Sokan mondják, hogy a terhesség előhozza az emberek gyengédebb oldalát. Hazugság. Az én esetemben az ellenkezője történt – főleg az anyósommal, Diane-nel.
Hogy megértsd, mi történt, előbb meg kell értened őt.
Diane nem az a kedves, gondoskodó típus. Ő inkább az a nő, aki a családi összejöveteleket is úgy kezeli, mintha a „The Real Housewives of Ohio” válogatójára készült volna. A haja mindig tökéletesen be van fújva, gyémántot visel reggelinél, és a hangja olyan édes, mint a bor a poharában – pont annyira, hogy éppen akkor vágjon meg vele, amikor nem számítasz rá.Családi játékok
Amikor hozzámentem a fiához, Matthoz, Diane szorosan mosolygott rám, közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
– Amy, csak ne feledd, drágám, ő először az enyém volt.
Nevettem. Azt hittem, tréfál, vagy próbál kedves lenni. Nem az volt.
Amikor teherbe estem, Diane úgy kezdett viselkedni, mintha ő hordta volna a gyermeket. Mielőtt még bejelenthettük volna a hírt, már mindenki tudta tőle. Rózsaszín „Glamma-to-be” pólókat rendelt minden árnyalatban, és a babát következetesen „a miénknek” nevezte.
Eleinte próbáltam nyugodt maradni.
„Hadd élje meg a pillanatát, Amy” – mondtam magamnak egyik este a tükör előtt.
Megértettem – az emberek izgatottak, és néha, amikor túlzottan örülnek, átlépnek bizonyos határokat.
De aztán eljött a babaváró napja.
Az a pillanat, amikor Diane megállt a barátaim és a családom előtt, felemelte a poharát, és bejelentette, hogy ő már eldöntötte, mi lesz a fiam neve – mégpedig a férfi után, akivel egykor… együtt volt.
Az a nap mindent megváltoztatott.
Tessa, az egyetemi barátnőm, heteken át tervezte a legapróbb részleteket is. Egy kedves, hangulatos kis helyet foglalt le a belvárosban – nem volt hivalkodó, de minden apróságban benne volt a törődés. Finom kék lufik lebegtek a fehér székekhez kötve, apró szendvicsek sorakoztak szabályos háromszögekben, és egy háromemeletes torta trónolt az asztalon cukorcsizmákkal és ezüstcsillagokkal a tetején.
Olyan volt, mint egy álom.
Végre úgy éreztem, minden békés, minden az enyém – hogy egyszer az életben én lehetek a főszereplő.
Matt átkarolt, én pedig éppen Tessával nevettem valamin, amikor Diane felállt, és a villájával megkocogtatta a pezsgőspoharát.
– Mielőtt felvágjuk ezt a cuki kis tortát – mondta, fogait csillogtatva –, szeretnék valami különlegeset megosztani veletek.
– Tessék, mondjad csak – feleltem, enyhén félrebillentett fejjel.
– Igen, anya, mondd csak – biztatta Matt mosolyogva.
Diane a szoba felé fordult, egyik kezét a mellkasára tette, mintha esküvői beszédet tartana.
– Eldöntöttem, hogy mi lesz a mi babánk neve! – jelentette be fennhangon.
Néhányan felnevettek, azt hitték, tréfál. De az anyósom arca rezzenéstelen maradt.
– Elnézést – nevettem félve. – Hogy érted ezt? Mattel már szűkítettük a listát, de még nem döntöttünk…
– A neve Clifford lesz – mondta, rám se pillantva. – Az első szerelmem után. Clifford volt a legcsodálatosabb férfi, akit valaha ismertem.
Lassan pislogtam, miközben a kisbabám megmozdult a hasamban, mintha ő is tiltakozna. Valaki köhintett. Láttam, ahogy Matt egyik unokatestvére leteszi a mimózáját, egy munkatársam pedig a szalvétája mögé rejti az arcát.
– Tessék? – kérdeztem újra.
Diane végül rám nézett, mintha én zavarnám a monológját.
– Clifford – ismételte. – Bájos, sikeres, igazi úriember volt. Még Matt apja előtt jártam vele. De tudod, az élet… más irányba sodort bennünket.
– Anya, ugye nem gondolod komolyan – mondta Matt, megmerevedve mellettem. – Ez nem lehet…
– Ó, ugyan már! – kacagott Diane. – A Clifford erős név. Klasszikus. És valljuk be, Amy, a te ízlésed sosem volt túl kifinomult, drágám. A kutyádat is Tappancsnak nevezed.
Éreztem, ahogy az arcom forrósodik. Diane mindig ezzel piszkált.
– Nem fogod a gyermekemet a volt barátodról elnevezni – mondtam halkan.
Ettől a pillanattól kezdve a nap már nem tartozott hozzám.
Diane arca megfeszült, mintha pofon vágtam volna.
– Elnézést? – kérdezte élesen. – Nem gondolod, hogy jogom van beleszólni? Nélkülem nem is lenne kit elnevezni.
Minden tekintet rám szegeződött. Kíváncsian, kényelmetlenül – de senki sem szólt.
A levegő sűrű lett. Éreztem, ahogy a harag végigkúszik a mellkasomon.
– Nem – feleltem határozottan. – Nem szólhatsz bele, Diane. Ez a mi gyermekünk, és a nevét Mattel együtt döntjük el.
Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy mindjárt ránk szakad a csillár.
– Nos – mosolygott édeskésen –, majd egyszer még megbánod ezt a hozzáállást.
Aztán – minden idők legszínpadiasabb mozdulatával – megfogta a tortavágó kést.
Egy kicsit „megbotlott”. Nem eléggé ahhoz, hogy elessen, de pont annyira, hogy a 300 dolláros torta a földre zuhanjon.
Felhördülések töltötték be a termet, ahogy a torta rétegei összeroskadtak, a vajkrém és a cukorvirágok szétfröccsentek a parkettán.
Csak bámultam. Olyan volt, mintha a bánat tortává formálódott volna.
– Jaj, milyen ügyetlen vagyok – motyogta, miközben képzeletbeli morzsákat söpört a ruhájáról. – Úgy látszik, az univerzumnak sem tetszett a döntésed.
Matt előrelépett, de visszatartottam.
– Hagyd – suttogtam. – Kérlek, drágám.
Bólintott, de a szeme sötétebbnek tűnt, mint valaha.
Hazafelé alig szóltunk egymáshoz. Az ablakon bámultam kifelé, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. Elképzeltem, milyen lesz ez a nap – nevetéssel, fotókkal, talán néhány boldog könnycseppel.
Nem így. Nem úgy, hogy idegennek érezzem magam a saját babavárómon.
Aznap este csendben sírtam az ágyban, miközben Matt a hátamat simogatta, és újra meg újra bocsánatot kért.
Másnap reggel üzenet várt tőle:
„Remélem, nem volt túl stresszes a babaváró, Amy. Ne feledd, a nevek sorsot hordoznak. Fontos döntés – ez határozza meg a baba jövőjét.”
Egy héttel később Diane beállított hozzánk – bejelentés nélkül.
Egy csomó hímzett takarót hozott, mindegyiken arany betűkkel: Baby Clifford.
– Azt hittem, meggondoltad magad – mondta mosolyogva. – Ha nem, majd megtartom őket nálam, amikor nálam lesz a baba. Talán meg is szereti majd ezt a nevet.
Akkor tudtam, hogy ez már nem egyszerű túlkapás volt.
Ez valami egészen más.
Néhány percig csak ültem, és azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt kezelni.
Aztán felemeltem a telefont, és felhívtam őt.
– Diane – szóltam lágy, mézes hangon. – Igazad volt. Túlreagáltam. Talán tényleg hagynom kellene, hogy te válaszd ki a nevet. Tudom, mennyit jelent ez neked.
Néma csend, majd egy éles sikoly a vonal másik végén. El kellett húznom a fülemtől a telefont.
– Tudtam, hogy meggondolod magad! – visította boldogan. – A terhességi hormonok mindannyiunkból kihozzák a legrosszabbat, igaz?
– De még mennyire – suttogtam. – Úgy döntöttem, mostantól csak a pihenéssel és az egészségemmel foglalkozom. Te és Matt intézhettek mindent. Végül is, te már csináltad ezt korábban. Tudod, mi az, ami igazán számít hosszú távon.– Pontosan, Amy – mondta, és a hangja alig észrevehetően megingott. – Két csodálatos fiút neveltem fel. Illetve… egy csodálatosat, és egyet, aki téged vett el.
Az ujjaim megfeszültek a telefon körül.
– Tökéletes – feleltem higgadtan. – Van is egy ötletem. Összeállítok egy emlékdobozt a babának – levelek, fényképek, apró emlékek… ilyesmik. Szeretnél írni bele valamit?
– Ó, milyen megható! – lelkendezett. – Miféle levelet gondoltál, Amy?
– Arra gondoltam, leírhatnád, miért ezt a nevet választottad. Hogy mit jelent számodra. Így majd, ha a fiam felnő, elolvashatja, és megértheti a neve mögötti történetet. Fontos, nem igaz?
Diane szinte dúdolt örömében.
– Természetesen! – mondta. – Különlegessé fogom tenni. Clifford mindig liliomot hozott nekem. Minden alkalommal kinyitotta az autóajtót. És azt az illatszert viselte… ó, bárcsak még gyártanák, Amy! Olyan úriember volt. Annyira tisztelettudó.
– Biztosan gyönyörű lesz – feleltem.
Két héttel később egy csendes vasárnapi brunchot tartottunk a szűk családi körben.
Tessa egy kosárban hozott muffint, világoskék kendőbe bugyolálva. Anyukám, Penny, FaceTime-on csatlakozott, a kredencen pihent a telefon egy friss hortenziás váza mellett. Minden békésnek, harmonikusnak tűnt – családi pillanat, egy kis csavarral.
Diane-t megkértem, hogy ő maga mondja el a baba nevét.
Krém színű blézerben érkezett, gyöngysorral, és olyan erős parfümmel, hogy már az ajtóból belengett mindent.
Átadta nekem a borítékot, amibe a „dobozhoz” szánt levelét tette.
– Ez olyan nagy és gyönyörű nap, Amy – mondta, miközben leporolta a képzeletbeli szöszöket a vállamról. – Nehogy elsírd magad.
– Eszem ágában sincs – mosolyogtam.
Mindenki összegyűlt a nappaliban.
Két kézzel nyújtottam vissza neki a borítékot.
– Tessék, Diane – mondtam. – Olvasd fel hangosan. Hogy ez is része legyen az emléknek.
Kuncogva bontotta ki a papírt, nyilvánvalóan élvezte, hogy ő van a középpontban.
– „Kedves Kis Clifford” – kezdte. – „A legkülönlegesebb férfiról kaptad a neved, akit valaha ismertem. Kedves volt, sármos, és olyan jóképű – mindaz, amire egy nő vágyhat. Azt mondta, én vagyok a lelki társa, de nem lehettünk együtt. Aztán jött a nagyapád. De általad végre újra birtoklom egy darabját.”
Egy pillanatig senki sem mozdult.
Aztán Matt villája hangosan koppant a tányérján.
– Anya – mondta lassan. – Te a fiunkat a volt barátodról nevezted el, mert őt jobbnak tartottad apánál?
Diane arca rezzenéstelen maradt.
– Ez szimbolikus, Matt – felelte. – Ne dramatizáld túl. Komolyan, ez nem rólad szól.
Néma csend következett. Csak anyám hangja hallatszott a telefon hangszórójából:
– Ez életem legkísértetiesebb dolga, amit valaha hallottam.
A levegő megfagyott.
Mindenki előrehajolt kissé, nem tudva, hova nézzen.
Tessa rám pillantott a szoba túlsó sarkából – az arca valahol a döbbenet és a csodálat között volt.
– Diane, ez a levél annyira megindító volt – mondtam. – Már fel is töltöttem a videót a Facebookra. Mattel egy online naplót készítünk a babának.
Az anyósom szeme tágra nyílt.
– Mit tettél? Amy?!
– Meg is jelöltelek benne – feleltem nyugodtan, miközben a vizemért nyúltam. – Egy unokatestvéred már megkérdezte, hogy Clifford tudja-e, ő volt az ihlet…
A szája nyílt, aztán becsukódott. Majd újra kinyílt.
– Ezt nem mered megtenni – suttogta.
Közvetlenül a szemébe néztem.
– Mindig is azt akartad, hogy az emberek tudjanak a nagy szerelmi történetedről, Diane. Most már tudnak.
Sikított. Nem képletesen. Valóban – egy magas, éles, megrázó sikítással.
Aztán sarkon fordult, és kiviharzott, miközben valamit árulásról és pszichopatákról motyogott.
Aznap délután felrobbant a Facebookja.
Egyik komment érkezett a másik után:
„Ez beteges, Diane.”
„Szegény kisbaba. Ez… szörnyű.”
„Mit gondoltál?”
„A múltadból nevezel el egy ártatlan gyereket?!”
És aztán – miközben egy tál ramen fölött ültem – Matt megmutatta a nagynénjétől, Mary-től érkezett üzenetet:
„A fiú anyjának segítségre van szüksége? Ez nem normális viselkedés.”
Clifford – igen, az a Clifford – is látta a videót.
Valaki megjelölte benne.
Egyetlen kommentet írt:
„Diane, kérlek, ne rángass bele a családi ügyeidbe. Több mint harminc éve nem beszéltünk.”Családi játékok
Majdnem megsajnáltam. Majdnem.
Aznap este Matt felhívta őt.
A kanapén ültem mellette, és néztem, ahogy a telefon fénye megvilágítja az arcát, miközben végigpörgeti a kommentek áradatát.
– Valamit mondanod kell neki – suttogtam. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban.
Bólintott. Majd megnyomta a hívás gombot.
Amikor Diane felvette, már a hangjából is hallani lehetett – törékeny, védekező, ideges.
– Szégyent hoztál magadra, anya – mondta Matt. – És elérted, hogy többé ne tudjunk megbízni benned.
– Ti csináltátok! – csattant fel. – Ti ketten csaptatok be! Szörnyeteggé tettetek!
– Nem kellett semmit tennünk – felelte Matt. – Megtetted te magad.
Ekkor Diane sírni kezdett. Nem csendesen – hangosan, szaggatottan, mintha a sajnálatát is próbálná kiszínlelni.
– Csak része akartam lenni az egésznek – zokogta. – Azt hittem, különleges lesz. Az a levél… szívből jött.
– Te a fiunkból emlékművet akartál csinálni a saját megbánásaidnak – mondta Matt. – Ez nem különleges. Ez önző.
Ritka haj? Nyerd vissza a volument — próbáld ki 1 Ft-ért
HAIRMACY SHAMPOO FREE
Akár 97,2%-os hatékonyság térdre műtét nélkül! Rendelj még ma!
KNEEACTIVE PRO
A vizelet-visszatartás vége – szerezd meg a mintát
FEMIXAL
Ezzel letette.
Egy héttel később egy címzés nélküli doboz érkezett a házunkhoz.
Benne a széttépett „Baby Clifford” takarók, a gyűrött levél, amit egykor büszkén olvasott fel, és egy darab papír, reszkető kézírással:
„Megaláztál. Meg fogod bánni, amikor már nem leszek.”
Egy pillanatig néztem a cetlit, majd a szemetesbe dobtam.
De a levelet megtartottam.
Beletettem a baba emlékdobozába, a pozitív terhességi teszt és az első ultrahang kép közé.
Nem emlékként. Figyelmeztetésként.
Amikor a kisfiunk megszületett, Lucas James nevet kapta – egy olyan nevet, ami senki másé nem volt.
Néhány hónappal később, egy családi összejövetelen, valaki megkérdezte Diane-t, hogy van „Baby Clifford.”
– A neve Lucas – vágta rá dühösen.Családi játékok
De úgy tűnik, a becenév ráragadt: „Nagyi Clifford.”
Néha a bosszú nem abból áll, hogy ordítasz vagy megszakítasz kapcsolatokat.
Néha csak annyit kell tenned, hogy odaadod valakinek a mikrofont – és hagyod, hogy a világ végre meghallja, amit te már rég tudsz.
