Egy nyári este volt Budapesten. A Ráday utca lüktetett az élettől: nevetés, motorzúgás, pincérek cikáztak az asztalok között, a lámpafüzérek apró csillagként szórták a fényt a járdára. Az egyik francia étterem teraszán, a 6-os asztalnál egy középkorú férfi ült, elegáns öltönyben. Lassan forgatta a borospoharat, de nem nézett bele – gondolatai máshol jártak.
A neve Lange Dániel volt. Ismert ügyvéd. Karrierje ívelt felfelé, bankszámlája gyarapodott, de aznap este… valami mégis hiányzott.
Előtte egy tányér homáros rizottó állt érintetlenül. A sáfrány és szarvasgomba illata ott kavargott a levegőben, de Dánielnek fel sem tűnt. Helyette tőzsdei számok és jogi záradékok cikáztak a fejében, míg egy halk női hang ki nem szakította ebből.A legjobb éttermek a közelemben
– Kérem… csak egy percet az idejéből…
A hang tisztán csengett, de mégis remegett valami megfoghatatlan. Dániel lassan felnézett.
Előtte egy nő térdelt a járdán, karján egy kisbabával. Egyszerű ruhában volt, arca fáradtságot és eltökéltséget árult el. A gyermek békésen aludt, az arca kipirult a nyári melegtől.
– Nézze, nem koldulni jöttem. Nem adományt kérek – mondta gyorsan, mielőtt Dániel megszólalhatott volna. – Csak egy percet. Fontos.
– Asszonyom, én… – kezdte kissé feszülten, órájára pillantva.
– Tudom, elfoglalt. Látszik. Csak… hagyja, hogy elmeséljek egy történetet. Egyetlen egyet. Aztán megyek.
Dániel arcán valami megmozdult. Az egész jelenet annyira valószínűtlen volt, hogy a jogi ügyek kiszöktek a fejéből. Kicsit oldalra tolta a tányérját.
– Rendben. Egy perc. Hallgatom.
A nő bólintott, mély levegőt vett, és mesélni kezdett…
A kiszáradt ajkát megnedvesítette, óvatosan megemelte a karját, hogy a baba mélyebben aludhasson, majd Dániel szemébe nézett.
– Kalina vagyok – mondta csendesen. – Kalina Szegedi. Emlékszik erre a névre?
Dániel homloka összeráncolódott.
– Nem hinném, hogy találkoztunk volna… – válaszolta óvatosan.
Kalina halványan elmosolyodott.
– Valóban. De az apámnak biztosan ismerős lenne a nevem.
A férfi szeme kitágult. A borospoharat lassan az asztalra tette.
– Mit mondott? Az apja…?
– Maga – vágta rá Kalina. – Maga az apám.
A levegő megfagyott egy pillanatra a nyári estén. A járókelők mentek tovább, nevetés hallatszott az utca végéről, de Dániel számára minden hang elcsendesedett.
– Ez valami vicc? – kérdezte végül száraz torokkal. – Van itt valahol kamera?
– Nincs kamera – rázta meg a fejét Kalina. – Ez nem tévéműsor. Ez a valóság. És ez itt – nézett a babára – a maga unokája.
Dániel arca halálfehér lett. Lehajolt, hogy jobban lássa a gyermeket. A pici békésen aludt, piros kis sapkája alól barna fürtök kandikáltak ki. Az arca… mintha ismerős lett volna.
– Én nem… – dadogta. – Ez lehetetlen.
– Édesanyám, Márta, 1988-ban ismerkedett meg magával, a jogi kar gólyabálján – mondta Kalina. – Egy nyári kaland volt. Maga akkor már másfelé nézett, de ő… beleszeretett.
Dániel lassan hátradőlt.
– Márta… Tóth Márta?
Kalina bólintott.
– Igen. És soha nem kérte számon magán. Mert tudta, hogy maga nem vállalná. De engem megszült, és egyedül nevelt fel.
– Ez… – Dániel a hajába túrt. – Döbbenetes.
– Nem kérek semmit. Nem akarok pénzt vagy örökséget – tette hozzá gyorsan Kalina. – Csak azt akartam, hogy tudja. Hogy van valaki, akinek maga a nagyapja. És aki örökölte a szemének színét.
Dániel némán nézte a gyermeket, aztán Kalinára.
– Miért pont most?
– Mert egy hónap múlva Németországba költözünk. Új élet, új név. És soha többé nem jövünk vissza.
