Anyám halála után teljesen egyedül maradtam. Ott álltam az üres lakásban, a csend rám nehezedett. Apám még a születésem előtt elhagyott minket. A falak, amelyeket egykor anyám jelenléte töltött meg élettel, most üresen kongtak.
– Most mihez kezdjek, anya? – suttogtam hangosan.
Mindig voltak válaszaim. De most… Most már csak én maradtam.
Eladtam a lakást. Túl sok fájdalmas emlék kötődött hozzá, anyám utolsó napjaihoz – nem tudtam tovább ott maradni.
Volt egy homályos tervem: elindulni abba a kisvárosba, ahol egykor élt. Meglepetésemre egy ingatlant hagyott rám ott.
– Oda megyek, ahová te szerettél – motyogtam.
Utolsó alkalommal végigsétáltam az üres szobákon, majd bezártam az ajtót – végleg.
– Viszlát, anya – suttogtam, miközben egy könnycsepp végiggördült az arcomon.
Odakint átadtam a kulcsokat az ingatlanügynöknek. Nem volt hová mennem. Két bőrönd várt rám egy hotelben. Semmi más.
A kezemben tartott levélkupacra pillantottam. A mai újság megakadt a szemem előtt. Átlapoztam, míg egy apróhirdetés ki nem ugrott:
„ELADÓ: 1985-ös lakóautó. Működik, de törődést igényel. Alku nélküli ár.”
Ez volt a lehetőség, hogy mindent magam mögött hagyjak. Gondolkodás nélkül a hirdetésben megadott címre hajtottam.
A lakóautó egy kocsifelhajtón állt, kopott és ütött-kopott volt – még annál is rosszabb állapotban, mint vártam. Rozsda csíkjai futottak végig rajta, a festék megfakult, szürkére kopott. De nem számított. A szabadságot jelentette, hogy magam mögött hagyhatom a fájdalmat.
Egy morcos férfi állt mellette, látszott rajta, hogy szabadulni akar tőle.
– A lakóautó miatt jött? – kérdezte, miközben rám pillantott.
– Igen – válaszoltam, végigmérve a járművet. – A hirdetésben láttam.
– Öreg darab, de működik. Múlt héten még vittem egy kört. Érdekli?
Végighúztam a kezem a lepattogzott festésen. Nem volt tökéletes – de én sem voltam az.
– Mennyi?
– Csak készpénz – mondta, és megnevezte az árat.
Nem haboztam.
– Elviszem.
– Biztos? Nem akar belenézni a motorháztető alá?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Csak mennem kell.
Perceken belül megkötöttük az üzletet. Beszálltam a lakóautóba – az öreg bőr és por illata töltötte meg az orromat, miközben a motor felmordult.
– Rendben, anya – suttogtam, miközben megmarkoltam a kormányt. – Megcsinálom. Nem tudom, mi vár rám, de mennem kell.
Úgy döntöttem, először a hotelhez megyek a csomagjaimért. Nem maradok ott éjszakára, ahogy eredetileg terveztem. Többé nem várakozom.
Összepakoltam a holmimat, betettem a lakóautóba, és kész voltam elindulni. A nyílt út hívott – és én válaszoltam.
Órákig vezettem. A rádió zümmögése volt az egyetlen társaságom, miközben a nap lassan eltűnt a horizont mögött. Az éjszaka bekúszott.
Fáradt voltam, a szemem elnehezült. Az út végtelennek tűnt, és csak egy helyre vágytam, ahol pár órára lehunyhatom a szemem.
És akkor, minden előjel nélkül, a lakóautó köhögni kezdett. A motor egy hangos, vészjósló krákogást hallatott, majd teljesen leállt. Dühösen felsóhajtottam, megragadtam a kormányt.
– Persze, hogy most történik ez – morogtam magamnak, miközben a sötét erdőre bámultam.
Újra próbáltam beindítani – hiába. Csak egy gyenge kattanás. Semmi.
Remek! Egyszerűen remek! Ráadásul térerő sincs.
Kiszálltam a lakóautóból, körbenéztem.
Most mi legyen?
Ahogy a pánik kezdett úrrá lenni rajtam, fényszórók törték meg a sötétséget. Egy régi pickup gördült mellém. A volánnál egy idős férfi ült, mellette egy fiatal nő.
A férfi lehúzta az ablakot.
– Minden rendben? – szólt ki, kissé előrehajolva, hogy jobban lásson.
– Lement a lakóautóm – válaszoltam. – Itt ragadtam.
A férfi együttérzően bólintott.
– Ez nem hangzik jól. Én Oliver vagyok – mondta egy halvány mosollyal. – Ő pedig a lányom, Grace.
– Emma vagyok – mutatkoztam be. – Köszönöm, hogy megálltak. Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Oliver rápillantott a lakóautóra, majd vissza rám.
– Tudja mit? Elvontatjuk a legközelebbi szerelőig. Nincs messze, úgy húsz mérföld innen.
Hatalmas megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel.
– Az csodás lenne. Nagyon köszönöm.
– Semmiség – nevetett Oliver.
Perceken belül már fel is csatlakoztatta a lakóautót, és úton voltunk. Beszálltam a pickup hátsó ülésére – hálásan, hogy újra mozgásban voltam.
Ahogy elindultunk, ők könnyedén beszélgetni kezdtek. Ugratgatták egymást – szavaikból melegség sugárzott.
– Emlékszel, amikor eltévedtünk erre? – vigyorgott Oliver a lányára.
Grace a szemét forgatta.
– Hogyne emlékeznék! Meg voltál győződve róla, hogy nem kell térkép. Órákig bolyongtunk.
Oliver nevetett.
– Nem tévedtünk el. Csak a panorámautat választottam.
Őket figyelve enyhe irigység mardosta a szívemet. Nekem sosem volt ilyen kapcsolatom anyámmal. Szeretett, de mindig máshol járt az esze.
És apámat… nem is ismertem. Az ő közelségük teljesen idegen volt számomra.
Amikor megérkeztünk a szervizhez, a szerelő gyors pillantást vetett a lakóautóra, majd megrázta a fejét.
– Pár napig biztos nem lesz kész.
– Pár nap? – ismételtem csalódottan.
A terveim hirtelen felfüggesztve. Oliver látta az arcomon a frusztrációt.
– Ha gondolod, velünk tarthatsz egy darabon – ajánlotta kedvesen.
– Úgyis ugyanabba az irányba tartunk. Elkísérünk, amíg a lakóautó elkészül.
Nemcsak az út kényelme vonzott. Hanem az a melegség, amit ők ketten sugároztak – valami, amiről addig nem is tudtam, hogy szükségem van rá. Természetesen elfogadtam.
Aznap este egy kis út menti motelhez érkeztünk. Épp amikor Oliver fizetett a recepciósnál, valami kiesett a pénztárcájából.
Egy fénykép libbent a földre, és rögtön megragadta a figyelmem. Felvettem, és egy pillanatra megdermedtem.
– Ki ez? – kérdeztem, felemelve a képet.
Oliver felém fordult, arckifejezése könnyedből zavarttá változott. Mielőtt válaszolhatott volna, Grace közbevágott:
– Ó, ő az a nő, akit apu képtelen elengedni – vágta oda csípősen. – Anyu halála után is a képet hurcolja magával, mintha valami ereklye lenne.
Oliverre néztem, válaszra várva, de ő csak sóhajtott, és a hajába túrt.
– Ő volt az, akit nagyon szerettem, régen. Együtt éltünk abban a városban, ahová most tartunk. De egy nap egyszerűen… eltűnt. Fogalmam sem volt, mi történt vele. Csak nemrég tudtam meg, hogy meghalt. Vissza akarok menni, hogy lerójam a tiszteletem.
A szívem hevesen vert, ahogy szavai eljutottak hozzám. A képen szereplő nő… az anyám volt.
– Ő az én anyám – suttogtam.
Oliver szeme tágra nyílt. Grace gondolatban gyorsan összeadta a részleteket.
– Várjunk csak – mondta lassan –, ez azt jelenti, hogy… te lehet, hogy az ő lánya vagy?
A szavak a levegőben lógtak. Oliver gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, nem, ez lehetetlen. Ha ez igaz, az azt jelenti, hogy az anyád terhesen hagyott el… és én soha nem tudtam róla.
– Azért hagyott el, mert azt mondtad neki, hogy elmész egy másik nő miatt – mondtam remegő hangon. – Megőrizte a leveledet. Búcsút mondtál neki.
– Milyen levelet?
Elővettem a régi, megviselt papírt, amit anyám egész életében őrzött, és átadtam neki. Grace Oliver válla fölött áthajolva olvasni kezdett, és arca elsápadt.
– Ez… ez anyám kézírása – suttogta Grace. – Mi is abban a városban laktunk… Apa? Lehetséges, hogy minden ugyanakkor történt?
– Igen. Akkoriban jó barátok voltunk az édesanyáddal, Grace. Közel álltunk egymáshoz, de semmi több.
Grace szeme összeszűkült, a felismerés pillanata következett.
– Ő tette ezt, hogy együtt lehessen veled. Tudta, mit csinál.
Oliver felsóhajtott.
– Emma, amikor anyád eltűnt, magányos voltam. És… Grace anyja mindig ott volt. Ő segített túllendülni rajta. Idővel… elkezdtünk randizni.
Hirtelen minden a helyére került. Grace anyja választotta el őket. Haraggal fordultam Grace felé.
– Neked végig volt apád! Nekem senkim nem volt! A te anyád tette tönkre az ő kapcsolatukat, és te mindent megkaptál, míg én semmit!
Grace arca megkeményedett.
– Nem tudtam róla! Azt hiszed, ez az én hibám?
A vita gyorsan elfajult. Mindketten kiabáltunk – évek fájdalma, gyásza és elfojtott indulatai törtek elő.
– Nem bírom ezt – mondtam végül, hátrálva.
Nem maradhattam velük tovább – nem ezek után. Fogtam a bőröndjeimet, és elindultam az úton. El kellett jutnom abba a városba… és végérvényesen pontot tenni a múlt végére.
Egy álmatlan éjszaka után, amit egy idegen autójában utazva töltöttem, végre találkoztam az ügyvéddel.
– Az a ház, amit édesanyád rád hagyott, csak félig a tiéd – magyarázta. – A másik fele Oliveré.
Mindezek után ez az információ már csak az utolsó csavar volt a sors játékában. Készen álltam arra, hogy lemondjak a részemről. De az ügyvéd megállított.
– Miért nem nézi meg előbb a házat? – javasolta.
A kíváncsiság győzött, és beleegyeztem. A ház kicsi volt, de otthonos.
Az emlékek szinte belengték a teret. Anyám varróeszközei rendben sorakoztak, a régi varrógép a helyén állt. A sarokban színes anyagkupacok vártak arra, hogy valami széppé változzanak.
Keretezett fotókat találtam róluk – anyámról és Oliverről –, mindketten fiatalok és boldogok voltak rajtuk. Visszamosolyogtak rám.
Anyám, büszke és szenvedélyes nőként, egy hamis levél miatt menekült el. Éveken át rejtegette az igazságot. De Oliver… ő nem kereste. Tovább lépett, feleségül vett egy másik nőt, és egy másik lánynak adta meg azt az életet, amit én sosem kaphattam meg.
Ez a gondolat súlyként nehezedett rám, amikor meghallottam, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Oliver és Grace halkan léptek be. Csendben ültünk le mindannyian.
– Szórjuk szét a hamvait – suttogtam végül.
És együtt megtettük. Ahogy néztem, ahogy a hamvak a széllel elszállnak, valami megváltozott bennem. A harag, amit oly régóta cipeltem, lassan enyhülni kezdett.
Grace gyengéden átölelt.
– Sajnálom. Azt hiszem, ideje visszamennem a családomhoz. Most rajtad a sor, hogy megismerd az apánkat.
– Köszönöm, Grace – suttogtam végül.
Halvány mosolyt küldött felém.
– Remélem, túl tudunk lépni ezen.
Miután elment, a varrógépre és az anyagokra pillantottam. Eljött az idő, hogy valóra váltsam az álmaimat, és életre keltsem a saját terveimet. És apám oldalán most végre lehetőségünk volt arra, hogy azzá a családdá váljunk, akik mindig is lehettünk volna.
