23 éve minden évben ugyanoda tette a sütit. De most először – a tányér üres volt. És mellette ott feküdt egy cetli.
Erzsi minden évben ugyanazon a napon, február közepén, hajnalban ment ki a temetőbe. Kabátja zsebében a kiskanalat is elhozta, ahogy mindig. A fémes kattogás és az almás-fahéjas sütemény illata összefonódott benne a hiány csendjével.
A fia, Bence, tizenhét évesen halt meg egy autóbalesetben. Azóta Erzsi minden évben megsütötte a kedvenc sütijét – a „nagyis almáspitét”, amit még kiskorában együtt készítettek –, és kivitte neki a temetőbe.
Nem vitt virágot. Nem gyújtott gyertyát. Csak letette a sütit a sírkövére.
És mindig egy szeletet. Csak egyet. Csak neki.
Idén is így tett. Meleg, friss süteményt vitt. Letette a sírra, kisimította a szalvétát alatta.
— Itt van, Bencuskám. Tudom, most is megennéd egy perc alatt.
Elidőzött még pár percet, megigazította a kavicsokat, aztán elindult haza.
De valami furcsa érzés kísérte. Nem tudta megfogalmazni. Csak… más volt.
Másnap reggel visszament. Szerette maga rendben tartani a sírt, kisöpörni a faleveleket, újratölteni a mécsest.
Ahogy a parcella sarkához ért, már látta: a tányér üres.
Tisztára volt nyalva.
És rajta – egy összehajtogatott kis papírdarab.
Erzsi lehajolt, ujjai remegtek. A szíve úgy kalapált, hogy hallotta a fülében.
Széthajtogatta a cetlit.
És amit azon olvasott… örökre megváltoztatta ezt a napot.
A cetlin gyerekes, kusza betűkkel ennyi állt:
„Köszönöm, hogy minden évben hoz nekem sütit. Én sem felejtettem el.”
Erzsi percekig csak bámulta a papírt. A lába zsibbadt, a szíve hevesen vert, mintha valami tiltottat olvasott volna. A keze megremegett. Körbenézett. Üres volt a temető, csak a szél zörgette a száraz bokrokat.
Nem volt nyoma annak, hogy valaki ott járt volna. A tányér tiszta volt, gondosan visszarakva ugyanarra a helyre, ahol ő hagyta. A papír pedig… nem volt gyűrött, nem volt vizes. Valaki nem csak odavetette – valaki törődött vele.
Először azt hitte, hogy valami rossz tréfáról van szó. De a cetli őszintesége… valami megmagyarázhatatlant hordozott. Egy emlék, ami nem csak az övé volt.
Másnap Erzsi elment a közeli középiskolába, ahová Bence is járt. Régi osztálykép, névsor, naplók — mindent elővettek, amit lehetett.
A tanárnő, aki még emlékezett Bencére, halk mosollyal mondta:
— Bencének volt egy barátja… Máté. Nagyon összetartottak. De a baleset után eltűnt. Nem jött el a temetésre sem. Azt hiszem, nem bírta feldolgozni.
Máté. Erzsi keresni kezdte a nevet. A régi évkönyvben, a gyerekrajzok hátoldalán, egy képeslap is előkerült:
„Te voltál a legjobb barátom. Hiányzol.”
Aláírás: M.
Hónapokig nem talált többet. De ősszel, október elsején — Bence születésnapján — újabb szelet almáspite került a sírhoz. És két darabos tányér.
Ezúttal Erzsi nem ment haza. A padon maradt, háttal a sírnak. Várt. És egy óra múlva megjelent egy fiatal férfi. Vékony, kissé megrogyott tartású, kezében virág.
Odament a sírhoz. Megállt. Nem szólt. Csak letérdelt.
Erzsi lassan felállt, és odalépett hozzá.
A fiú összerezzent, amikor meglátta.
— Maga az anyukája, igaz?
— Igen, — felelte csendesen. — Te Máté vagy?
A fiú bólintott.
— Évekig nem tudtam kijönni ide. Féltem. Szégyelltem magam, hogy nem voltam ott.
— De most itt vagy, — mondta Erzsi, és szemében nem volt szemrehányás. Csak fáradt, meleg tekintet.
— Minden évben kijövök. De csak messziről. Aztán láttam azt a sütit… és valami eltört bennem.
Csend lett. Aztán Erzsi egy mozdulattal a másik tányér felé intett.
— Gyere, Máté. Ma már nem csak az én fiam emléke előtt ülünk.
Ketten ültek a padon. Osztoztak a pitében. Osztoztak az emlékben. És Erzsi tudta, hogy valami mélyen megváltozott.
