Máté reggel belázasodott, így nem vittem be az óvodába. Otthon hagytam Lucával, a szomszéd huszonéves lánnyal, aki már többször vigyázott rá. Megbízható, halk szavú, egyetemista lány, mindig pontos, mindig figyelmes. Soha nem volt vele gond.
Egészen péntek délutánig.
14:25-kor egy ismeretlen szám villogott a kijelzőmön munka közben. Felvettem – és hirtelen minden zaj elnémult körülöttem.
„Anya…” – hallottam Máté hangját. De suttogott. És remegett.
„Kicsim, mi történt? Hol van Luca?”
„Nem tudom. Valami… valami furcsa van itt. Kérlek, gyere haza.”
Többet nem mondott. Csak annyit: „Nem tudom, mit tegyek.”
A számítógépem ott maradt bekapcsolva, a táskám a széken. Nem érdekelt semmi. Futottam.
Mikor megérkeztem, azonnal éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.
A ház zárva volt. Minden ajtó, minden ablak. A függönyök behúzva. A postaláda kiürítve – ahogy reggel hagytam. De valami… valami más volt.
Beléptem. És abban a pillanatban megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.
A házban olyan csend volt, mintha már napok óta üresen állna. A levegő állott és nyomasztó volt. Se zene, se gyerekhang, még csak a fűtés sem duruzsolt. És ez volt a legriasztóbb.
A nappali makulátlanul rendben. A játékok dobozban, a kanapépárnák egy vonalban. Máté sosem volt ilyen — mindig szanaszét hagyott mindent. Mintha... valaki más pakolt volna el.
– Máté? – szóltam be halkan, de határozottan.
Nem jött válasz.
Feszülten haladtam a folyosón, minden lépésnél figyelve. A fapadló néha megreccsent a talpam alatt, mintha tiltakozna. A lépcső felé vettem az irányt. A fiam szobája félig nyitva volt. Óvatosan belestem.
Üres.
A takaró gondosan be volt simítva. A szőnyegen egy törött zsírkréta, mellette a kis piros gyerektelefon – az, amit vészhelyzet esetére tartunk. A kijelzőn ott virítottak a híváslisták: több nem fogadott hívás – tőlem.
A gyomrom összerándult.
És akkor észrevettem… az árnyékot.
A szekrény mögött, alig észrevehetően. Néma. Mozdulatlan.
Lassan odaléptem és kinyitottam az ajtót.
Máté kuporgott bent, térdét átölelve, a szemei könnyesek, rémülettől kitágulva.
– Anya… ne szólj! – suttogta. – Hallja.
Leguggoltam hozzá, átöleltem. Éreztem, ahogy remeg. A karja vékony volt, jeges.
– Ki, kisfiam? Hol van Luca?
– Nem tudom. Azt hittem, ő az. A hangja... olyan volt, de nem... nem ő volt. Valami más. Valami, ami csak próbálta utánozni őt. Mosolygott. És nézett rám. Nem pislogott. Én meg... elbújtam.
Még közelebb húzódott.
– Azt hiszem… még mindig itt van.
És akkor… odalentről egy kattanás. Kulcs fordul a zárban.
Felszisszentem, kezemmel befogtam Máté száját. Most már én is hallottam: léptek a folyosón. De nem kapkodó gyereklépések. Súlyos, kimért mozgás. Tudta, hogy itt vagyunk.
Máté hirtelen rám nézett, és olyan hangtalanul formálta: „A lépcsőn van.”
A szobában rekedt levegő forrni kezdett. A kilincs lassan lenyomódott.
És akkor megszólalt — női hangon. Lágyan, mesterkélt kedvességgel:
– Máté… hoztam neked levest. Gyere ki. Nem kell félni.
De ez nem Luca volt. A hang... valahogy túl szabályos volt. Mintha egy telefonos alkalmazás mondaná. Mint egy gép, ami próbál embernek hangzani.
Megszorítottam a fiam kezét. Ki kellett jutnunk.
Lábammal kirúgtam a szekrényajtót, Mátét karomba kaptam, és rohantunk. A folyosón már ott állt. Egy nő. Magas, vékony, hosszú barna hajjal. A ruhája… olyan volt, mint Lucáé. De az arca nem. Az arca elmosódott. Mintha valami próbálta volna formázni… de nem sikerült.
Elrohantunk mellette. Sikított. Nem hangosan — hanem olyan fojtott, torz módon, amitől felállt a szőr a karomon. Kicsaptam a bejárati ajtót, lerohantunk az utcára. A szomszédhoz. Zörgettünk, ütöttük az ajtót, míg be nem engedtek.
A rendőrség húsz perc múlva megérkezett. Átkutatták a házat. Nem találtak senkit. Sem Lucát, sem mást. Nem volt nyoma betörésnek, küzdelemnek. Csak a telefon, a rend a nappaliban, és Máté könnyei.
Lucát azóta sem látták.
Azt mondják, lehet, hogy a gyerek képzelődött. Hogy a stressz játszott velünk. De tudom, mit láttam. És Máté is tudja. Mert azóta minden este megkérdezi:
– Anya… megnézted, hogy zárva van-e az ajtó?
És minden este hazudnom kell neki.
Hogy igen. Hogy biztonságban vagyunk.
Pedig néha, nagyon késő este, amikor már minden elcsendesült, még mindig hallom odakintről azt a hangot:
„Máté… kihűl a leves…”
