Amikor a fiam, Dániel, egy vasárnapi vacsora közben bejelentette, hogy eljegyezte magát egy Lisa nevű lánnyal, akit mindössze három hete ismer, a szívem mélyére süllyedt. Arnold a kertben sütögette a steakeket, én pedig a salátát készítettem befejezésül. Dániel az egész este alatt szokatlanul csendes volt, folyton a telefonját nézte, és magában mosolygott.
– Anya, Arnold, van egy kis bejelentenivalóm – mondta végül, miközben letette a poharát az asztalra, mintha az valami szertartás része lenne.
Arnold bejött a teraszról, a spatula még a kezében volt. – Minden rendben, fiam?
– Jobb, mint rendben – vigyorgott Dániel. – Megházasodom.
Elejtettem a tálalókanalat. – Tessék?
– Lisa a neve. Csodálatos, anya. Okos, vicces, gyönyörű, és egyszerűen… összhangban vagyunk, érted?
Arnold lassan leült. – Mióta vagytok együtt?
– Három hete – jelentette ki büszkén Dániel, mintha ez valami különleges teljesítmény lett volna.
– Három hete? – visszhangoztam, egyre emelkedő hangon. – Dániel, három hét alatt még azt sem lehet eldönteni, milyen egyetemi tárgyakat válasszon az ember, nemhogy élettársat!
– Én azonnal tudtam – állította. – Amikor tudod, akkor tudod.
– Nem, drágám, nem tudod – próbáltam higgadtan válaszolni. – Azt hiszed, hogy tudod, de az emberek az elején a legjobb oldalukat mutatják. Idő kell ahhoz, hogy igazán megismerj valakit.
– Lisa nem olyan. Ő őszinte. Megért engem.
Arnold, mindig a béketeremtő, más irányból próbálkozott. – Mivel foglalkozik? Hol ismerkedtetek meg?
– Az egyetemi kávézóban. Üzleti tanulmányokat folytat. Anya, nagyon céltudatos. Fantasztikus tervei vannak a jövőre.
– Dániel – szóltam óvatosan –, még csak 19 éves vagy. Előtted az egész élet. Minek ez a sietség?
Az arca megkeményedett – azt a makacsságot láttam rajta, amit túl jól ismertem. – Ez nem sietség. Egyszerűen csak így helyes. Azt hittem, örülni fogtok nekem.
– Azt szeretnénk, hogy boldog légy – szólt közbe Arnold. – De azt is szeretnénk, hogy jó döntéseket hozz. A házasság komoly dolog.
– Én is komolyan gondolom – csattant fel Dániel. – Lisa tökéletes számomra. Úgy érzem magam mellette, mint még soha senki mellett.
Két nappal később végre találkoztunk Lisával. Be kell vallanom, lenyűgöző volt. Magas, elegáns, intelligens tekintettel és ragyogó mosollyal. Elbűvölte Arnoldot azzal, hogy kérdezgette a munkájáról, és úgy dicsérte a házamat, mintha egy belsőépítész lenne.
– A fia fantasztikus ember, Mrs. Harrison – mondta csengő hangon. – Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval.
Mégis volt benne valami betanult, mintha pontosan tudta volna, mikor mit kell mondani. És bár azt állította, hogy 19 éves, volt benne valami világot járt, tapasztalt nőies kisugárzás, ami nem illett a korához.
– Hol nőttél fel, Lisa? – kérdeztem vacsora közben, mintegy mellékesen.
– Ó, mindenfelé – válaszolta könnyedén. – Apukám munkája miatt sokat költöztünk. Megtanultam gyorsan alkalmazkodni.
Minden válasza ilyen volt. Tökéletes, de homályos. Úgy hangzottak, mintha minden kérdést kivédene, de mégis teljesen ésszerű lenne.
A hét végén Dániel közölte, hogy bemutatta Lisát az édesapjának, Morgannak is.
– Apa odavan érte – jelentette ki diadalmasan. – Azt mondta, teljes mértékben támogat minket.
Miután Dániel elment, felhívtam Morgant.
– Tényleg megadtad az áldásod? – kérdeztem tőle dühösen.
Morgan felsóhajtott. – Mit mondhattam volna, Christie? A gyereknek csillagok ragyognak a szemében. Ráadásul már felnőtt.
– Felnőtt, aki épp hatalmas hibát készül elkövetni!
– Lehet – ismerte be Morgan. – De néha az embereknek maguknak kell elkövetniük a hibáikat.
Még egyszer megpróbáltam észérvekkel hatni Dánielre. Mondtam neki, hogy túl fiatal, előbb végezze el az egyetemet, és lehetne hosszú jegyességük is. De az én impulzív, makacs fiam hajthatatlan maradt.
– Szeretem őt, anya – mondta egyszerűen. – Feleségül fogom venni.
Ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy nincs más választásom, támogatnom kell a döntését. Amikor közölte, hogy már ki is tűzték az esküvő napját – hat hét múlva –, csak mosolyogtam és bólintottam.
– Lisa szülei is szeretnének megismerni titeket – mondta egy este, szinte ugrálva az izgalomtól. – A hétvégén a városban lesznek.
A találkozóra egy belvárosi étteremben került sor. Lisa szülei, James és Elaine, elsőre szimpatikusnak tűntek. Elaine-nek ugyanazok a markáns vonásai voltak, mint Lisának, James pedig erős kézfogással és harsány nevetéssel próbált jó benyomást kelteni.
– Mi is meglepődtünk – mondta James előétel közben bizalmasan –, de amikor együtt látja őket az ember, mindent megért.„Lisa mindig tudta, mit akar” – tette hozzá Elaine, Lisa anyja. „Ha biztos valamiben, akkor abban nagyon biztos.”
Amikor a beszélgetés az esküvői tervekre terelődött, arra számítottam, hogy helyszínekről és vendéglátókról lesz szó. Ehelyett Lisa anyja meglepett:
„Mi nem hiszünk a nagy, látványos ceremóniákban” – magyarázta. „A mi családunkban a házasság értéke fontosabb, mint maga az esküvő napja.”
„Csak valami kicsi és jelentőségteljes” – értett egyet James, Lisa apja. „Nincs értelme úgy kezdeni egy közös életet, hogy máris adósságban úsznak.”
Daniel lelkesen bólintott. „Pont ezt mondtam anyának is. Lisa és én egyszerű esküvőt szeretnénk.”
Valami mégis furcsának tűnt. Túl tökéletes volt minden, és bár észszerűnek tűntek, nem tudtam megfogalmazni, mi zavart ennyire. Mire elhagytuk az éttermet, már ki is tűzték az esküvőt: három hét múlva egy bérelt, belvárosi teremben tartják meg.
Aznap este az ágy szélén ültem, miközben Arnold lefekvéshez készült.
„Jól tesszük, hogy támogatjuk ezt az… elhamarkodott házasságot?” – kérdeztem, miközben a szőnyeget bámultam.
Arnold megállt egy pillanatra. „Mi más lehetőségünk van, Christie? Daniel felnőtt.”
„De valami nem stimmel” – erősködtem. „Túl gyorsan történik minden. És Lisa… bár kedves, néha olyan érzésem van, mintha szerepet játszana, nem pedig önmaga lenne.”
Arnold mellém ült, a matrac enyhén lesüllyedt a súlya alatt. „Túl sokat agyalsz ezen. Daniel boldognak tűnik. Rég láttam ilyen vidámnak.”
„De milyen tizenkilenc éves tudja, mit akar? Tudja, mit jelent házasságban élni?”
„Mi is fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk.”
„De az más volt. Én már egyszer elváltam, Daniel is megvolt. Két évig randiztunk, nem három hétig!”
Arnold átkarolta a vállam. „Lisa rendes lánynak tűnik, Christie. Ha Daniel boldog, nem kéne nekünk is örülnünk?”
„Próbálok” – sóhajtottam. „De nem tudok szabadulni ettől az érzéstől.”
„Anyai megérzés?” – kérdezte egy apró mosollyal.
„Talán.” Nekidőltem. „Vagy talán csak még nem vagyok kész elengedni a fiamat.”
A következő hetek szinte elszálltak a gyors előkészületek forgatagában.
Mire feleszméltem, már le is foglaltuk a kis termet, megrendeltük a szerény tortát, és elküldtük a meghívókat egy gondosan összeállított vendéglistára.
Olyan gyorsan zajlott minden, hogy alig volt időm levegőt venni.
Az esküvő reggelén minden normálisnak tűnt. A terem egyszerű virágdíszítéssel volt feldíszítve. A vendégek kisebb csoportokban érkeztek, nevetgéltek, beszélgettek.
Daniel elegáns öltönyben ragyogott, nem tudta levakarni a mosolyt az arcáról.
Lisa egy letisztult, hófehér ruhában jelent meg. Tökéletes smink, tökéletes frizura, tökéletes mosoly. De amikor megölelt, a szemei a vállam fölött átpillantva pásztázták a termet.
Nem tudtam, mit keresett.
„Gyönyörű ceremónia” – jegyezte meg Morgan egyik unokatestvére, miközben helyet foglaltunk.
Bólintottam, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomromban lévő gombócot. Ahogy Daniel és Lisa az anyakönyvvezető elé álltak, észrevettem, hogy Lisa szülei egymásra néznek. Nem büszkén vagy szeretettel. Inkább… ideges várakozással.
Az anyakönyvvezető beszélni kezdett a szeretetről és az elköteleződésről, de alig hallottam, mit mond.
Csak Lisa arcát figyeltem, és azt a furcsa feszültséget, amit a tökéletes testtartása árasztott.
Aztán, épp amikor az anyakönyvvezető feltette a kérdést, hogy van-e bárkinek ellenvetése, két civilruhás férfi lépett be a terembe. Nem úgy néztek ki, mint a többi vendég – farmert és egyszerű inget viseltek, de az arckifejezésük komoly volt.
Eleinte senki sem értette, kik ők, mígnem az egyikük felmutatta a jelvényét, és azt mondta:
„Miss Lisa, megkérhetnénk, hogy fáradjon velünk egy pillanatra?”
Lisa mosolya abban a másodpercben eltűnt, és valami teljesen újat láttam az arcán: tiszta félelmet.
Valamit hebegni kezdett az igazolványáról, amit állítólag a ruhatárban hagyott, majd mielőtt bárki reagálhatott volna, már el is tűnt. A hátsó ajtón át. És a szülei is vele.
A zavartság káoszba csapott át. Daniel döbbenten állt, a vendégek suttogni kezdtek, az anyakönyvvezető félreállt. Arnold a fiunkhoz lépett, védelmezően a vállára tette a kezét.
„Mi történik?” – suttogta Daniel.
Észrevettem, hogy Morgan sötét elégedettséggel az arcán elindult a két férfi felé. Ekkor kezdtem sejteni, hogy valami nem stimmel.
– Morgan? – szólítottam meg. – Mit tettél?
Felém fordult, majd Danielre nézett.
– Fiam, sajnálom, hogy így kellett történnie.
A két „rendőr” nem viselkedett úgy, mint igazi zsaruk. Nem próbálták átvenni az irányítást, sőt, az egyik már mosolygott is.
– Ők nem igazi rendőrök, ugye? – kérdeztem, miközben az apró részletek lassan összeálltak a fejemben.Morgan szégyenkezve bólintott.
– Nem. Én béreltem fel őket. Muszáj volt tennem valamit, mielőtt túl késő lett volna.
– Apu, miről beszélsz? – kérdezte Daniel, hangja megremegett.
A násznép már körénk gyűlt, mindenki válaszokat akart. Morgan intett, hogy csillapodjanak a kedélyek.
– Három héttel ezelőtt egy ügyféllel találkoztam egy belvárosi bárban – kezdte Morgan. – A pultos, Joe, felismerte Lisát a telefonodon lévő képről. Félrehívott, és elmondta, hogy Lisa gyakori vendég ott.
– És akkor mi van? – kérdezte Daniel dacosan.
– Joe azt is elmondta, hogy ismeri Lisa módszereit. Fiatal, jómódú férfiakat szemel ki, eljátssza, hogy beléjük szeret, gyorsan összeházasodik velük, aztán valahogy kiforgatja őket a pénzükből. Hol közös számlákat ürít ki, hol sürgős „családi vészhelyzetre” kér pénzt.
Éreztem, ahogy a lábaim meginognak.
– És a szülei?
– Nem a szülei – felelte sötéten Morgan. – Joe őket is felismerte. Csak két ember Lisa köréből. A bandája tagjai.
Daniel arca falfehér lett.
– Hazudsz.
– Van még valami – folytatta Morgan gyengéden. – Lisa terhes.
Daniel szeme elkerekedett.
– Ő… ő ezt sosem mondta.
– Mert nem tőled van – vágta rá Morgan. – Joe két nappal azelőtt hallotta őt telefonálni, hogy találkoztatok. Dicsekedett, hogy talált egy „gazdag balekot”, akit rá tud venni a házasságra, majd elhiteti vele, hogy az övé a gyerek, így pedig gondtalan életet biztosíthat magának.
– Hazudsz – ismételte Daniel, de már nem volt meggyőződés a hangjában.
Előreléptem, és dühösen néztem Morganre.
– Tudtad mindezt, és mégis áldásodat adtad rá? Hagytad, hogy idáig fajuljon?
– Bizonyíték kellett – védekezett Morgan. – Azt akartam, hogy Daniel maga lássa az igazságot.
– Úgy, hogy megszégyeníted az esküvőjén? – sziszegtem.
– Jobb most megalázva, mint később kifosztva és más gyerekét nevelve hazugságban – vágta rá Morgan.
Arnold közénk állt.
– Most Daniel számít.
Mindannyian felé fordultunk. Mozdulatlanul állt, láthatóan próbálta feldolgozni az imént hallottakat. Aztán lassan lehúzta a jegygyűrűt az ujjáról.
– Hát – mondta halkan –, ennyi volt.
A szívem belesajdult.
– Drágám, annyira sajnálom.
– Ne sajnáld – felelte, ezúttal határozottabban. – Apának igaza van. Jobb most, mint később.
A vendégek már kezdtek elszállingózni, halkan beszélgetve, néhányan már a nászajándékokat is csomagolták. A torta érintetlenül állt a díszállványon.
Daniel körbenézett a félig üres teremben, majd felnevetett. Száraz, keserű nevetés volt.
– Egy esküvő, mi?
Magamhoz öleltem, és éreztem, ahogy enyhén remeg.
– Ez nem a te hibád – súgtam neki.
– Hallgatnom kellett volna rád.
– Te szeretted őt. Ebben nincs semmi szégyellnivaló.
Idő kellett, mire Daniel kiheverte Lisa árulását. Hetek teltek el, mire újra könnyedén mosolygott. Hónapok, mire nem kapta fel a fejét minden egyes telefoncsengetésnél, abban bízva, hogy Lisa ír.
De legalább megőrizte a méltóságát. És a jövőjét. Talán pedig megtanulta, hogy néha érdemes hallgatni az anyai megérzésre.
