Miután Rose nagymama meghalt, valami eltört Bill nagypapámban, ami soha nem gyógyult be teljesen. Gyakran látogattam őt kis kunyhójában, és minden este láttam, ahogy a képet szorítja a mellkasához, miközben elalszik. Ez minden alkalommal összeszorította a szívemet.
Úgy döntöttem, teszek valamit. Elővettem a kedvenc fényképét – azon, ahol nevet egy viccen, amit apám mondott a kerti sütésen, szemei a tiszta örömtől gyűrődnek –, és rányomtattattam egy puha, krémszínű párnára, amit valóban át lehetett ölelni. Amikor elküldtem nagypapámnak, egy órán belül felhívott.
„Sharon? Ó, kincsem.” Hangja könnyekkel telt. „Ez a legszebb dolog, amit valaha tettek értem. Amikor ezt a párnát ölelem, olyan, mintha Rose újra a karjaimban lenne.”
Én is sírtam vele együtt. „Akarom, hogy közel érezd magad hozzá, Nagypapa.”
„Ezzel fogok aludni minden este. Minden egyes este az életem hátralévő részében.”
Most 84 éves, éles elméjű, de a teste már nem az, ami régen volt. Tavaly tavasszal a konyhájában csúnyán elesett, és apám és a mostohaanyám, Cynthia, ragaszkodtak hozzá, hogy költözzön hozzájuk. Volt vendégszobájuk, mondták. Ez logikusnak tűnt.
Hat hónap telt el. Minden vasárnap felhívtam nagypapámat, és mindig jól hangzott. Talán fáradt volt, de jól. Aztán a cégem egy nagy projektet két héttel a határidő előtt befejezett, így hirtelen egész Hálaadás hete szabaddá vált. Úgy döntöttem, meglepem mindenkit, és egy héttel korábban elindultam apámhoz.
Még mindig megvolt a régi házkulcsom a középiskolából, így a hátsó ajtón mentem be. A ház csendes volt.
„Nagypapa?” – senki sem válaszolt. Aztán hallottam valamit. Halk beszéd, talán egy televízió hangja. A pincéből.
Követtem a hangot, lépteim halkak voltak a parkettán. A pinceajtó résnyire nyitva állt, és amikor kinyitottam, hideg, nyirkos levegő csapott arcomba. És ott volt. Bill nagypapám, egy keskeny, fémkeretes ágyon, rozsdás vízmelegítő és „CHRISTMAS” és „OLD LINENS” feliratú dobozok között. Egy apró hordozható TV egy felborított tejláda tetején. Egy vékony takaró. Éjjeliszekrény? Semmi.
„Nagypapa?” – lihegtem. „Miért alszol itt lent?”
Felnézett, meglepődve, arca szégyentől pirosodott. Babrált a távirányítóval, és kikapcsolta a TV-t.
„Ó! Sharon, kincsem. Micsoda kellemes meglepetés!”
„Válaszolj. Miért a pincében alszol?”
„Valójában itt egészen békés.” Nem mert a szemembe nézni. „A mostohaanyádnak kellett a felső szobát a varrósaroknak… nem kell nekem sok hely.”
Vérem megfagyott. Körbenéztem a szánalmas kis „lakosztályán”, és hirtelen rájöttem, mi hiányzik.
„Hol a párnád?” Hangom elcsuklott. „Az, amit neked küldtem.”
Vállai legörnyedtek. A kezét bámulta. „Cynthia azt mondta, koszosnak tűnik. Tegnap reggel kidobta. Kértem, hogy ne tegye, de ragaszkodott hozzá, hogy nem illik a berendezéshez. Apád üzleti úton van… és én nem tudtam rávenni Cynthiát.”
Egy pillanatra levegőt sem kaptam. Kidobta. Az a párna nem csak anyag és tinta volt. Nagypapa kapcsolata volt Rose nagymamához. Minden jóhoz és meleghez az életében.
Térdre estem, és átöleltem. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt.
„Figyelj rám jól. Ezt nem ússza meg. Bízol bennem?”
„Kérlek, ne csinálj belőlem botrányt, kincsem.”
„Senki útjában nem állsz” – mondtam keményen. „Soha ne hidd ezt.”
Felszálltam, megcsókoltam a homlokát, és futottam. Fel a lépcsőn, át a konyhán, egyenesen a garázsba. A szemetesek már a járdán voltak, a másnapi elszállításra kész.
Felnyitottam az első kukát. Semmi. A második? Semmi. A harmadik? Ott volt. Nedves kávézacc és penészes kenyér tetején ült. Rose nagymama gyönyörű, nevető arca, valami vörös folttal… talán paradicsomszósz. A párna nedves volt és bűzlött a szeméttől. Óvatosan felemeltem, mintha valami értékeset tartanék.
„Sharon!” Megfordultam. Cynthia az udvaron jött felém, tele bevásárlótáskákkal. Mindenhol designer logók.
„Nos, ez váratlan!” Hangja édes és csilingelő volt. „Nem vártunk rád a jövő hétig. Mit csinálsz itt kint? Istenem, mi ez a borzalmas szag? Ó!” Szeme a tönkrement párnára esett a kezemben. Szemeit forgatta.
„Tényleg azt akarod mondani, hogy ezt a rongyos régi dolgot tartod? Sharon, ez darabokra esett. Minimalista stílusban újítom fel az egész házat, és ez a szemetelés egyszerűen el kellett tűnjön.”
„Szemetelés??” – ismételtem lassan a szót. „Nagypapa is az? Mert lent van a pincédben egy börtönágyon.”
„Ó, hagyd a dramatikát!” – intett elutasítóan. „Minden szükséges megvan neki. És hadd emlékeztesselek, hogy apád és én birtokoljuk ezt a házat. Mi döntjük el a helyiségek sorsát.”
„Apám beleegyezett, hogy az apját egy tárolóba küldje?”
Mosolya megfeszült. „Beszéljünk erről később, rendben? Mark holnap ér haza az üzleti útjáról. Nincs szükség hisztire.”
Lenéztem a párnára. Aztán Cynthia-ra. „Teljesen igazad van” – mondtam, hangom veszélyesen nyugodt. „A beszélgetést holnapra hagyjuk. Most viszem Nagypapát valahova, ahol kényelmesen lesz ma este. Holnap vacsorán találkozunk.”
Szemei összeszűkültek. „Ahogy akarod.”
Visszamentem a pincébe, segítettem nagypapának összepakolni, majd elvittem egy downtown motelbe. Aznap este rohantam a párnával a 24 órás tisztítóba, kétszeres áron a sürgősség miatt. Nem érdekelt. Reggelre majdnem újnak tűnt.
Másnap délután visszatértünk a házhoz. Az udvar tele volt autókkal. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek… mindenki megérkezett Hálaadásra.
Ahogy beléptünk az ajtón, a sült pulyka és zsálya illata vett körül minket. Cynthia a nappaliban lebegve, krémszínű kasmír pulóverben, töltötte újra a borospoharakat, magas, csilingelő nevetésével.
Apám a konyhában volt, a pulykát szeletelte, az inge feltűrve. „Hé, Apa! Cynthia mondta, hogy kényelmesebb szobát szeretnél. Minden rendben?”
Nagypapa mosolygott, amikor leültünk a hosszú étkezőasztalhoz, csendben. Várakozva.
„Mindenki, foglalja el a helyét!” – jelentette be Cynthia, leülve az asztalfőre. Emelte borospoharát.
„Szeretném kifejezni hálámat mindannyiótoknak. Koccintsunk a családra és a csodás új kezdetekre!”
„Az új kezdetekre!” – ismételte mindenki, felemelve poharát.
Amint ittak, felálltam. Minden tekintet rám szegeződött.
„Én is szeretnék valamit mondani” – szólaltam meg határozottan. A beszélgetés elcsendesedett.
„Cynthia épp azt említette, mennyire fontos a család. Nem is érthetnék egyet jobban. A család azt jelenti, hogy megbecsüljük azokat, akiket szeretünk, és tiszteljük a legfontosabb emlékeket. Ugye egyetértesz, Cynthia?”
Az arcán feszült, óvatos mosoly jelent meg. „Természetesen.”
„Nagyszerű. Mert nagypapának nehéz volt, mióta elvesztettük nagymamát. És mostanában még nehezebb neki. Félre lett tolva.”
Olyan csend lett, hogy egy tűt is hallani lehetett volna hullani.
„Sharon, kincsem, mi történik?” – kérdezte apám, arca elsápadt. Letette a pulykavágó kést.
„Valójában, Apa, mindenkinek itt tudnia kell az igazat. Nagypapa nem egy kényelmes szobában lakik. Valójában a pince tárolóhelyiségében él, egy fémágyon, körülvéve dobozokkal. Cynthia úgy döntött, hogy a vendégszobára van szüksége a kézműves projektjeihez.”
Apám lefagyott. Arca a sápadtságtól a szürkéig váltott. „Miről beszélsz? Cynthia azt mondta, ő maga választotta a kisebb szobát, mert a vendégszoba túl üresnek tűnt.”
„Hazudott neked” – hangom kissé elcsuklott. „Menj le, és nézd meg magad. A vendégszoba tele van a varrógépeivel és szeméttel. Nagypapa kartondobozok és por között alszik.”
Apám szeme lassan Cynthia felé mozdult. „Ez igaz?”
„Mindent eltúlozol!” – hebegte Cynthia, arca kipirosodott. „Valójában elég kényelmes ott lent!”
„Van még, Apa” – folytattam, hangom hideg volt. „Emlékszel a párnára, amit készítettem neki? Amire nagymama képe van nyomtatva?”
Apám rám meredt. „Igen?”
„Cynthia kidobta. Nagypapát terhessé tette. Tudom, mi történt valójában, mert tegnap a kukádban találtam ezt.”
A táskámból elővettem a párnát. Még tisztítva is látszottak az halvány foltok.
Ez volt a pillanat.
Apám elejtette a pulykavágó kést. Csörömpölt a kerámia tálon, a hang visszhangzott a teljes csendben.
Nemcsak azt hallotta, hogy az apja egy nyirkos pincében alszik. Nemcsak azt értette meg, hogy az anyja arca a szemétben végezte.
Egyetlen, borzalmas másodperc alatt ráébredt, hogy a felesége hazudott neki. A szégyen minden porcikáján látszott.
A húga, Carol néni, törte meg a csendet. „Mark? Mondd, hogy ez nem igaz.”
Apám remegő kézzel emelte fel a kezét. Olyan szemekkel nézett Cynthia-ra, mintha soha korábban nem látta volna. „Azt mondtad, apám akarta ezt az egészet. Belenéztél a szemembe, és hazudtál.”
„Azt hittem, mindenkinek a legjobbat teszem! Ő olyan makacs…”
Apám hangja teljesen lapos és halott volt. „Azt tetted, hogy az apámat a pincébe küldted, és az anyám emlékét a szemétbe dobtad.”
Nem kiabált. Ez tette annyira félelmetessé.
„Cynthia, menj fel, és csomagold össze, amire szükséged van. MOST.”
Ekkor kezdtek hallatszani a sóhajok. Valakinek a borospohara felborult.
„Nem lehetsz komoly.” Cynthia arca összerogyott, könnyei szemeiben gyűltek. „Mark, Hálaadás van. Az egész család itt ül…”
„Megaláztad az apámat, és hazudtál nekem. Úgy kezelted, mintha értéktelen lenne. Vedd a cuccaid, és hagyd el a házamat. MOST.”
Apám a testvére felé fordult. „Frank, maradhat Apa nálad ma este? Sharon, menj velük.”
A haj úgy nő, mint az őrült – még a teljesen kopasz helyen is!
HAJERŐ
„Mit fogsz csinálni?” – kérdezte halkan Carol néni.
Apám Cynthia-ra nézett, aki a székében dermedten ült, könnyei végigfolytak az arcán.
„Itt maradok. Ez az én házam, és gondoskodom róla, hogy teljesen kiköltözzön napkeltekor.”
Abban az évben nem kaptam rendes Hálaadás-vacsorát. De valami jobbat kaptam.
Bill nagypapa ideiglenesen Frank bácsihoz és Carol nénihez költözött, amíg apám rendbe tette a dolgokat otthon. Az ő házuk tele volt zajjal, unokákkal és élettel. Saját szobája lett, valódi ággyal és ablak, ami reggeli napot kap. És minden este átölelte a párnát, és elaludt, nagymama mosolya centikre az arcától.
Apám három nappal Hálaadás után beadta a válópert. Egy hét múlva felhívott, hangja durva volt. „Magamnak kellett volna ellenőriznem a helyzetet, ahelyett, hogy elfogadom mindenben a verzióját.”
„Ő ügyes a manipulációban, Apa.”
„Nem számít. Ő az én felelősségem. Elbuktam vele.”
Apámnak igaza van. De próbálkozik is. Ez számít.
Nagypapa visszaköltözött apámhoz, és örülök neki. Cynthia-val kapcsolatban hallottam, hogy elköltözött, hogy a nővérével éljen. Nem gondolok rá sokat. De ha mégis, remélem, emlékszik apám arcára, amikor rájött, mit tett.
Mert néhány dolog nem csak dolog. Néhány emlék nem csak szemét. És néhány ember, mint Bill nagypapa, megérdemli, hogy becsben tartsák, ne a pincékben rejtsék el, mint a régi ünnepi díszeket.
Tartsd közel azokat, akiket szeretsz. Védd az emlékeiket. És soha, soha ne hagyd, hogy bárki úgy éreztesse velük, útban vannak.
