Még mindig az irodában voltam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, számokat pötyögtem egy táblázatba, amit már kétszer is újraszerkesztettem. Fájt a hátam. Elgémberedett a nyakam. A monitor halvány fénye különös árnyakat vetett a papírhalmokra az asztalomon.
Odakint az ég mély indigókékbe fordult. Az utcai lámpák bizonytalan egyhangúsággal kezdtek pislákolni, mintha nem lennének biztosak benne, hogy tényleg leszállt az éjszaka.
Minden nyomasztónak tűnt. A halk zúgás a fejem felett, a levegő száraz elektromossága, és az a szorítás, amit a tudat adott, hogy még mindig rengeteg dolgom van. Nyúltam a kabátomért, fejben számolgatva, hány óra alvásom maradhat még, amikor meghallottam, hogy mögöttem nyikordul az ajtó.
Michael lépett be.
A főnököm.
Ötvenes évei közepén jár, mindig pedánsan öltözött, egyetlen hajszála sem áll soha rosszul. Úgy nézett ki, mintha vonalzóval vasalná a gallérját. Az arckifejezése sosem változott; nyugodt, kiismerhetetlen, már-már gépies. De ahogy rád nézett… az ember összezsugorodott tőle.
Először nem szólt semmit. Csak odajött az asztalomhoz, és egy újabb vaskos paksamétát dobott rá. A papírok lavinaszerűen szétterültek a billentyűzetemen.
„Reggelre kell,” mondta nyugodt, közömbös hangon.
Az órára pillantottam. 19:53.
„Michael… már majdnem nyolc van,” mondtam, próbálva nem keserűnek hangzani. „Reggel óta itt—”
„Meg kell csinálni,” vágott közbe, már indulva is az ajtó felé.
Az ajtóban megtorpant, egyik kezét a keretre tette. Kissé oldalra döntötte a fejét.
„Még valami…” mondta, mintha valami fontos következne. De csak megrázta a fejét, és kisétált.
Hátradőltem, élesen kifújva a levegőt. Az állkapcsom megfeszült, kezeim ökölbe szorultak. Nem ez volt az első eset, hogy rám zúdította a saját munkáját, mintha az én életem, az én időm semmit sem számítana.
Azt mondogattam magamnak: „Még hat hónap. Hat hónap, és vége. Nem lesznek többé éjszakázások, hideg kávé, csendes idegösszeomlások a volán mögött.”
Végül elhagytam az irodát, és beestem az autóm vezetőülésébe. Beindítottam a motort, és vártam, míg a fűtés kispriccelte a langyos, áporodott levegőt. Már nyúltam volna a váltóhoz, amikor megcsörrent a telefonom.
Jenny néni volt az.
„Alice!” trillázta vidáman. „Ugye nem felejtetted el, hogy ma te viszel az esküvőre?”
Összeráncoltam a homlokom. „Milyen esküvőre?”
Felnevetett, mintha viccelnék.
„Hát a drága anyukád esküvőjére! Ne mondd, hogy elfelejtetted!”
A vér megfagyott bennem.
„Ő… férjhez megy?”
Csend lett a vonal másik végén.
„Nem mondta el neked?”
Nem válaszoltam. Letettem.
És azonnal anyám házához indultam.
Az ég most már sötétebb volt. A tornácon gyengén pislákolt a lámpa, ahogy ott álltam az ajtó előtt, leheletem páraként tört elő a hideg levegőbe. Egy pillanatra haboztam, aztán bekopogtam.
Amikor kinyitotta az ajtót, különös érzés kerített hatalmába – egyszerre volt ismerős és idegen. A kedvenc kardigánját viselte, azt a szürkét, ami mindig tealevél és levendula illatú volt. Rózsaszín papucsai hangtalanul csoszogtak a fapadlón.
De nem volt ölelés. Nem volt melegség. Csak csend.
„Anya,” mondtam, hangom kemény volt a fájdalomtól. „Miért nem mondtad el, hogy férjhez mész?”
Nem rándult meg. A padlóra nézett és halkan felsóhajtott.
„Akartam,” mondta csendesen. „Csak… sosem találtam meg a megfelelő pillanatot.”
A torkom elszorult. „Szóval… meg sem vagyok hívva?”
Tétovázott. Aztán lassan megrázta a fejét.
„Így lesz a legjobb,” mondta.
A szívem a gyomromba zuhant.
„Kinek a legjobb?” kérdeztem, hangom remegett a düh és fájdalom között.
Kezét még mindig az ajtófélfán tartotta, nem engedett be teljesen. A hangja végig nyugodt maradt.
„Mindenkinek. Olyan sok stressz ért mostanában… nem akartam még ezt is rád terhelni.”
Ökölbe szorítottam a kezem. „Nem vagyok törékeny. A lányod vagyok.”
Ez rávette, hogy felnézzen. Valami volt a szemében, amit nem tudtam megfejteni – talán szomorúság, vagy szégyen.
„Van, amit most még nem érthetsz,” mondta halkan. „De remélem, egyszer majd megérted.”
A csend túl hosszúra nyúlt kettőnk között.
Megfordultam, és elsétáltam. Nem csaptam be az ajtót. Nem sírtam – legalábbis akkor még nem. De hoztam egy döntést.
El fogok menni arra az esküvőre. Látnom kellett azt a férfit, akit annyira igyekezett előlem eltitkolni.
Egy héttel később megálltam Jenny néni lakása előtt. Mindkét karját a levegőbe emelte, mintha mentőhelikopternek integetne.
– Áldjon meg az ég, drágám! – ragyogott fel, miközben beszállt az autóba. Nagy, virágos ruhája körbetáncolta a lábait, és a szalmakalapja ferdén ült a fején.
– A kocsim megint feladta. Mindig a nagy napokon csinálja ezt velem!
Az egész úton végig beszélt – az új macskájáról, a leárazott őszibarackokról, és arról, mikor táncolt utoljára valakivel, aki nem felmosónyél volt.
Alig fogtam fel, miről beszél. A szívem vadul vert az egész úton.
Megérkeztünk a templomhoz. Odabent hűvös levegő és friss liliomok illata lengte be a teret, a fapadok csillogtak a polírozástól. A gyertyák finoman pislákoltak az oltárnál. A vendégek halk duruzsolással foglalták el a helyüket.
Jenny néni közelében maradtam, lesütött szemmel.
Aztán megláttam őt.
Anyámat.
Ott állt az oltár közelében, krémszínű ruhában, ami úgy csillogott, mint a dér. A keze enyhén remegett. A mosolya gyakorlott volt, nem őszinte.
Mellette egy férfi állt fekete öltönyben.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Michael volt az.
A főnököm.
Ugyanaz a férfi, aki hónapokon át rám zúdította a munkát, aki szinte kiszívta belőlem az energiát, és aki tétlenül nézte, ahogy beleroppanok.
Felsikoltottam:
– Te az én főnökömhöz mész hozzá?!
A templomban síri csend lett. Mindenki felém fordult.
Anya rám nézett, szelíden.
– Ez most nem a te pillanatod, kicsim.
Nem hittem el, amit hallok.
– Nem az én pillanatom?! Anya, tudod, mennyire gyűlölöm őt!
Michael előrébb lépett, elsápadva.
– Nem akartam problémát okozni. Talán jobb lenne, ha elmennék.
– Ne – suttogta anya. – Kérlek, ne menj el.
De Michael nem állt meg. Léptei mennydörgésként visszhangoztak a templomban.
Anya válla meggörnyedt. Kezét az arcához kapta.
Sírt.
A parkolóban találtam rá, a bokrok mellett állt.
A szél feltámadt. A zakója széle csapkodott.
Nem fordult meg, amikor közeledtem.
– Michael – szólítottam meg. – Várj.
Lassan megfordult.
– Igazad volt – mondta. – Soha nem lett volna szabad egy anya és a lánya közé állnom.
– Nem – léptem közelebb. – Tévedtem.
Zavartan nézett rám. Kezét zsebre dugta.
– Azért adtam neked annyi munkát, mert hittem benned – mondta. – Azt gondoltam, ha keményebben hajtalak, gyorsabban fejlődsz. Nem akartalak kihasználni.
Pislogva próbáltam visszatartani az érzéseket.
– Gyűlöltelek emiatt.
– Tudom.
– De nem az én dolgom eldönteni, ki teszi boldoggá anyát – tettem hozzá. – Az nem az én választásom.
Lenézett, aztán a templom felé pillantott.
– Azért nem hívott meg, mert attól félt, fájna neked.
– Csak meg akart védeni – suttogtam.
Csendben álltunk egymás mellett.
Aztán azt mondtam:
– Vissza kellene menned. Szüksége van rád.
Bólintott.
És együtt sétáltunk vissza a templomba.
A szertartás kicsit később kezdődött, de senkit sem zavart.
Jenny néni mellett ültem, a keze szorosan az enyémbe kapaszkodott.
A templomajtó újra kinyílt. Michael visszatért.
Amikor anya meglátta őt, az arca teljesen megváltozott. A mosolya valódivá vált – sugárzóvá, szívből jövővé.
Az a mosoly többet mondott minden fogadalomnál.
Ott álltak a pap előtt, vállukra színes fényfoltokat vetett az ólomüveg ablak.
Amikor elérkezett a fogadalmak ideje, anya úgy ejtette ki Michael nevét, mintha valami szent dolgot mondana.
Aztán Michael rám nézett, és így szólt:
– Alice-nek, aki arra ösztönöz, hogy jobb ember legyek.
A mellkasom összeszorult. Nem mondtam semmit.
De magamban elraktároztam ezeket a szavakat.
A lagzit a közösségi házban tartották. Papírlámpások lengedeztek a fejünk felett. A sült csirke és az édes kukorica illata lengte be a termet.
Később, egy lassú szám alatt, anya odalépett hozzám, és megkérdezte:
– Tényleg rendben vagy ezzel?
Bólintottam.
– Megérdemled, hogy boldog légy – mondtam.
A homlokomra adott egy puszit.
– És te is.
Michael is odajött, és óvatosan a vállamra tette a kezét.
És hosszú idő óta először… hagytam neki.
Aznap este anyám férjhez ment.
És én nem veszítettem el őt.
Most először láttam őt – teljes egészében.
