Szia, Edward vagyok, és ez a történet a kislányomról, Lilyről szól.
Lily a mi kis fényünk. Mindössze öt éves, de már most egy igazi energiabomba, tele kíváncsisággal, millió kérdéssel és a legviccesebb megfigyelésekkel.
Éles eszű, kedves, és van egy olyan nevetése, ami még a legsötétebb napokat is képes beragyogni. A feleségemmel, Sarával büszkébbek nem is lehetnénk rá.
De múlt héten történt valami, ami felforgatta az addig békés, boldog kis világunkat.
Minden néhány hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Lily nem volt hajlandó megengedni, hogy megigazítsuk a haját.
Az a haj, amit korábban örömmel fésültünk és fontunk, hirtelen érinthetetlenné vált. Lily leült keresztbe tett lábakkal a fürdőszoba padlójára, és úgy ölelte a haját, mintha az lenne a legféltettebb kincse.
– Nem, apa – mondta határozottan. – Azt akarom, hogy hosszú maradjon a hajam!
Eleinte Sara és én csak legyintettünk – biztos csak egy múló szeszély. A gyerekeknél ez gyakori, nem igaz?
Sara anyukája, Carol, mindig megjegyzéseket tett Sara rövid pixie frizurájára, mondván, hogy „túl rövid egy rendes hölgyhöz”, szóval gondoltuk, talán Lily is így akarja kifejezni magát.
– Rendben – mondtam neki. – Nem muszáj levágni a hajad.
Aztán jött a rágógumi-baleset.
Olyan tipikus szülői pillanat volt, amiről mindig csak hall az ember, és reméli, hogy sosem történik meg vele.
Lily elaludt a kanapén filmnézés közben, rágóval a szájában. Mire észrevettük, már túl késő volt.
A rágó teljesen belegabalyodott a hajába.
Mindennel próbálkoztunk – mogyoróvajjal, jéggel, sőt még azzal a furcsa ecetes trükkel is, amit az interneten találtunk.
Semmi nem használt.
Ekkor rájöttünk: nincs más megoldás, le kell vágni azt a részt.
Sara letérdelt Lily mellé, fésűt tartva a kezében.
– Kicsim – mondta neki halkan –, muszáj lesz levágni egy kis részt a hajadból. Csak azt, ahol a rágó van.
Ami ezután történt, teljesen váratlanul ért minket.
Lily arca eltorzult a pániktól, hirtelen felpattant, és úgy ölelte a haját, mintha az életéért küzdene.
– Nem! – kiáltotta. – Nem vághatjátok le! Azt akarom, hogy az igazi apukám felismerjen, amikor visszajön!
Sara döbbenten nézett rá, én pedig úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Mit mondtál, Lily? – kérdeztem óvatosan, leguggolva mellé.
Nagy, könnyes szemekkel nézett rám, mintha véletlenül egy óriási titkot árult volna el.
– Én… azt akarom, hogy az igazi apukám tudja, hogy én vagyok – suttogta.
Sara és én döbbenten néztünk egymásra.
Mély levegőt vettem, próbáltam megőrizni a nyugalmam.
– Lily, kicsim, én vagyok az apukád – mondtam a lehető leggyengédebben. – Miért gondolod, hogy nem én vagyok?
Az ajka remegett, majd halkan kiejtette:
– A nagyi mondta.
Mi?! Miért mondott ilyet Carol neki? Kiről beszélt Lily?
– Mit mondott pontosan a nagyi, szívem? – kérdezte Sara halkan.
– Azt mondta, hogy meg kell hagynom hosszúra a hajam, hogy az igazi apukám felismerjen, amikor visszajön – magyarázta Lily, miközben még szorosabban ölelte a haját. – Azt mondta, mérges lesz, ha nem ismer fel.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Kicsim – szóltam közbe –, mit értesz az alatt, hogy „igazi apuka”?
Lily szipogott, majd lehajtotta a fejét, és a kis kezét nézte.
– A nagyi mondta, hogy te nem vagy az igazi apukám. Azt mondta, az igazi apukám elment, de egyszer visszajön. És ha másképp nézek ki, nem fog tudni, hogy én vagyok.
– Lily, figyelj rám – mondta Sara, miközben gyengéden megfogta a kislány kezeit. – Nem csináltál semmi rosszat. Nem vagy bajban. De szeretném, ha elmondanád pontosan, mit mondott a nagyi. Meg tudod ezt tenni értem?
Lily habozott, aztán bólintott.
– Azt mondta, ez titok. Hogy nem szabad elmondanom sem neked, sem apának, mert akkor dühös lesz. De én nem akartam, hogy bárki haragudjon rám. Nem akarom, hogy haragudjatok.
Összeszorult a mellkasom, és nagyot nyeltem, hogy elfojtsam a gombócot a torkomban.
– Lily – szóltam halkan –, mi annyira szeretünk téged. Én, anya, és mindenki, aki csak ismer. Senki nem haragszik rád, rendben? A nagymamának nem lett volna szabad ilyet mondania.
Sara szeme megtelt könnyekkel, miközben szorosan magához ölelte Lilyt.
– Te a mi kislányunk vagy, Lily. Az apukád – az igazi apukád – itt van. Mindig is itt volt.
Lily lassan bólintott, majd az ingujjába törölte a szemét. De a kár már megtörtént. Hogyan mondhatott ilyet Carol? Hogyan zavarhatta így össze a gyerekünket valaki, akiben megbíztunk?
Aznap este, miután Lily elaludt, Sara és én a nappaliban ültünk.
– Mi a fenét gondolt? – morogta Sara, hangja remegett a dühtől.
– Fogalmam sincs – válaszoltam, próbálva kordában tartani a saját indulatomat. – De ez már túlment minden határon. Beszélnünk kell vele, Sara. Holnap.
Másnap reggel Sara felhívta az anyját, és megkérte, hogy jöjjön át. Carol a szokásos magabiztosságával érkezett, de Sara most nem volt vevő a csevegésre.
Ahogy Carol belépett az ajtón, Sara dühe azonnal kitört.
– Mondd meg, anya, mi bajod van?! – vágott bele. – Miért mondtad Lilynek, hogy Edward nem az igazi apukája? Fogalmad sincs, mekkora kárt okoztál?
Carol pislogott, láthatóan meglepte a hirtelen támadás.
– Na, várj egy percet – emelte fel a kezét. – Most úgy állítod be, mintha ez valami hatalmas dolog lenne. Ez csak egy kis mese volt. Nem kell ezt ennyire felfújni.
– Mese?! – vágtam közbe. – A gyerek hónapok óta retteg attól, hogy levágjuk a haját emiatt a „meséd” miatt!
Carol a szemét forgatta, mintha mi túlreagálnánk az egészet.
– Ugyan már. Csak azt akartam, hogy hosszú maradjon a haja – vallotta be. – Kislány, az ég szerelmére! Ne legyen már olyan borzasztóan rövid haja, mint a tied, Sara.
Sara döbbenten nyitotta el a száját.
– Szóval hazudtál neki? Azt mondtad, hogy Edward nem az apja, csak hogy megtartsd a haját hosszúnak? Hallod egyáltalán, amit mondasz, anya?
– Mire felnő, már nem is fog emlékezni erre az egészre. De arra igen, ha nevetségesen néz ki a képeken egy fiús frizurával.
– Ez nem a hajról szól, Carol – vágtam a szavába. – Te megingattad a családunk alapját. Elhitetted Lilyvel, hogy én nem vagyok az apja. Ez nem normális, rendben?
Carol összeszorította az ajkait, majd kimondott valamit, ami végképp porrá zúzta a maradék önuralmunkat.
– Nos, Sara múltját ismerve… ki mondja meg biztosra, hogy tényleg te vagy az apja?
Mi a fene?! – gondoltam magamban. – Mégis mivel akarja ezt kimagyarázni?
Ekkor veszítette el Sara a türelmét.
– Takarodj – mondta, a bejárati ajtóra mutatva. – Takarodj ki a házamból. Többé nem vagy itt szívesen.
Carol próbált visszakozni, hebegve mentegetőzött, hogy „nem úgy gondolta”, de én ezt már nem tűrtem tovább.
Előreléptem, kinyitottam az ajtót, és határozott mozdulattal intettem.
– Most, Carol. Menj el.
Félelmetes pillantást vetett ránk, miközben valamit motyogott az orra alatt, de őszintén? Nem érdekelt.
Miután becsaptam mögötte az ajtót, Sara és én egymásra néztünk.
Aztán Sara a kanapéra rogyott, és a kezébe temette az arcát.
Leültem mellé, átkaroltam a vállát.
– Át fogunk jutni ezen – mondtam halkan, bár belül még mindig forrt bennem a düh.
Sara bólintott, de láttam az arcán a fájdalmat.
– Nem hiszem el, hogy a saját anyám ilyet tett.
A hátralevő estét Lilyvel töltöttük, és megpróbáltunk neki mindent a lehető legóvatosabban elmagyarázni.
A kis kezeit a tenyerembe vettem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Lily, én vagyok az apukád. Mindig is én voltam, és mindig is az leszek. Amit a nagyi mondott, abból semmi sem igaz, rendben?
Lily bólintott.
– Szóval… te vagy az igazi apukám?
– A nagyi tévedett, amikor ezt mondta – szólt közbe Sara. – Nem kellett volna ezt mondania, és ez nem a te hibád. Mi nagyon-nagyon szeretünk téged, Lily. Soha ne felejtsd el.
Lily kissé megnyugodott, bár még mindig kicsit bizalmatlanul nézett, amikor Sara elővette az ollót, hogy kivágja a hajából a rágót.
Igen, a rágó még mindig ott volt.
– Muszáj? – kérdezte Lily, miközben kapaszkodott a belegabalyodott tincsbe.
– Csak egy picike darabot kell levágni, édesem – magyarázta Sara. – Nagyon gyorsan visszanő, és sokkal jobb lesz, ha nem ragad bele semmibe.
Egy pillanatnyi habozás után Lily bólintott.
– Rendben… de csak egy kicsit.
Ahogy Sara levágta a rágóval teli szálakat, apró mosoly jelent meg Lily arcán.
– Apa? – szólalt meg hirtelen.
– Igen, kicsim?
– Ha visszanő… befesthetem rózsaszínre?
Sara és én nevetésben törtünk ki.
– Ha ezt szeretnéd – válaszoltam, miközben összeborzoltam a haját.
A következő napokban lassan minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Lily sokkal felszabadultabb lett, újra mosolygott, és még azt is megkérte Sarát, hogy fonja be a haját – olyasmi, amit hónapok óta nem kért.
Carol-lal pedig teljesen megszakítottuk a kapcsolatot.
Sara és én egyetértettünk abban, hogy addig nincs helye Lily életében, amíg nem vállalja a felelősséget azért, amit tett.
Őszintén szólva, nem volt könnyű döntés. De számunkra Lily védelme az első. Bármit megteszünk, hogy boldog legyen a kislányunk.
