tagja vagyok egy nyugdíjas fitneszklubnak, ahová régen Charleyval jártunk – mondta Mrs. Madison. – Ott fürdök, elintézek mindent… valahogy megoldom.
– Mrs. Madison – mondta David szelíden –, miért nem adja el a házat, és költözik valahová máshová?
Mrs. Madison elpirult.
– Ó, David, gondoltam már rá, de a ház borzalmas állapotban van!
– Most pihenjen, holnap pedig megnézem a házat, rendben? – mondta kedvesen David. – És ha megengedi, rendbe hozatom, és eladhatja.
Mrs. Madison hálásan ölelte meg Davidet és Lydiát.
– Köszönöm, drágáim. Reményt adtatok nekem.
Másnap David felhívta egy barátját, aki régi házak felújításával foglalkozott, és megkérte, tartson vele Mrs. Madison otthonához. Amikor beléptek, döbbenetes látvány fogadta őket.
Az egész házat vastag porréteg borította, pókhálók lógtak a mennyezetről és a lámpákból, de a legrosszabb az volt, hogy a falakat a padlótól a plafonig furcsa, fekete nyálkás anyag borította.
– Ki innen! – kiáltotta David barátja, és kilökte őt az ajtón. Visszament az autójához, és két maszkot meg néhány mintavételi csövet hozott vissza. Ismét bementek, és David figyelte, ahogy a barátja mintát vesz az anyagból, amit penésznek vélt.
A férfi megrázta a fejét.
– Haver – mondta –, ez nagyon rossz lehet. Beviszem a laborba, de nem ígérhetek semmit.
– Ugyan – felelte David. – Hívok egy takarítócsapatot… Kis penész és por még nem a világ vége!
De a barátja újra megrázta a fejét.
– Ha ez az, amire gondolok, akkor ezt a házat soha nem lehet majd megtisztítani – vagy biztonságossá tenni.
– Biztonságossá? Hogy érted? – kérdezte David.
– Ha ez mérgező penész, akkor minden résbe beszivárgott – a padló alá, a falak mögé. Valójában, ha az idős hölgy még mindig ott lakna, már súlyosan megbetegedett volna!
Három nappal később visszajött az eredmény a laborból. Egy rendkívül veszélyes penészgomba, a Stachybotrys egy eddig ismeretlen változatát azonosították, és az esetet „extrémként” jellemezték. A szakértők azt javasolták: minden spórát azonnal meg kell semmisíteni.
David elmondta Mrs. Madisonnak a rossz hírt, és ketten úgy döntöttek, hogy felkeresik a tűzoltóságot, és segítséget kérnek a probléma megoldásához. A tűzoltóság egyik szakértője közölte velük, hogy az egyetlen biztos módja annak, hogy a penész ne terjedjen át más házakra, az az épület felégetése. A ház lebontása ugyanis penészspórák felhőjét szabadítaná fel, amelyek az egész környéken szétterjedhetnének.
Szomorúan, de Mrs. Madison elfogadta a tanácsot, és végignézte, ahogy a tűzoltók ellenőrzött körülmények között felgyújtják régi otthonát. Könnyek folytak végig az arcán, miközben az egykor szeretett ház lángokban állt. David gyengéden átölelte, és azt mondta:
– Tudja, Mrs. Madison, nálunk mindig van helye, amíg csak szeretne itt lenni!
Mrs. Madison bólintott.
– Tudom, David, köszönöm… de titkon reméltem, hogy egyszer újra lehet saját kis otthonom…
Davidnek támadt egy ötlete, de egyelőre nem szólt róla. Másnap összehívta a környék legközelebbi szomszédait.
– Mint tudjátok, Mrs. Madison leégette a házát, hogy megakadályozza a mérgező penész terjedését, ami mindannyiunkra veszélyes lehetett volna – mondta. – Úgy gondolom, segítenünk kell neki megoldani ezt a helyzetet. Valakinek van ötlete?
Egy asszony felemelte a kezét.
– Ingatlanosként dolgozom, és tudom, hogy Mrs. Madison telke jóval nagyobb, mint a miénk. Ismerek egy fejlesztőt, akit talán érdekelne a terület!
És valóban: a fejlesztőt nagyon is érdekelte az ajánlat, és David Mrs. Madison nevében kiváló megállapodást kötött vele. A beruházó idősek számára épített segített lakhatást biztosító kis házakat, és a nagylelkű megállapodás részeként Mrs. Madison egy életre szóló lakhatást kapott az egyik legjobb egységben.
David jószívűségének köszönhetően Mrs. Madison tisztességes árat kapott a telkéért, saját kis otthona lett, és továbbra is abban a környékben maradhatott, amit szeretett – közvetlenül legjobb barátai, David és Lydia Castle szomszédságában.
